JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. december 11.Névnap: Árpád
    
 
Hónapok
 
Tamási Áron Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
                        (fotó: Keleti Éva)

Tamási Áron
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (fotó: Keleti Éva)

TAMÁSI ÁRON (Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Bp., 1966. május 26.): író.

Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait szülőfalujában és Székelyudvarhelyen végezte, 1917-ben hadiérettségit tett. 1918-ban az olasz fronton szolgált, ősszel megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen. 1921-től Kereskedelmi Akadémiára járt. 1922-ben diplomát kapott, bankokban dolgozott Kolozsváron, Brassóban. 1923-ban a Tizenegyek című kolozsvári antológia szereplője. 1923 júliusa és 1926 májusa között az USA-ban alkalmi munkás, banktisztviselő; írásait folyamatosan hazaküldte. 1925-ben megjelent első novelláskötete (Lélekindulás). 1926-tól 1944-ig Kolozsváron élt, az Újság, az Ellenzék munkatársa, előadókörutakat szervezett, többször szerepelt Magyarországon. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. 1935-től politikai felfogása radikalizálódott, nézetei a népi írókéhoz kerültek közel. 1935-ben részt vett az Új Szellemi Front kísérletében, 1936-ban cikksorozatában (Cselekvő ifjúság) az „erdélyi gondolatot” igyekezett megújítani. 1937-ben a népfrontos Vásárhelyi Találkozó elnöke. A II. világháború Budapestre sodorta. Bajor Gizi házában vészelte át Budapest ostromát. 1945–47-ben országgyűlési képviselő. 1949–1953 között kiszorították az irodalmi életből. Az enyhülés kezdetét a Nagy Imre-kormánytól kapott Kossuth-díj (1953) jelzi. 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja lett, és megjelenhettek cikkei, elbeszélései. Tizenegy év távollét után először 1956 augusztusában látogathatott haza szülőföldjére. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetsége társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.

1943–1949 között az MTA levelező tagja, 1989-ben posztumusz visszaállították akadémiai tagságát. Többszörös Baumgarten-díjas (1929, 1930, 1933, 1943).

Nyelvteremtő író. Írásművészete a népi irodalom igézetében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza, erősen támaszkodik a tájnyelvre; jelentős szervező elve műveinek a mesei elemekkel elért jelképteremtés.

Korai novelláinak témája a háború, a székely népélet, a trianoni sokk okozta tragédiaérzet. Mesei és balladai mozzanatok keverednek írásaiban, a hol romantikus, hol humoros novellák hősei a megtörhetetlen életakarat példái (Siratnivaló székely; Tüzet vegyenek!; Ördögváltozás Csíkban).

Első regényében (Szűzmáriás királyfi, 1928) egy nagytehetségű, de környezete által nem becsült diák eposzi életútján a székely népsors tragikumát mutatja be, erősen romantizáló, néhol miszticizmusra hajló látásmóddal. Realista hangvételű, az erdélyi magyar arisztokráciát bíráló társadalomkritikai regénynek készült a Címeresek (1931). A magyar–román együttélés lehetőségének balladai példázatát adja 1929-es kötetének címadó novellájában (Erdélyi csillagok).

Valóság és mese szerves egységének ábrázolásához a harmincas évek elején jutott el. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve hevül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal. A regénytrilógia harmadik kötetének végéről szállóigévé lett mondat („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”) életművének művészi és etikai foglalata (Ábel Amerikában, 1934).

Az ősi lélekvándorlás hitén alapul a test és a lélek, a föld és az ég, az ember és a természet misztikus egységéről beszélő jelképrendszerű – trilógiának tervezett – két regénye (Jégtörő Mátyás, 1935; Ragyog egy csillag, 1938), és hasonló mozzanatok jellemzik novelláinak egy részét is (Rügyek és reménység, 1936; Virágveszedelem, 1938).

