Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: "Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban." Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.

Mily nagy irgalmas szívő volt bódogságus Szent István királ, nyilván megismertetik, kiről úgy olvastatik, hogy mindenkoron ő királi aranyas erszénye teljes volt aranyforinttal és pénzzel, soha oly szegén hozzá nem jöhetött, avagy csak látott volna úton elmúlni is, hogy üresen elbocsátotta volna. Egy éjjel kedég felkele, és méne közikben az szegényeknek egy zacskó pénzzel. Hogy az szegények azt látták volna, reá rohanának, és mind pénzét elragadozák, mind szép királi ősz szakállát kiszaggaták, hogy mikoron azt szenvedte volna az Isten emböre és Krisztus Jézusnak vitéze, nem alítá tisztöletlenségre és bosszúságra. De nagy örömmel és hálaadással az édes teremtő Úristennek szent sziléje képe elejben méne, és térdre esvén, monda nagy felszóval és sírással: Oh mennyei dicsőségnek királné asszonya és énnekem! Íme, kit te királlyá tettél, az te vitézid minemő tisztösséggel illeték! Ha ellenségem tötte volna rajtam, hát te szent segedelmeddel megállanám bosszúmat. De ezt kívánom énnekem az örök bódogságban megfizetni Idvezítőnknek mondása szerént: Ti fejetöknek egy hajszála sem vész el. Hogy ezenképpen imádságát elvégezte volna az szent királ, szívében megvigasztaltaték Asszonyunk Máriátul, és nagy hálaadással házában méne.

És az vény Geysa herceg megajándékozá a főfő urakat, és sok vámokat és harmincadokat megengede az országnak. A hadakozó vitézeket kedig megajándékozá zsoldpénzekkel és sok gabonákkal. A községnek is pénzt hányata kapdosásra.

De kevés üdő múlva annak utána meghala a Geysa herceg, kit az ő fia, az István király, eltemete nagy tisztességgel. Lőnek pedig ezek Krisztus urunknak születése után e tájban, mikoron írnának 996.

Mikoron ez okáért az első István király, kit Szent Istvánnak is neveznek, királlyá lött volna, igen eszesen bírá az ő tisztit, s mindenkoron szöme előtt viselé az Istent, tudván, hogy ennek kellene számot adni minden cselekedetiről. És ezt igen gondolja vala, hogy egy fejedelem sem lehetne nyomos az ő birodalmában, ki nem böcsülené, és ki szűve szerént nem szeretné és félné az Istent, és ki ennek nem szolgálna igaz hitből, ártatlan szent életben, és az igazságnak szeretetiben. És erősen olvassa vala a Szentírást, és minden nehéz dolgokban megérteközik vala a tudós emberektől, kiváltképpen kedig a predikátoroktól.

Annak utána elméne tőle Szent Albírt pispek Lengyelországban, onnét kedig Prusszországba és Livóniába, és mindenütt predikálá az úr Jézus Krisztust. De ott reá támadának a pogánok, és megölék őtet, és a mártíromok közükbe számláltaték.

Annak utána Szent István király követeket bocsáta mind a környülvaló országokba, és mindenféle békességet szörze, és szövetségeket szörze minden szomszédival.

