A szeptember a régi római naptárban a hetedik hónap volt („septem” = hét), s ezt a nevét megtartotta akkor is, amikor már a kilencedikké lépett elő. E hónap (a hetedik hónap) 13-ik napja különösen szerencsétlen hírű volt a régi Rómában, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, Magyarországon főként szeptember utolsó napjának van rossz híre a nép között: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert akkor a vetés zöld marad és nem érik be.
Emlékezzünk meg ezzel kapcsolatban magának a „septem” szónak az eredetéről. A rómaiak a görögöktől vették át a hetes szám (hepta) nevét. Ez a görög hetes szó pedig a „hepo” igéből eredt, amelynek jelentése: „követni”, „ujjal rámutatva követni, üldözni valakit”. Amikor ugyanis még az ujjakkal való számlálás dívott a görögöknél, az egyet a bal kéz hüvelykénél kezdték, ötös volt a bal kéz kisujja; a jobb kéz hüvelyke volt a hatos szám, s így a jobb kéz mutatóujja lett a hetes. Ezzel a mutatóujjal, a heptával lehetett valakit megigézni, rámutatva őt követni, üldözni. A hetes számjegy tehát voltaképpen azt jelenti, amire „rámutatunk”, amit az' ujjunkkal „követünk”, „üldözünk”.
A régi római naptár márciustól számított hetedik hónapja eredetileg csupán egy sorszámot kapott. E fantáziátlan sorszámnevet – latin September, September mensis („Hetedik”, „Hetedik hónap”) akkor sem cserélték fel másra (kivéve egy rövid időszakot, amidőn a rossz emlékű Nero Germanicus császár önmagáról Germanicusnak nevezte el), amikor hónapunk a kilencedik lett. Noha szeptember mind a földműves lét, mind a csillagászat és a naptár szempontjából jeles hónap, nem dúskál római ünnepekben. Ezek közül a legjelentősebb a capitoliumi triász: Iuppiter, Iuno és Minerva templomának felavatásáról emlékezett meg szeptember Idusán (13-án). Történelmi emlékünnepnek tűnik első pillantásra – a római patríciusok istenhármasának még az etruszk Tarquinius Superbus király építtetett egy háromhajós templomot a Capitoliumon –, ám az ünnep időpontja és a hozzá fűződő szokások „igazi” naptári eseménnyé avatják. Mint Hahn István írja, ezen a napon az egész szenátus megjelent a templomban, és nagy közös lakomán megvendégelte a három istent. Ezt a szokást a sikeres betakarításért (aratásért, szüretért) járó hálaadásként értelmezhetjük, az istenek elé tálalt fogások nyilván a föld az évi ajándékaiból készültek. Ugyanezen alkalommal a szentély falába szöget vertek, ez az évek számítását szolgálta. Ez a szokás arra vezethető vissza, hogy volt idő, amikor szeptember1-ével kezdték az évet. A nap azért is jelentőségteljes, mert mindössze 9 nap választja el az őszi napéjegyenlőségtől, a római naptárban ennek is jelentősége volt. A Nonae például a hónap Idusa előtt számon tartott 9. nap volt, a novendialis pedig kilenc napos, kilencedik napon végbemenő ünnepet jelölt (vö. a katolikus ünnepi nyolcad, kilenced fogalmával).
Szeptembert repülő, nevető ifjú személyesítette meg, bíborruhában, fején köleskoszorúval. Jobbjában Mérleggel, a hónap jelével, baljában szőlővel és más gyümölccsel teli bőségszaru. Az ifjút szőlő koszorúzta Ceres is helyettesítheti. A bíborruha – Cesare Ripa magyarázata szerint – a „királyi” hónapnak járó viselet. E címet pedig azért kapta, mert bőkezűbb, mint társai (az ötletet a pirosodó lombok adhatták, a vörös szín majd mindenütt hagyományosan az ősz színe). Elsősorban szüret ideje lévén, a szeptembert szüretelő alakok is jelképezhetik: szőlőt szedő, szőlőkoszorús, teli puttonyos, meztéláb szőlőt taposó parasztok.
A hónap régi magyar nevei: Mérleghava, SzentMihály hava. Az előbbi a Mérleg jegy szeptember utolsó dekádjában kezdődő uralmára utal (időszámításunk kezdetéig az őszpont a Mérleg csillagképbe esett), Szent Mihály arkangyal viszont a szeptember utolsó, és a Mérleg első dekádjának legrangosabb szentje.
Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.
[…]
Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba.
A hatalmas szarv, amelynek kiszélesedő szája ontja magából a föld gyümölcseit, több jóakaratú istenségnek és allegorikus alaknak az attribútuma, egyúttal a minden rosszat rejtő „Pandóra szelencéjének” ellentétpárja (ez utóbbi, mint láthattuk, szintén az időszak jelképe). A bőségszaru mindenekelőtt Ceres és a Plutosz („Bőség”) nevű fiával „összekevert” alvilági Plutón isten jelvénye, továbbá a megszemélyesített Bőségé (Abundantia), s a négy elem közül, ha emberalakban ábrázolják őket, a Földé (Terra). A 4 évszak közül az Ősz (Autumnus) mondhatja magáénak, melyet néha Bacchus személyesít meg; szerepel Vertumnus és Pomona, a római gyümölcsöskertek pártfogói és a Venust kísérő puttók kezében.
Ovidius szerint a bőségszaru annak az Amalthea kecskének volt a szarva, amely a gyermek Zeuszt szoptatta. Ugyanő meséli viszont azt is, hogy Akhelóosz folyamisten tülke volt, amit Héraklész tört le a homlokáról párviadalban. A nemzetközi meseirodalom telis-tele van különféle „bőségszarv” motívumokkal. Ami közös bennük: csodálatos szarvas állatanya: juh, kecske, tehén, ritkábban ökör vagy bika egyik lecsavarható szarvából minden földi jó kerül elő a hős számára, míg a másik szarvtól óvakodni kell (A veres tehén, A két bors-ökröcske, Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű és más mesék). A képzet igen régi lehet. A „bőségszaruval ábrázolt istennő” legősibb ismert képmása több mint 20 000 éves kőfaragvány, amely szarukürtöt tartó, áldozó vagy áldozatot fogadó „willendorfi vénuszt” mutat (a franciaországi Laussel mellől való). Az üreges szarv vagy tülök mint természetes edényféle magától értetődően lett az istenektől bőséget kérő (ital)áldozat és más szent rítusok eszköze.
A véle kapcsolatos képzetekhez termékenységhozó voltába vetett hit is párosult, a szarv egyszerre fallikus és vulva-jelkép, formája, illetve üreges volta miatt (l. még hold-szarvak).
A „bőségszarvú” mesebeli állatok feljutottak a csillagos égre. Amalthea kecskéről nyerte a nevét a Szekeres csillagkép fényes Capella csillaga, amely a nyárutótól ragyog ismét az éjszakai égen. Más antik forrás szerint viszont a bőségszaru a Szekeres alatti, legszebben ugyancsak ősszel látható Bika csillagkép tülke volna.
Az ősz egy szeptemberi reggelen, nem éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül érkezett. Egy langyos estét követő hajnalon sószínű dér takarta a háztetőket, a járdát s az úttestet fakózöld akáclevél borította; pirkadatkor sokan becsukták az ablakot.
![[Szeptember] (Előadó: Nagy Eszter)](http://jelesnapok.oszk.hu/prod/img/hangikon.gif "[Szeptember] (Előadó: Nagy Eszter)")