A társadalomrajzot, falu- és családtörténetet, személyes vallomást vegyíti „hazai tudósítása” (Szülőföldem, 1939), mely néha hajlamos a „székely lélek” kissé idillikus ábrázolására, mégis e könyv jelenti stílusművészetének legteljesebb megvalósulását. Nemcsak a szülőföld szeretetéről, hanem a kisebbségi sorban élőkkel való sorsvállalásról is szól. A művet a háború után elhallgatták, második, hasonmás kiadása csak Baselban jelenhetett meg 1986-ban. Az irodalmi életből kiszorított, illúziótlanná váló író a történelemhez fordulva találta meg újra saját hangját, ám könyvei több évig kiadatlanok maradtak. A Bölcső és bagoly (1953) egy több kötetesre tervezett önéletrajzi sorozat első fejezete, gyermekkorának falusi világát idézi, a Hazai tükör (1953) című ifjúsági regény pedig a reformkori és az 1848-as Erdély tablójába rejtve szabadságeszményét fogalmazza meg. A történelem által Dunántúlra sodort székely család új közösségteremtő kísérletéről vall a Szirom és Boly (1960) című „rege”. Utolsó önéletrajzi emlékezésében a két világháború közötti erdélyi irodalom idejét idézte föl humorral és nosztalgiával (Vadrózsa ága, 1966).

Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány (1942); Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).

Az egyedi íráskészségen és látásmódon túl dokumentumértékük miatt is fontosak publicisztikai munkái (Virrasztás, 1943; Jégtörő gondolatok, 1982).

Tamási Áron művei a Digitális Irodalmi Akadémiában
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
(részlet)

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.

Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő. Egy kis zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház közepébe gyűjtöttem a törökbúzacsöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagy lombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. A kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macskanótát húzott a fülembe, hol pedig az arcáját mosta.

Hamar és jól telt az idő ebben a munkában, s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgarádicson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp, s hát a macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre Hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.

Sütő András: Tűnődés Ábel füstjéről
(részlet)

– Nem tisztességes író az, aki nem vállalja mestereit, és nem tisztességes mesterember az, aki eltagadja, hogy tanult azoktól, akik nálánál nagyobbak voltak, vagy a mai napig is nagyobbak. Tamási nyilvánvalóan nemcsak számomra, az egész romániai magyar irodalom számára az egyik nagy ihlető jelenség, mai napig is, és Illyés hasonlóképpen. Ami pedig az esetleges rezonanciát illeti, gondolom, nem csupán alkati kérdés ez, hanem a problémák rokonságáé, mert hiszen ugyanannak az emberi közösségnek más-más tájon megnyilatkozó történéseiről van szó. Az erózió kérdése Tamási Áront is foglalkoztatta. Ábel bolyongásai végén azt halljuk, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, tehát azért, hogy összeszedje magát egy népi közösség. Illyésnek az egész munkásságán végigvonul az a törekvés, hogy egy nemzet összeszedje legjobb szellemi erőit. Nyilvánvaló, hogy a mi számunkra, akik valamivel fiatalabbak vagyunk, ugyancsak érvényes marad még jó darabig ez a közösségi problematika, amely a Mezőségen a mai napig is aktuális.

Sütő András: Tamási Áron esete Groza Péterrel
(visszaemlékezés)
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
(részlet)

Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magosabb, mint én.

– No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte mégis el.

– Mennyit?

– Kilenc napot.

Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.

– Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt – feleltem neki.

– Én sem, az igaz – mondta, s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: – De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit.

Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt, s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:

– Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.

Tamási Áron: Ábel a rengetegben
(részlet)

Néhány lépésről már jól láttam, hogy a fekete ház nagy ajtaja nyitva van, ahogy templomoknál szokott lenni. Odaléptem, s hát csakugyan templom volt a fekete házban, teli visító és kiabáló négerekkel. Nem haboztam sokáig, hanem levettem a kalapomat, és beléptem a négerek közé. Bár padok is voltak, mint más templomokban, mégsem azokban álltak, hanem kicsődülve valami emelvény felé, amelyen egy öreg néger, könyvvel a keziben, folyton nagyobb és szorgosabb ordítozásra ösztökélte a csődületet. Hamar odafurakodtam, s hát egy fiatal néger feküdt a földön, hányta és vetette magát, rúgott és kapálózott.

