A kalendárium (naptár) elnevezés egy görög szóból ered (káleó = hívok, kihívok, egybehívok). A régi rómaiaknál volt az a szokás – írja Bod Péter–, hogy… mikor feltámad a hold újsága (újhold)…, akkor a nép összehívatott, s erről az összehívásról mondották a hónap első napját kalendának. Minden „kalendán”, azaz a hónap első napján a régi rómaiak felhívták az adósokat, hogy fizessék meg tartozásukat. Azt a könyvet pedig, melybe a tartozásokat feljegyezték, kalendáriumnak mondották. Ennek a mintájára aztán kalendáriuma (jegyzéke) lehetett bárminek: adósságoknak, napoknak, embereknek, ünnepeknek stb. Így lett a kalendárium a napok és idők nyilvántartó jegyzéke, naptára, s így maradt fenn mindmáig.

Egy bejegyzés: 1978. dec. 13. szerda. 6-kor Dávid István. Zárójelben az emlékeztető szó ügyünk mibenlétére: (kebel). Vajon ki lehet az a Dávid István? És miért jött hozzám kebel ügyében? Bár az is meglehet, hogy rosszul olvasom ki az emlékeztetőt; nem biztos, hogy kebel. Lehet például halál is. Ez esetben föltételezhető, hogy Dávid István ifjú költő, aki kebelről és (vagy) halálról ír verseket. Ismerve azonban a mai magyar költészetet, ezt a föltevést el kell vetnem. Könnyen lehetséges az is, hogy D. I. villanyszerelő; akkor viszont nem kebelről, hanem kábelról van szó. Ha mégis halál a címszó, a biztosítóintézet egy idős alkalmazottja akarhatott rábeszélni az életbiztosításra, a temetésire vagy a balesetire. Lehet a szó ezenkívül: kelés, kabát, kalász, rabat (nagy R-rel), habán, halász, Helén. Esetleg zabál vagy helvét. Meg kellene tanulnom írni. Mert így ama napom (1978. december 13-a, szerda), mely csak most volt, egy perccel előbb, oly mélyen süllyed (süllyedt) a múltba, felidézhetetlenül, mint El-Amarna, Trója, Bábel romjai. Isten veled, Dávid István. Isten veled, jelöletlen idő.

„Az élet ünnepnapok nélkül olyan, mint hosszú vándorút vendégfogadók nélkül” – állapította meg a görög bölcselő, Démokritosz is. Az ünnepek beiktatása a köznapok közé bizonyos ritmust, ütemes váltakozást ad a napok százait egymás után sorakoztató naptári rendnek. Ez természetes folyamat. A földművelő termelőmunka jellege önmaga is ad valamelyes ritmust: különválnak a „munka dandárjának” időszakai a többé-kevésbé kényszerű pihenést nyújtó időszaktól. De az év termelőmunkára szánt hosszabb szakaszán belül is vannak olyan természet adta választópontok, amelyekben az egyik munkaszakasz sikerrel befejeződik, hogy átadja helyét a következőnek.

A föld haldoklása rólunk szól és nem rólunk egyszerre. A mi életmódunkhoz viszonyítva a tél csak viszonylagos halál, de a tavasz is csak átmeneti föltámadás. Mi valójában kívül állunk a „puszta időn”; együtt úszunk vele, de mégse egészen. Míg a mindenség a szakadatlan mulandóság jegyében él – mi halandók és halhatatlanok vagyunk.

E valódi és feloldhatatlan feszültségből született egész kultúránk és minden imádságunk. Abból, hogy itt vagyunk, s mégse vagyunk egészen itthon a földön.

Az esztendő küszöbén ezt a tényt számadásainkban és reményeinkben se szabad elfelednünk. Különben alapjaiban tévedünk. Adjuk meg hát az időnek, ami az időé, s az örökkévalónak a maga halhatatlan részét.

