Milyen nehéz, mennyire lehetetlen kifürkészni itt a földön Isten útjait! Mindennap láthatjuk, hogy a bűnösök nem nyerik el a büntetésüket, de még ennél is zavarba ejtőbb az ártatlanok szenvedése. Isten minden ítélet jogát fönntartja a maga számára. És így van ez jól, mivel ember fölött ember soha, egyedül Isten ítélhet, egyedül ő, aki a szívekben olvas.

De ha bűn és büntetés összefüggése a szenvedéssel ily mértékben isteni titok, mit is gondolhatunk az ítélkező emberről? Arról, aki például ilyesféléket beszél: „Ennek az embernek nem lesz jó vége”. Először is meg kell neki mondani, hogy az ilyenféle beszédnek semmi értelme nincsen. Aztán meg kell neki mutatnunk, egyszerűen meg kell mutatnunk Jézust a keresztfán. Ő is „rosszul végezte”? S a kórházakban és háborúkban pusztuló gyerekek és csecsemők szenvedése ugyan mire bizonyíték?

– Ismered a mondást, az ember isteneket gyártó gép. Erre gondolj a szenvedéseidben. Semmi sincs hiába. Kikényszeríted a semmiből az Istent.

– Ne mondd! Én inkább úgy látom, hogy istenpusztító gép vagyunk. A szenvedésben pláne.

Isten. És ha én nem volnék?

Jób ránéz, hitetlenül, majd a lehetőség gondolata kezdi eltölteni látható örömmel. Hát… Csillogó szemmel néz az Istenre. Hát…

Isten szárazon. Lehet, hogy ez az egész meccs közöttünk csak arra megy ki, melyikünk tudná a másikat lelkileg kicsinálni.

Hogy a nyomorgó vagy beteg ember nem lehet tragikus? Biztos? És Philoktétész? A puszta szigeten vegetáló leprás? Jó, Szophoklész Philoktétésze csakugyan mintha híján lenne a tragikumnak. De vajon az elveszett euripidészi Philoktétész? Aki isteni közbeavatkozás nélkül eljut a megbocsátáshoz és a hazafiúi tetthez… (Ilyesmit írtak róla elragadtatott alexandriai olvasói.) És vajon az a szerencsétlen Jób a szemétrakáson, nem lehetne tragikus pláne most, immár a Beckett-drámákon is nevelődött nézők szemében?