Szent István király halála után negyvenöt esztendő táján, Szent László király országolván (ki hetedik volt Szent István után), parancsolat jöve Rómából, hogy szorgalmatoson keresnék fel a Szent István király testét, és mindazokét, kiket elejétől fogva eszközül választott volt Isten a szent evangéliom prédikállására és a magyar nemzetnek megtérítésére. Nagy örömmel engedvén a római pápa parancsolatjának Szent László király, az egész országban három napi böjtöt hirdete, imádságokkal és alamizsnálkodásokkal. Annak utána a püspökököt és egyéb papi rendeket egybegyűjtvén, világi urakkal és a népnek nagy sokaságával, a Szent István király koporsójához méne, de semmi erővel a koporsót meg nem mozdíthaták, míglen egy szent életű, tiszta szűz leányzó apáca által meg nem jelenté Isten, hogy Salomont, ki országbéli sok veszekedésekért fogságban tartatik vala, bocsátanák el; kit elbocsátván Szent László király, mindjárt a koporsó nagy könnyen felemelteték, melyet felvévén és azzal együtt szép processiót járván, a templom közepében egy szépen felékesíttetett oltárra tévék. Azon a napon és következő egész éjjel meg nem szűntenek a sok csudák. Kisasszony havának huszadik napján reggel szentmiséket szolgáltatván és egyéb isteni szolgálatokot elvégezvén, Szent László király a püspökökkel és a nemességnek főrendivel nagy ájtatossággal felnyiták a koporsót, és láták, hogy a Szent István király teste elolvadott, és a csontjai mintegy szép balzsamom színű olajban láttatnak lenni, honnét gyönyörűséges jó illat mindenfelé kiterjede. Szent László király szorgalmatoson keresvén a Szent István király gyűrűjét, a püspökök keze által, kezdé kimeríttetni a testből lött megnevezett olajt ezüst edényekbe, de mivelhogy amennyit kimerítnek vala, magától annyi sokasodik vala a koporsóban, igen csudálkozván visszatölték, és mindazáltal az olaj sem több, sem kevesebb nem lőn. Erősen béfedvén a koporsót, egy gyönyörűséges gazdag kápolnába helyhezteték, egy Mercurius nevű szent életű pap egész éjszaka megmaradván a templomban, egy angyal megjelenék néki szép ifjú képében, és tiszta gyolcsban bétakart ajándékot ada, mondván: Mercuri, vedd kezedbe, amit oly igen kívántál, és némely napokig magadnál tartván, azután vidd László királyhoz. Nagy örömmel bételvén Mercurius, mindjárt kitűré a tiszta gyolcsot, és abban találá a jobbkezét és a gyűrűjét Szent István királynak, és mikor kedve tartá, e drága ajándékkal kedveskedék Szent László királynak, melyet nagy örömmel vévén, drága edénybe helyhezteté és nagy tisztelettel külön más kápolnába tévé. Méltó volt, hogy minden rothadás nélkül megtartatnék az a kegyessen adakozó jobbkéz, mely oly sok alamizsnát osztogatott a szegények táplálására. Ezekkel és sok egyéb csudatételekkel megdicsőítette az Úristen Szent István királyt.

Micsoda sejtelmek mozdulhattak a regölőkben, mikor énekelték: „Ahol keletkezik egy ékes nagy út, amellett keletkezik egy halastó-állás. Azt is felfogá az apró sárocska, arra is rászokik csodafiú-szarvas. Noha kimennél, uram, Szent István király vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat, sem madarat, hanem csak találnál csodafiú-szarvast. Ne siess, ne siess, uram, Szent István király az én halálomra! Én se vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szarvam hegyin vannak százezer sövények, gyullaszlag, gyullaszlag, holtatlan alusznak. Haj, regö rejtem, regö rejtem!” Ne siess, Szent István király, az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg! A szó esdeklő, a dallam vad, a világkép másféle csillagállással egyezik, a kívánságok korabeliek: „Adjon az Úristen ennek a gazdának hat jó ökröt! A hat jó ökör mellé két jó bérest. A kisebbik béresnek arany esztekenyelet, a nagyobbik béresnek arany ostornyelet.” A fiatalok összeregölése, párosítása vaskos: „Ágyba hömbölödjenek, összepöndörödjenek, mint a cica farka, úgy száradjon rajta, mint a fán a héjja!” Mikor az utolsó strófához értünk, őrjítően ráztuk láncos botjainkat, vertük a cintányért, rágörbültünk a köcsögdudára, előre-hátra hajladoztunk, s gyerekfejjel nem gyanítottuk, hogy a szeretkezést játszottuk meg. A hajdani természeti néppé révültünk, akiket az apácaszüzek csak karddal tarthattak szolgáiknak. Alsó- és Középiszkáz, mint egyházi katonai nemesfalu állt jobbágyaik és kolostoruk között a 12–13. században.