A kultúréletnek alig van fogalma, amelyet gyakrabban használnak, mint a hónapok neveit. Születésünk hónapjától halálunk hónapjáig, az iskolai év hónapjain keresztül a fizetések dátumáig egész életünket átszövik a hónapok. S valljuk be, mégis alig-alig tudunk róluk valamit: miért hívják a januárt januárnak, a februárt februárnak. Csak gépiesen megtanuljuk kisgyermekkorunkban a sorrendjüket, s aztán többé eszünkbe sem jut életünk folyamán, hogy kissé utánakutassunk: mit is mondanak számunkra ezek a hónapok, minő emberi múlt fűződik a nevükhöz. Pedig, mint sok ezer esztendős kultúrhagyatékunknak, sok érdekes mondanivalójuk van olyan korból, amelyet egyébként nagyon kevéssé ismerünk. Egy-egy hónap neve valóságos vetítőfény, amely mélyen bevilágít a primitív ember gondolkodásába, félelmeibe, vallási hitébe.

Már maga a „hó” (hónap) szó is érdekes megfigyelésre ad alkalmat. Ugyanúgy származéka a „hold”-nak, mint a német „Monat” a „Mond”-nak vagy a latin „mensis” a görög „méné” (hold) szónak. Ami arra mutat, hogy az évnek hónapokra való felosztása nem a viszonylag változatlan Naphoz, hanem a folyton változó s így pontosan megfigyelhető Holdhoz alkalmazkodott. Ezeket a holdhónapokat aztán, hogy meg lehessen egymástól különböztetni, különböző nevekkel, vagy egyszerűen számokkal látták el. Mai sorrendjük ezen a kevert névadáson alapszik: egyik részüket nevekkel, a négy utolsó hónapot pedig sorszámokkal jelöljük.

Genovéva névünnepe már a téli napforduló és az újév utáni napra esik, amikor a Sötétség hatalma gyengülőben van. A 11 társnő említése arra is utalhat, hogy Genovéva a január első „igazi” szentjeként magát a hónapot személyesíti meg a római naptárban, társnői, akik sorban a nyomában haladnak, a rákövetkező hónapokat. Az sem kizárt, hogy Genovéva, akinek névnapja még a karácsonyi tizenkettedbe esik, és társnői együttesen e „szent, erényes napokat” szimbolizálják.

Az időnek a végtelen múlt felől a határtalan jövő felé szüntelenül és egyenletesen áradó folyamát az emberi tudat a szabályszerűen ismétlődő természeti jelenségek szerint bontja kisebb vagy nagyobb szakaszokra, időegységekre. A nappal és az éjszaka szabályszerűen váltja egymást, a melegebb és hidegebb, a szárazabb és csapadékosabb, a hosszú nappalok által napfényesebb és azok rövidülésével „sötétebb” időszakok több-kevesebb szabályossággal következnek egymásra. A Hold szabályszerű és előre kiszámítható időközökben tűnik el, majd növekedvén kör alakúvá hízik, hogy újra fogyásnak indulva ismét láthatatlanná váljék egy éjszakára. A növényzet éledése, a fák lombosodása, a gyümölcsök és kalászosok érése, majd a mindig visszatérő hervadás és elhalás, amely után azonban ismét új életnek kell sarjadnia: ugyancsak az emberi nem legősibb tapasztalatai közé tartozik.

Az „év”-nek szóhasználatunkban kettős értelme van. Mint naptári év jelenti pl. az 1981. január 1-től december 31-ig terjedő évet; mint időtartam pedig bármely 365 vagy 366 napos időközt, pl. 1980. augusztus 20-tól 1981. augusztus 19-ig. Egy-egy társadalomban egymás mellett többféle év is lehet használatban, sőt még az is előfordul, hogy – miként a természeti népeknél – a mi civilizált világunkban is egy évnek csak egyik, valamilyen tevékenységre szánt időszakát illetjük ezzel az elnevezéssel. A tanév pl. szeptember 1-e körül kezdődik és június 15-e körül be is fejeződik. Caesar naptárreformja óta azonban, legalábbis a naptári év (január 1 – december 31.) fogalma egyértelművé vált.

