Éltem, szenvedtem, dolgoztam, írtam. Időm hallgatni nem volt az angyal szárnya-suhogását. Csak hallgatni dermedetten, ahogy zuhog az űr örvényeiben. De szárnyai égő vaspikkelylomb-ütését éltem és élem. Hogy ki ez az Angyal? A Múlhatatlan Múlandóság. Az ébrentartó, a bíztató, az életre-üldöző, a szorongató, a fojtogató, a haláltekintetű.

Hajnali háromkor, ahogy félrevert, rángó szívem felijesztett, egy egészen picike angyal ült – láttam – az elalvás előtt padlóra helyezett könyv lakksíkos gerincén. Gondolom, maga a könyv fontos, mert egyéb helyet is választhatott volna az ujjamnál nem nagyobb lényecske: ott ingázta meztelenlábát a Times betűk fölött, sarka épphogy leért az Ágneshez. Két aprótenyerével meg azt a kőrislombot simogatta (pontosan: azt a fényképbe jegecesedett laza lombkoronadarabot), amely felülről határolta a borítónyi látképet. A krisztinavárosi templomot s az előtte megbarnult, leveles gesztenyefát. Csöpp üreget éreztem a mellkasomban, kongót, hűvöset. És súlyosat. Miért nőtt meg, mint a holdfény a zongora alatt, hirtelen a tömegem? Hát ilyen egyszerűen távozna testből a lélek?

Az angyal komoly, tárgyilagos tekintettel vizsgálta verítékes arcomat. Homloka fehér volt, mint a norvég papiros. És olyan ránckaristolt, amilyeneket a kézírás szokott csinálni a lapokon.

[…] Mer a világ urának sokféle a gondja.

– Hát akkor miért emlegeti kend mindig minden csekélységben?

– Az csak szójárás, tekintetes uram.

– Hát csak szójárás?

– Az. De azért van akarat rajtunk Istennek szent parancsolatából. Van. Mert az őrzőangyal miért volna kirendelve? Ló mellett ember, ember mellett angyal. De gonosz eb ám az ember, tekintetes uram.

– Hogyhogy Andorás bátyám?

– Hát úgy, tekintetes uram, hogy félre-félrehág a teremtett ember, kivált, míg fiatal. Hej, nagyokat ránt olyankor az angyal rajta.

Egy fiúcskának valami belső baja volt. Ahogy ment az iskolába, megtántorodott és meghalt.

Az őrzőangyala felölelte a lelkét, és vitte fölfelé.

De a fiúcska sírva fakadt:

– Csak ma nem történt volna ez a halál! – mondotta. – Anyámnak holnap van a nevenapja. Örömnap minálunk. De ezentúl sír ő majd ezen a napon.

Éppen a Holdnál tartottak.

– Ülj hát ide le! – mondotta az angyal. – Visszatérek, és elrejtem a testedet. Két napig meg nem találja senki, meg nem tudja senki.

Hát visszaszállt. Elrejtette a holttestet, aztán felöltötte a fiúcska furcsa alakját, és elment az iskolába.