Szokásaink nemcsak őseink szokásairól vallottak, hanem világképükről is. Most tudtam meg, hogy a regölés egyik versszaka a csillagok négyezer évvel ezelőtti állását mutatja. De még azért is régi, mert István király korára vall. A tudósok csak Veszprém, Zala, Vas, Győr-Sopron, Somogy megyében jegyezték föl, s a magyarság keleti végében, Erdélyben. Csak a gyepűk népe maradt az egyházi parancstól annyira távol, hogy hagyományát őrizhesse megritkultában. A téli napforduló pogánykori ünnepét a kereszténység leplében lehetett megtartani. Szent István szolgái tartották a régi szokást. Azt, hogy „szabad megtartani”, nem éppen a ház gazdájához való kérésnek képzelem, hanem ezerévesnek. Micsoda sejtelmek mozdulhattak a regölőkben, bennünk, amikor énekeltük:

„Ahol keletkezik egy ékes nagy út, amellett keletkezik egy halastóállás. Azt is felfogá az apró sárocska, arra is rászokik csodafiú-szarvas. Noha kimennél, Uram, Szent István király, vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat sem madarat, hanem csak találnál csodafiú-szarvast. Ne siess, ne siess, uram, Szent István király, az én halálomra! Én se vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szarvam hegyin vannak százezer sövények, gyullaszlag, gyullaszlag, holtatlan alusznak. Haj, regö rejtem, regö rejtem!” Ne siess, Szent István király az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg!

Azon a nyáron aranyvonat járt, Szent István király aranyozott jobbját hozta, mutogatta. Ott tolongtunk hajnal óta az állomáson, kíváncsiak, a környék minden hosszú ruhás papja, imádkozó asszonyok és emberek. Ahogy megállt a vonat, nagy ablak mögött arany emelvényt láttunk és mindenféle kis oszlopokat, de a csodát kereső szemek csak sejthették a király kezének helyét és darabjait.

– Üdvözlégy, Mária, malaszttal… – mormolták fél térdre ereszkedve az imát. Ezután István királyról énekeltek hosszan elnyújtva, majd pap szólt az aranyvonathoz és az emberekhez:

– Honalapító királyunk, első keresztény királyunk, első magyar katolikus királyunk vagy, Szent István… Bölcs voltál, hiteddel és imádságoddal óvtad meg a magyart a pusztulástól… Azért jöttél hozzánk is, hogy őrizz bennünket az elfajzástól, a nemzeti romlástól… Hozzád akarunk hasonlóak lenni, nagy királyunk, rendíthetetlen hitedhez és magyarságodhoz, mert hitünk és hazánk szeretete nélkül nem lesz naggyá az ország. Urunk és királyunk, szentté dicsőült István, segíts bennünket a végeken, hitünkben erősíts, hogy ismét nagy és hatalmas legyen hazánk, Magyarország, mint a nagy királyságok idején volt… Ámen.

– Üdvözlégy, Mária, malaszttal… – s a vonat lassú méltósággal elmozdult az emberek sorfala előtt, ment, vitte a szent király valamikori jobbját, országot járni és gyarapítani.

Áhítattal hallgattunk és néztünk, ám elég volt egy fél nap leforgása, és a szent király jobbja a csúfolódó, békétlen szavak közé csúszott: az élet szélén dühök és mérges káromkodások mindennapi eszköze lett.