Az év kezdetét nem mindenütt köszöntötték meghatározott szertartásokkal. A görögök az újévet puszta naptári dátumnak tekintették. Az ókori Kelet népei viszont ezen a napon különböző vallási szertartásokkal, áldozatokkal engesztelték az isteneket egy boldog év reményében. Részletes leírások maradtak ránk a babiloniak újévi Akítu ünnepéről; ezt korábban ősszel, később tavasszal tartották. Az év kezdetét mintegy új teremtésnek, teljes megújulásnak fogták fel: ezért ekkor adták elő a világ teremtésének mítoszát; ennek az istenharcokkal, drámai fordulatokkal gazdag cselekményét kardalokkal, tánccal, párbeszédekkel is megjelenítették. Az akkád nyelven fennmaradt Enúma elis címet viselő eposz az Akítu-ünnepen való előadás céljaira készült. A babiloni újévképzet hatása alatt alakult ki az a zsidó vallásos nézet, amely szerint a világteremtés a későbbi újév napján, tehát Tisri 1-én történt (egy asztrológiai alapú, szinte félelmetesen „pontos” megállapítás szerint: i. e. 3761 Tisri 1-én, vasárnapi napon, késő este 11 óra 11 perc 20 másodperckor). Ezért a zsidó évkezdet ünnepein az isteni teremtő és ítélkező hatalom előtti alázat, félelem és bűnbánat hangulata az uralkodó.

A nálunk használatos „hét” a bibliai zsidó vallásból öröklődött. Az ismert teremtéstörténet szerint az Úr hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon megpihent (sabbath héberül = pihenni), ezért e napot sabbatnak nevezte, megszentelte, és pihenőnapul rendelte az emberek számára. Függetlenül attól, volt-e kapcsolat és milyen jellegű, a babiloni szibutu, illetve umu sappattu napok és az ószövetségi sabbat között, az bizonyos, hogy ez a hetednapos ünnep elszakadt a Hold járásától, és megszakítatlan sorozatban következett mindig egymásra. A sabbat Jahve szent napja, a munkaszünet és az öröm ideje, amelyen a rabszolgák és az állatok is megpihennek, s amelynek ősi tabu jellegére már csak egyes vonásai engednek következtetni (pl. a tűzcsiholás, főzés, helyváltoztatás, és számos, a mindennapos szükségleteket kielégítő tevékenység tilalma). A sabbat (szombat) olyan, periodikusan visszatérő ünnep, amely az időt a saját logikája szerint osztja hétnapos egységekre, amelyekből 6 a munkanap, a hetedik – az egyetlen, amelynek saját neve van – munkaszüneti nap.

A hellenisztikus asztrológia a hét egyes napjait a következő elgondolás alapján hozta kapcsolatba az egyes bolygókkal. Minden órának megvan a maga védelmező és isteni jellegű bolygója, és a hét minden napja annak védelme alatt áll, „aki” annak a napnak első órája felett uralkodik. Adva van mármost, hogy a hetedik nap (amely a zsidó isten, Jahve szent napja) védelmezője Szaturnusz, akit már régebben, különböző elgondolások alapján azonosítottak a zsidó istennel. Ezek szerint Szaturnusz az ura a 7. nap (szombat) 1., 8., 15. és 22. órájának. A 25. órának, azaz a rákövetkező nap 1. órájának a tőle visszafelé számított harmadik helyen álló Napisten a védelmezője; hasonló módon a következő nap első órájának, s a nap egészének védője a Sol utáni harmadik helyen álló Holdisten (Luna), majd sorra: Mars, Merkur, Jupiter, Vénusz. Ez a sorrend eltér mind a Földtől való elképzelt távolság, mind a keringési idő szerinti sorrendtől, és csak ennek az asztrológiai elképzelésnek az alapján magyarázható.

A másodlagos, azaz mesterségesen szerkesztett, a Nap és a Hold járásától független időegységek közül a legfontosabb a hét. Másodlagosságát és az égitestek mozgásától való függetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy egy naptári rendszerben sem látták szükségesnek az éveket és hónapokat a hetekkel egyeztetni. A hetek megszakítatlan folyamatban követik egymást, és keresztezik a hónapok és évek határait.

E sajátos időegység kialakulásának is megvannak az előzményei – több irányban is. A holdfázisok jellegzetes pontjai közül az újhold és a telihold mellett jól megfigyelhető és időben rögzíthető az első és utolsó negyed is. Így lehetőség nyílt a holdhónap ketté-, majd négy részre osztására. Mivel pedig durván számítva egy-egy ilyen szakasz 29½:4 kb. 7 napra tehető, megvolt az alapja egy hét napból álló időegység kialakításának.

