Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen azután, hogy útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.

Egyszer, amikor együtt evett velük, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, „amelyről – úgymond – tőlem hallottatok: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.” Az egybegyűltek erre megkérdezték: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” „Nem tartozik rátok – felelte –, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: „Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.”

Áldozócsütörtök az Érdy- és Vitkovics-kódexben áldozónap, régi erdélyiek ajkán áldozó, áldozónap; moldvai csángó népünknél iszpász, Jézus mennybemenetelénék ünnepe, egyúttal több régi templomnak búcsúnapja.

Számos középkori egyházunk, kolostorunk a Megváltó (Salvator) oltalmába ajánlotta magát. Így a bencés Szekszárd (1061), Kapornak (XII. század), Lekér (1340), a pálos Batina (Kiskőszeg, 1334), továbbá Derzs (1393), az újkorban Pozsony (jezsuiták, 1672), Bazin (kapucinusok, 1674), Léva (ferencesek, 1677). A búcsút a középkorban még áldozócsütörtökön tartották, de a XV. századtól Urunk színeváltozása ünnepén is. Ezt az áttételt elsősorban az obszerváns Provincia Salvatoriana szorgalmazta.

Számos búcsjáróhelyünknek (Gyűd, Mátraverebély, Radna) a keresztjárónapokat követőleg áldozócsütörtök az évkezdő nagy ünnepe.

Ami a helyet illeti: Urunk nem Jeruzsálemből ment fel mennybe, hanem a váras kívül és mezős helyen való magas hegyről; azért I. Hogy mindnyájan, akik előtt akart felmenni, minden akadály nékül láthatnák. II. Hogy azok ne látnák, akiket tudott méltatlanoknak lenni az olyan jeles dolgoknak látására, az ő hitetlenségökért. III. Azzal alázatosságát is jelentette, mert noha délkorban és sok nép előtt akart a keresztfán gyalázatos halált szenvedni, mindazáltal dicsőséges feltámadását és mennybemenetelét kevés embernek jelentette meg, arra tanítván bennünket, hogy e világnak se dicsőségét ne kívánjuk, se gyalázatjától ne féljünk.

De mikoron az kegyelmes úr Isten meg akarta volna nyugotni az sok munka után ő hív, szerelmes szolgáját, először illyen nemő mennyei csodával akará az ő szent halálát ki jelenteni. Az időben mikoron írnának ezer huszon két esztendőben, nagy sok égetések lesznek vala ez országban, nagy feld indulások és Áldozó másod napján olly mint tiz hóra felé két fényes napok láttatának az égen. De annak utánna eggyé lének esmég. Kik sirattyák vala az szent királnak halálát és ez szegén országnak halála után való veszedelmét, kik mind bel telének, mint az ország krónikájában meg vannak írván.