A vértől, amely egyre bővebben csorran határainkon kívül, az erőszaktól, a testvérgyilkosságtól ments meg bennünket, urunk. A nyomort igen nehezen, de valahogy eltűri a nép, hát még, ha azt érzi, szereti, megbecsüli, tiszteli áldozatát az, aki a szinte bírhatatlan terhelést ráhozta megviselt nyakára. Már annyit téptünk imánkkal, annyit mentettük viharos időben tisztelendő tetemedet, hogy csak csonka kezed maradt ránk földi mivoltodból, de annak elég ereje van ahhoz, hogy így, csonkán is egybetartson minket és mindnyájunkat, akik nevedet kiáltják világszerte. István úr, szent király, te tudod, mi a válság, álltál fiad holtteste mellett, s csak később gyászolhatott benned az immár utolsó gyermekétől is megrablott apa, mert a királynak kellett eszén lennie és visszanyelni a könnyet és döntenie arról, hová induljon a követ, Velencének-e vagy Regensburg felé. Válság. Ki ismerné a szót, ezt az iszonyatos szót jobban tenálad? Ments meg bennünket saját, szerencsére még el nem követett bűneinktől, és áldj és vezess, mert kiáltunk hozzád, hogy kívánunk, Szent István!

Urunk, Szent István, fejezd be, amit kezdtél, te igazítottad rá a lábunkat Európa országútjára, s ami történt, pozitív és jó, emiatt magasztal téged ez a gondjai közül minden viszontagság viharában hozzád fohászkodó nemzet. Urunk, ha megkezded velünk az európai utat, te légy a vezetőnk, és fejezd be a művedet az örök szilárdulás pillanatában. Te mindent tudsz, azt is, hogy valahányszor elfordultunk Európától, nem a mi szándékunk volt, léptek velünk, szent király, mint a bábokkal, a második világháború után sem mi zártuk magunkra önszántunkból a határokat, egyszerűen becsuktak bennünket, és rácson át néztünk a szabad nemzetek felé. Urunk, ne hagyd soha többé feltámadni Hongre emlékét, romolhatatlan jobbod erejét meg ne vond tőlünk, mert soha ekkora szükség nem volt az erejére, hogy a legendák ködéből megint kitaláljunk a realitás biztonságába. Nem könnyű nekünk, István úr, segíts, hogy méltósággal viseljük, amit felelősségben és lemondásban ránk boltozott az újjáalakulás.

Urunk, Szent István király, a múlt, a jelen, jövő ismerője. Ugye, nem felejted el, hogy nemcsak hogy nem mi zártuk be a határokat Európa felé, de elsők voltunk, mikor fel kellett nyitni a sövényt és nem csak magunknak nyitottunk vissza rést az életbe. Minden felekezet királya, magyari Szent István, segítsd hazádat, Magyarországot!

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos, rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat.

Az öt géniusz ereje a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély), ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. És ez az egyensúly az, ami történeti emlékezetünk szerint még senkiben sem valósult meg. A nép Szent István, a szakrális alapító király ünnepén tartja meg az öt géniusz egységének ünnepét, de valószínű, hogy István király nem volt az az ember, aki ezt az egységet csak politikai szinten is tudatosan képviselte volna. Később az Árpádok alatt sem történeti személy, sem esemény, sem írott emlék nem jelzi azt, hogy ennek a kérdésnek tudatában voltak, és minél kevésbé voltak tudatában, a kérdés megoldhatatlanságából fakadó rendkívüli nehézségek annál inkább jelentkeztek. Az Árpád-ház sem volt más, mint a földön bármilyen uralkodó ksatrija dinasztia, s ezért nem volt más célja, mint szűkebb családja részére a politikai hatalmat és a hatalom dicsőségét biztosítani. Ha egy-egy király, mint Szent László, vagy Kálmán, III. Béla személye akár egyéniségében, akár koncepciójában a merő politikai becsvágyon túlnőtt, azért történt, mert az öt géniusz közül többet tudott egybekapcsolni, és azokat alapvetőbb rendben tudta felépíteni.