A görög és szláv elnevezések közötti eltérés hátterében vallástörténeti folyamat húzódik meg. A kialakuló és a zsidó vallástól folyamatosan különváló kereszténység, részben a napkultusszal való egyezkedés céljából, a heti ünnepnap elvét átvette ugyan a zsidó vallástól, de azt Jézus feltámadásának napjára, vasárnapra helyezte át. A nicaeai zsinat (325) végérvényesen vasárnapra tette át a keresztények heti ünnepét, és ezt Konstantin császár, egyben eltörölve a római nundinae-számítást, állami ünneppé is tette. A változtatást eleinte úgy értelmezték, hogy a heti szünnapot a hét 7. napjáról az elsőre tették át – de úgy is felfogható volt, hogy a vasárnap minden tekintetben átvette a szombat helyét és jelentőségét, helyesen értelmezve ez volt már az Úr pihenésének napja is –, a hét első napja tehát hétfő lesz.

Julius Caesar, aki i. e. 46-ban egy személyben volt főpap (pontifex maximus), consul és dictator, e háromszoros felhatalmazás alapján bízta meg Szoszigenész egyiptomi származású csillagászt az új naptár kidolgozásával. Mindenekelőtt a meglevő hiba kiküszöbölésére ennek az évnek november és December hónapjai közé két rendkívüli hónapot iktatott be, és mivel ugyanez az év amúgy is szökőév volt, kivételesen 445 napból állt. Ez volt a naptártörténet leghosszabb éve, „annus confusionis” (a zűrzavar esztendeje). Miután e hosszú év végére a napok visszatértek a csillagászati rend szerinti helyükre, az aratási ünnep újra nyár közepére esett, és januárban tűnt fel az égen a Bak csillagképe: a jövőre nézve úgy rendelkezett, hogy minden 4 év közül 3 legyen 365 napos, a negyedik pedig 366 napból álljon. A szökőnapot február 23. és 24. közé iktatta be – oda, ahol korábban a szökőhónap kezdődött. A február 23-át követő szökőnap neve: dies bis sextus, azaz a március Kalendaeje előtti „másodszori” 6. nap. Ezért a szökőév neve latinul: annus bis sextus, franciául ma is: année bissextile.

Napévünket később még tovább tökéletesítették. A Julianusnaptár 3651 napos évei 11 perc 13 másodperccel rövidebbek a 365 nap 6 óránál, és ez a csekély hiba évszázadok alatt napokra duzzad. Már a XV. század csillagászai felfigyeltek erre az apró eltérésre. A tridenti zsinat fel is hatalmazta a pápát a szükséges reform végrehajtására – hiszen ettől függött többek között a húsvét idejében való megtartása is. 1578-ban XIII. Gergely pápa vette kezébe a naptárrendezés ügyét. Megbízásából az olasz Aloysius Lilius és az angol Christophorus Clavius csillagászok dolgozták ki javaslataikat, amelyeket a pápa 1582-ben emelt törvényerőre. Mivel a 11 percek felhalmozódva 128 év alatt értek el egy napot, tehát 400 év folyamán mindig kb. 3 nap túllépés gyűlt össze, ezért minden 400 éven belül 3 szökőnapot ki kellett hagyni. Ezt úgy oldották meg, hogy a százassal végződő évek közül (bár mind oszthatók néggyel, tehát szökőévek lennének) csak azokat hagyták e kategóriában, amelyek 400-zal is oszthatók, a többi 3 elveszti szökőév jellegét. Így pl. 1700, 1800, 1900 nem szökőév, 2000 azonban szökőév lesz. Az 1582-ig felhalmozódott eltérés megszüntetésére 1582. október 4-e után 15-öt írtak.

Az egyházi időszámításnak, azaz a nálunk is használatos polgári időszámításnak kiindulópontja az az év, amelyre az egyházi hagyomány Jézus születését teszi.