– Mi történt? – húztam meg egy négernek a karját.

– Most megy ki belőle az ördög – felelte.

Hát ez alig sem tréfa, gondoltam magamban, mert hátha éppen az az ördög bújt belé, akit én űztem el egy fél órával ezelőtt!

Még közelebb vergődtem tehát, hogy bármi történjék is, annak én biztos tanúja legyek. S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.

Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!

Tamási Áron: Ábel
(részlet)

Hírben és elméletben soha annyi székely nem volt, mint manapság, pedig a valóság, ha egyáltalában van olyan, apadást és soha nem látott árvaságot mutat. De a panasz és a kesergés nem tartozik ennek az írásnak a keretébe, sőt hovatovább semmiféle írás keretébe nem tartozik, mert a nemzet orvosai még szélmentiben is gyenge vitézek, nemhogy a széllel szemben.

Természetesen a szelet csak úgy pajkosságból említettem, hiszen most napfényes tavaszi idő van; az ország felett és a nép felett illatosan ringatózik a levegő, maholnap kicsalja a fákon a rügyet. Ilyenkor nagy boldogság visszaemlékezni a gyermekkorra, amelyben Ábel kénytelen-kelletlen már gyűjtötte a tapasztalatokat, csak éppen azt nem tudta, hogy mi célból. Ebből is nyilvánvaló, hogy a regény már születésemnél kezdődött, s ez számomra elég terhes volt, különösen ha meggondolom, hogy más szerencsésebb íróknál a regény csak a kellő időpontban és helyen kezdődik, vagyis amikor meg akarják írni, s a papiroson.

Tamási Áron: Ábel Amerikában
(részlet)

Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.

Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:

– A maga lelke most tiszta: mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?

A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:

– Furcsa, furcsa, furcsa.

Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen.

Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.

Tamási Áron: Szellemi őrség
(részlet)

Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint „kisebbség”, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.

Illés Endre: Egy jégtörő szellem
(részlet)
Vitéz lélek

Hadd emlékeztessem a nézőt Tamási egyik regényének, a Ragyog egy csillag-nak keresztelői jelenetére.

Az apa kiadja a parancsot, hogy forraljanak húsz liter bort, vessenek belé szegfűszeget és borsot, jó sokat. Majd egy kis kádba tölteti a bort, jeget hozat be, a nagy és vastag táblákat a gőzölgő kádba ereszti. Utána a háromhetes kisfiút.

– Fürödjél!

Az örömtől, a bor tüzétől, a bors erejétől a kisfiú úgy megszilajodik, hogy kigyúlva, kacagva, két öklével ütni kezdi a recsegve pozdorjázó jégtáblákat, s a bor sugarakban szökken a magasba. Később, amikor már cigány és vendég, szegény városiak és tisztelgő falusiak vastag gyűrűt vonnak a kád köré, isszák a bort, és fújják azt a parazsat, amelytől a világ talán meggyullad, az apa úgy rendelkezik: öntsék a bort, melyben a kisfiú megfürdött, öntsék mind a folyóba, hadd vigye szét a jégtörő üzenetet, a bátor hírt mindenfelé, ki a világba, a nagy tengerekbe.

Minden Tamási-hőst így keresztelnek. Mindegyikben ilyen különös szertartás és életbe indítás tüze lobog. Kovász erjed bennük – az író így mondja: „a csillagokból”. Valami erjed a sejtekben és a szívekben – olthatatlan hivatottság, tisztító bátorság, eltaposhatatlan hit; valami történt velük, s utána egyiket sem lehet többé a sárba fojtani. Ez a Balla Péter is, a Vitéz lélek mondanivalóinak hordozója, ilyen jégtörő, villogó lélek, a Tamási-hősök legelső sorából való. Ahányan vannak, mind a „bátrak útjára” térnek.

Tamási Áron: Énekes madár
(részlet)
Harmadik felvonás

KÖMÉNYNÉ

A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa. s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka!

Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál
(részlet)

Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.

Bíró Béla: Tamási Áron játékszövegei
(tanulmány)
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal