– Hova való vagy?

– Én? Én, kérlek alázattal, erdélyi vagyok. Erdélyi menekült.

– Aha. Feleséged is.

– Az is.

– Szóval nem vagy alföldi, s nincsen itt semmiféle rokonod?

– Sajnos, bizony nincs.

– Hát akkor hogy éltek itt, az idegenben?

– Bizony meglehetős nehezen, mert nagyon jól méltóztatol rátapintani, itt csak azok tudnak magukon segíteni, akiket a rokonság segít. Pláne a zsarátnoki polgárság annyira semmibe veszi az idegenből jötteket, hogy tüntetően érezteti például a házigazdánk velünk, hogy jöttmentek vagyunk. De már megszoktuk, hogy névnapra, disznótorra eszükbe sem jut, hogy meghívjanak, sőt a legegyszerűbb dologban, mondjuk egy öl fa lerakása esetén is úgy kezelnek, mintha nem is volnánk magyarok, hanem isten tudja miféle idegen betolakodottak. Most is volt egy afférunk, az ember saját fülével hallja, hogy a hátunk mögött káromkodnak, hogy a teremtésit ezeknek a gyüttmenteknek, kiszorítják az embert a tulajdon házából - pedig csak arról volt szó, hogy pincét kértünk, ahova a télire való holmit, krumplit, répát elhelyezzük, mert valami malacfélét vett a feleségem, s a legszemtelenebbül azt hányták a szemünkre, hogy ez nem volt benne a szerződésben, holott a lakást úgy vettem ki annak idején, hogy disznót is tarthatunk.

„Magyarország nem lesz, hanem volt” – vad ifjúságunkban, a kezdődő kommunizmusban keserűségünkben úgy gondoltuk, milyen szellemesek vagyunk ezzel a fájdalmas mondással. Azóta megtanultuk, micsoda kinines igazság rejlik e diákviccben.

Forgassuk csak vissza történelmünket az időgépben.

Bizony birodalom voltunk. Bizony ezt a – akkor már akármilyen – birodalmat Trianon vágta körül ollóval úgy, ahogy történelme során kevés birodalmat csonkítottak meg. Trianonig – így vagy úgy, Ausztriástól vagy Habsburgostól – birodalom voltunk. De…

a történelmi időgépben azt is látnunk kell, hogy másodbirodalom, alávetett Magyarország. De…

mégis Magyarország, hősi Magyarország, amely 1848-ban kikényszerítette a főország, Ausztria kiegyezését. Velünk, magyarokkal. Mert…

a magyarok sosem adták alább. Hiába volt – a házasságokkal és a török előli menekülésekkel – négyszáz évig Habsburg-birodalmi rész Magyarország, lelkiekben, szellemiekben, sőt gazdaságban sosem volt úgy alávetve, hogy ne lehetnénk büszkék reá. Sőt…

minduntalan – a Rákóczi-szabadságharccal, a Bethlen-Erdéllyel, a Bocskay-fölkeléssel, hajdúkkal – arra kényszerítettük a közös birodalmon belül a Habsburgokat, hogy számoljanak velünk, mint soha le nem nyugvó (a soha le nem nyugvó kard országa, ahogy ugyancsak szomorú tréfával illettük diákkorunkban múltunk ábrándjait) néphatalom voltunk jelen e kelet-európai tartományban.

Harsány a cím? Túlzó a kérdés? Sokkoló? A célom éppenséggel a más vonatkozásban sűrűn emlegetett „sokkterápia” megkísérlése a magyar miniszterelnöknél és kormánya tagjainál.

A március 20-án Párizsban netalán aláírandó magyar–román és magyar–szlovák alapszerződésről van szó. Második Trianon 75 évvel az első után? 1920 és 1995 között ordítóak a különbségek. Akkor Magyarország háborúvesztes, térdre kényszerített ország volt; ma független, demokratikus és – hála 1956-os forradalmának, az 1989-es Németország egyesítését lehetővé tevő határnyitásának – Európa- és világszerte megbecsült ország. Akkor területének feldarabolása, a nemzet részekre szaggatása volt a tét; most baráti megállapodás két szomszédjával. De éppen a különbségek miatt miért a fékevesztett sietség, amikor a két szerződés tökéletlen, összecsapott és az országhatárokon kívül 3 millió, az országhatárokon belül is több millió magyar számára elfogadhatatlan?