Jézus születésének évére vonatkozóan azonban már a legkorábbi hagyomány sem jutott egyöntetű álláspontra. Máté evangéliuma (2.1) Jézus születését a „betlehemi gyermekgyilkos”, Heródes júdeai király uralkodásának legvégére teszi; mivel pedig Heródes i. e. 4. tavaszán halt meg, Jézusnak legkésőbb az év elején vagy i. e. 5 végén kellett volna születnie. Lukács evangéliuma szerint viszont (3.23) Tiberius uralkodásának 15. évében kezdte igehirdetését Jézus, „mintegy 30 éves korában” – születése tehát az i. e. 1 körüli évek egyikére esnék. Egy további, az eddigieknek ellentmondó adatot közöl ugyancsak Lukács evangéliuma (2.1-2), amikor elmondja, hogy „azokban a napokban Augustus császár parancsot adott az egész földkerekség (értsd: a római birodalom) összeírására. Ez volt az első összeírás, amely Quirinius syriai helytartósága idején ment végbe…” Quirinius – teljesebb nevén P. Sulpicius Quirinius – személye és az általa végrehajtott összeírás a zsidó történetíró Josephus Flavius közléseiből (Ant. 18, 1, 1) és feliratos források alapján is ismert. Ezek szerint ő i. sz. 6–8 között volt Szíria provincia császári legátusa (helytartó), és az ő irányítása alapján történt az első adóösszeírás Júdeában – amelyet i. sz. 6-ban csatoltak Heródes fiának, Archelausnak királyi rangjától való megfosztása után provinciaként a római birodalomhoz. Mivel az bizonyos, hogy Quirinius ezt az adókivetés céljából való összeírást ebben az évben valóban végrehajtotta, és ez az első olyan júdeai összeírás, amelyről biztos tudomásunk van, Lukács evangéliumának közlését értelemszerűen erre kell vonatkoztatnunk. Lukács evangéliumának ellentmondásaira már a korai egyházi írók felfigyeltek. Tertullianus (i. sz. III. század) egyik írásában (Contra Marcionem 4,19) az evangélium adatát hallgatólagosan kijavítja, és Jézus születését Sentius Saturninus szíriai helytartóságának idejére teszi – így azonban az i. e. 9–6 közötti időhöz jutnánk. A legkorábbi (kb. i. e. 6) és legkésőbbi (kb. i. sz. 6) keltezések között aztán az egyházi történetírás a középutat választotta. Eusebius egyházatya, Lukács evangéliuma 3.23 adata alapján Jézus születését a 194. olimpiász 4. évére (i. e. 1) tette. Ettől csak kevéssé tért el később Dionysius Exiguus római apát, aki a tulajdonképpeni megalapítója a mai polgári időszámításunknak.

Naptárunkban – bármely nép, bármely vallás naptárában – az évente ismétlődő ünnepek vannak túlsúlyban. Ezek kiindulópontja rendszerint a termelőmunkának valamelyik kiemelkedő fontosságú szakasza: vetés, aratás, terménybetakarítás, gyümölcs- vagy szőlőszüret. Eredetük jellegénél fogva ezek rendszerint valamilyen módon a négy, csillagászatilag is nevezetes nap egyikéhez, a téli vagy nyári napfordulóhoz, a tavaszi vagy őszi napéjegyenlőséghez kapcsolódnak. Így – legkövetkezetesebben a Földközi-tenger medencéjének térségében, ahol ezek az időpontok a leginkább meghatározó jellegűek – a nyelvi megjelölés szempontjából is különvált egymástól a négy évszak, mindegyik a csillagászati kezdőpontjától függő, jellegzetes, csak őrá jellemző ünnepeivel.

A világteremtés szerinti zsidó időszámítás a keresztény világérákkal kb. egyidejűleg alakult ki, és a zsidók körében fokozatosan kiszorította a Szeleukida-érát. A számítás alapjául részben az Ótestamentum héber szövegének számadatai szolgáltak, amelyek a korai időszakra nézve kisebbek a görög Szeptuaginta adatainál, részben pedig az i. sz. 200 körül keletkezett héber nyelvű Nagy világkrónika (Széder Olam rabbá) helyenként önkényes adatai. A Salamon király templomépítéséig terjedő időszakra vonatkozólag a Biblia összefüggő számokat közölt; a második jeruzsálemi szentély fennállására – bizonyos eszkhatologikus alapú számítások alapján – 7·70 = 490 évet adtak; mivel pedig egy prófétai igehirdetés szerint e második szentély nagyobb dicsőségre volt hivatott az első, salamoni szentélynél, ez a korábbi csak 480 éves fennállást kapott a kronológia szerint; végül a két szentély közé esik a babiloni fogság 70 éve. Ezek közül a számítások közül főként a legkésőbbi időszak, a második szentély 490 éve rövidebb a valóságosnál (hiszen i. e. 516-tól, Dareiosz 6. évétől i. sz. 70-ig 586 év telt el). Az ily módon – részben a bibliai hagyományok alapján, részben önkényes módon – kialakított saját időszámítás szerint a bibliai világteremtés az i. e. 3761. év október 6-nak, vasárnapi napnak estéjén kezdődött.