Édes Barátom!

Tudod-e, mi vagyok? Színész. – Hiába, naturam expellas furca etc. De most már örökre az vagyok, az maradok, e jelszóval: áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell. Oh, barátom, annyi írnivalóm volna, s nem tudom, mivel kezdjem? A sok között mit írjak? Emlékszem rá, hogy Pápán létemkor írtam neked november elején, de már nem jut eszembe, mit. Megírtam-e akkor, mint ütött ki dolgom, s mivé valék leendő? – Tehát miután minden tervem az ott maradhatás ügyében dugába dőlt, s fájdalom- és örömtelt szívvel értem Fejérvárra, hogy Szabó József igazgató (derék) társaságában felvétetém. Örömmel mentem oda, mert a pálya várt rám, melyért élek, melyért lélegzem – de fájdalommal is, mert tudtam, hogy e lépés villámcsapás lesz szüleimnek. – Mindenre elkészültem. – És azóta színész vagyok, s noha igen parányi lény még a színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utolsó; mert nem hiszem, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökéléssel, annyit áldozva lépett a színpadra, mint én!

E torzító beállítás leleplezése természetesen nem ment fel bennünket a fizikai adottságok érdemi vizsgálatától, hiszen itt valóságos problémáról van szó. Az alak és a hang – mint ismeretes – az antik színpadon (az álarc, a koturnus és a hangerősítő miatt) nem számított a színészség főfeltételének; ma szintén nem döntő, hiszen nemcsak színész, hanem még énekes is lehet reszelős hangú (gondoljunk például Armstrongra!). Petőfi korában azonban más volt a helyzet. Nyilván túloz kissé Farkas Ferenc, amikor azt írja, hogy akkoriban „a színész legfontosabb kelléke az volt, hogy szép ember legyen”, de a kor valóban makacsul érvényesülő igényét túlozza el. Ha a reformkori közönség szemében Lendvay felette állt Egressynek, akkor ebben nem kis szerepet éppen Lendvay hódító, „fashionable” megjelenésének kell tulajdonítanunk.

HAMLET: Lenni? nem lenni? ez tehát a kérdés. Annak-é nemesebb lelke, aki a megmérgesedett csillagzatok csapkodásait békével eltűri, vagy annak, aki az ínség seregei ellen felfegyverkezik, s ellenkezve ér véget? – Meghalni – elalunni – semmivel sem több; s ezzel az elalvással lelkünk gyötrelmeinek s az élet megszámíthatatlan nyomorúságinak határt vetni. Oly vég ez, melyet buzgóan kellene óhajtanunk. – Meghalni – elalunni. – Elalunni? – talán álmodni is! – Ez ám a göcs! Mert micsoda álmok jöhetnek majd reánk halál álmunkban, minekutána már a gázolásból kivergődtünk, ez az, ami bennünket tartóztat. Ez az az elmélkedés, amely reábír, hogy magunkat egy ily hosszú élet nyomorúságainak alája vetjük. Mert ki állaná ki különben az újabb-újabb ostoroztatást, az üldözők feneségét, a bosszantását a kevélyeknek, a megvetett szerelem aggódásait, a késedelmes igazságot, a negédségeket a nagyoknak, s azokat a döféseket, amelyeket a tűrő jámbor érdem az esztelenségtől szenved, ha egy kis hegyes vassal azt viheti véghez, hogy a halotti harangot megkondítsák? ki akarna inkább egy ilyen sanyarú élet terhe alatt pihegni, tikkadni? De a titkos sejdítése annak a halált követő valaminek (egy utazó sem tért vissza még azon esmeretlen tartományból!) elrémíti a lelket, s arra veszi, hogy inkább szenvedjünk kínokat, melyek már rajtunk fekszenek, mintsem újaknak siessünk elikbe, melyeket még nem esmérünk. Így tesz a lelkiesméret bennünket gyávákká; így oszlik széjjel az eltökéllett végezés eleven színe az elmélkedés halavány fénye előtt, s feltételeink, melyek nagyok és nemesek, megfordítják folyamatjokat, s megszűnnek hatni. Csendesítsd magadat… A szép Ofélia? Nimfa, emlékezz meg minden bűneimről esedezésedben!

(III. felvonás, kilencedik kijövetel. Kazinczy Ferenc fordítása)

A Nemzeti Színház épp ekkoriban újította fel Az ember tragédiájá-t, kézenfekvő volt tehát, hogy Madách darabjának első előadásairól beszélgessünk. 1882-ben ugyanis Jászai volt Éva, az első Éva a Tragédia – vagy ahogy ő ejtette: a Tragődia – premierjén.

– Megbocsát, de nagyon utálom ma magát, kedves fiam – csóválta fejét –, nagyon utálom, amiért ilyesmivel jön hozzám. Igen, én alakítottam Évát, mikor először adtuk Madáchot a Nemzetiben. Paulay igazgató egy nap megfogott a színház udvarán: „asszonyka, nézze, nagy tervem van: előadom Az ember tragődiájá-t! Az Évát magának szántam. Szép lesz, örül neki?” Meglepetésemben nem tudtam válaszolni. Panaszolta is később az igazgató Prielle Kornéliának: „különös asszony ez a Jászai: nekiadtam az Évát, s még csak fel se csillant a szeme!” Pedig hát, tudja, ez azért volt, mert én minden új szerepemtől rettenetesen megijedtem. Ekkor is szörnyen féltem: én és Éva? Hiszen ez esténkint tíz külön alakítást kíván! Paulay talán még nem ismert eléggé, s azért hitte, hogy én olyan veszett színésznő vagyok, aki megnémul ekkora hír hallatára.

A színészt felöltöztetik.

Megszületik, mint egy ember. Botorkál, megy, mendegél, elbukik az óvodában, az udvaron, fölkel, továbbmegy, dúdol, reszket, alábbhagy, aztán kivirul, beleszeret kisgyerekekbe kisgyerekként, felnő, nagyosodik, kamaszhatárra érkezik, visszafelesel, legyint, belebolondul, józanodik – aztán megszületik. Akkor már színész.

Persze, járhat főiskolára, idomíthatják, kibújik az idomítás alól – azt hiszem, az a jó, ha kibújik az idomítás alól. Legtöbbször az a jó színész, aki a főiskola alatt használhatatlan. Vagy nagyon használható?

Mindenesetre meztelenül születik, mint szokott az ember. Jaj a felöltözötteknek! Vannak, akik az anyaméhből cilinderrel vagy parasztszoknyában buknak elő – sosem lesz belőlük színész. Kész kis cilinderesek, kész kis parasztszoknyások. Figurák. Látunk ilyet rengeteget. Jókat, rosszakat – figurák.

A színész meztelenül születik, mint a poronty. Kiteszik a küszöbre. (Régi hasonlatom, hogy költő és színész egy tőről fakad – ki befelé, ki kifelé. De biztos, hogy poronty. Biztos, hogy kiteszik a küszöbre. E nélkül a meztelenség nélkül nincs színészet – anyaszült meztelenség nélkül –, ahogy költészet sincs. Aki nem meztelenül születik a világra, abból se színész, se költő nem lesz. Gyakorolja bár a hivatását.)

Aztán felöltözik.

Saját, ideges belső lénye szerint hártyavékony én-ruhát vesz, önmaga páncélvékony lényegét magára dermeszti, magára olvasztja. És aztán erre veszi föl a ruháit. Ebben a meztelen páncélban benne van a szelleme, csontjai, alkata, hangja, ráforradt énje. A civil ember is felnőttnek akar öltözni – a színész önmagával öltözködik fel: hogy sok ruhát kibírjon a vállain.