A compostelai zarándok széles karimájú, kéregető, alamizsnagyűjtő, kagylóval díszített kalapban, vándorbottal, tarisznyával, kulaccsal, zarándokköpönyegben tért haza övéihez. A pap különleges áldással (pro redeuntibus de itinere) fogadta. Egész életében nagy tiszteletben, sőt tekintélyben volt része, hiszen az akkori közhit szerint kegyelmi kiváltságokat hozott a közösség számára. A XII. századból származó Codex Calixtinus szerint „mindazok a zarándokok, akik Szent Jakab oltárához járulnak, legyenek bár gazdagok vagy szegények, jogot szereznek arra, hogy velük idejövet s hazatérőben, jól bánjanak, alázattal fogadják be őket vendégként azok, akik lakói e földeknek. Valósítsák meg velük szemben a Caritas szellemét…” Nemcsak az apostol tiszteletére szentelt templomok mellett, hanem önállóan is virágoztak Szent Jakabtársulatok, amelyek egyrészt a közösséget is képviselő zarándokot látták el, másfelől Compostela szakrális szellemét és örökségét is ápolták.

Mindezekből az is érthető, hogy Jakab volt hosszú évszázadokon át a zarándokok védőszentje. Őt magát is eszményi búcsújáróként ábrázolják, kezében vándorbot, vállán tarisznya, kalapján az említett kagylódísz (pecten Jacobeaus). A kagyló – mint utaltunk rá – a compostelai búcsújárás igazoló jelvénye volt. A búcsúsok botjának és tarisznyájának megáldását talán éppen Compostela hatására már a Pray-kódexben is megtaláljuk. A nagy vezeklők nyakán hurokra kötött kötél is volt. Jöttek olyan előkelő zarándokok is, akik itt szerettek volna meghalni, temetkezni.

Egy német – mint Calixtus pápa mondja – az Úr 1200. esztendeje körül fiával együtt Szent Jakabhoz igyekezett. Toulouse városában megszálltak, s a fogadós leitatta őket, málhájukba pedig egy ezüstpoharat rejtett. Másnap reggel a távozó vendégek után eredt, s mint valami tolvajokat, visszaparancsolta és megvádolta őket, hogy ellopták az ezüstpoharat. Azt felelték neki, hogy büntesse meg őket, ha náluk találja az ezüstpoharat. Miután csomagjaikat kibontva megtalálta, azon mód nagy sietve bíró elé hurcolta őket. Így szólt az ítélet; minden holmijukat adják át a fogadósnak, és egyikük bitófán lakol. De mivel az atya a fiú, a fiú pedig az atya helyett akart meghalni, végül a fiút akasztották fel, és az atya mély gyászban folytatta útját Szent Jakabhoz. 36 nap múltán visszatérve odalépett fia teteméhez és keservesen siránkozott fölötte, s íme a felakasztott fiú vigasztalni kezdte őt, mondván: „Kedves atyám, ne sírjál, hiszen soha nem volt ilyen jó dolgom. Mindeddig Szent Jakab tartott meg és égi kedvességgel üdít föl engemet.” Ezt hallván az atya rohant a városba, és az összesereglő emberek a zarándok fiát érintetlenül vették le, és a fogadóst akasztották fel helyette.

– Nem emlékszem pontosan, de mintha a locsogást és a fecsegést említette volna!

– Igen, igen… Azt mondtam volna? Nos hát, bölcsen szóltam akkor, mert ne feledd soha, légy mértékletes, emlékezz állandóan arra, aki azt mondotta: „semmit se nagyon!” Ez a törvény! Ami pedig a fecsegést illeti, arról újfent ne feledd a mi Jakab apostolunkat, aki ekképpen tanított minket végtelen bölcsességében: „Kicsiny tag a nyelv, nagy dolgokkal hányja magát, ímé, kicsiny tűz, és mekkora erdőt felgyújthat!” Soha ne feledd, mert a nyelv bűneiről mondotta, és volt annyira bölcs, hogy tudja, mit beszél. Áldás reád, és töltsd meg újra a poharamat!