A fentiek arra engednek következtetni, hogy a vadász Hubertus Euszták középkori és észak-európai másolata volt (ami még nem kérdőjelezi meg egy bizonyos Hubert németalföldi püspök létezését), Euszták pedig eleve legendás alak lehetett. A szarvas, amelyik kettejüknek megjelent, eredetileg az ősszel felbukkanó szarvas-csillagzatok valamelyikét testesíthette meg. A mondák szarvasai az agancsukon hordozták a Napot vagy a sarkcsillagot, mindkettőnek ősi jele a kereszt. A naphordozó szarvas értelemszerűen a nappálya menti csodaszarvasok valamelyike, az ilyenkor már jól látszó Bika vagy még inkább az Orion (mint Szarvasfő), mely egyrészt maga is fontos kereszteződés csillagképe – a feje fölött keresztezi egymást a nappálya és a Tejút (aminek az agancsai közt keresztet viselő szarvas illő és egyben aktuális jelképe, mivel a Nap időszámításunk kezdetétől a nyári napforduló idején épp az Orion fölött jár), másrészt a csillagképet megszemélyesítő istenek és héroszok, a szarvas alakúak is, mint Aktaión és a hindu Pradzsapati, de maga a névadó Órión is ugyanolyan kivégzett áldozatok, mint a keresztre feszített Megváltó, a mi Csodafiúszarvasunk. A Sarkcsillagot viselő szarvas a lapp monda és a magyarok csodaszarvasünője lehet: ennek agancsa, a Cassiopeia csillagkép valóban hordozni látszik a Sarkcsillagot.

A ránk maradt szarvasmondák egyik típusa alapjelentésében eredetmítosz; ilyen a magyar csodaszarvasmonda is. Hősnője totemállat, szarvasősanya, akit fiútestvérek űznek ragadozó állat vagy vadász képében, párosodnak vele, s általa népek alapító ősapái lesznek. És eredetmítosz olyan értelemben is, hogy e csodaszarvas egyúttal a vadászősök vezércsillaga, mely üldözőit jövendő hazájukba csalogatja. A mondabeli szarvasünő természetfölötti lény: ünő létére agancsos, esetenként hat lába van, emberi ruházat nyomait viseli magán (pl. díszes szalagot), csillagos a szőre, arany a patája, a Napot és a Holdat hordja szarván, testén. A különböző, egymástól távoli helyeken fönnmaradt szarvasmondák mellékesnek tűnő részletekben is hasonlóak (pl. a helyszín tekintetében: az ünő űzőit egy gázlón vezeti át).

Másnap korán reggel vadászkürtök ébreszték a vendégeket; sokan, kik a vadászatról gondolkozva aludtak el, kik a vadászatról álmodtak is, egyszerre talpra ugrottak ez édes hangokra; mások, kik szerettek volna megalkudni magukkal még egy félórácskában, s csak egy kicsi kis álmocskát ajándékoztak volna még örömest nehéz szempilláiknak, e föltételökben erősen akadályozva voltak a nőttön növekedő zsibaj által, mely a Kárpáthy-kastélyt egyszerre fölveré; jövő-menő léptek, ismerős hangok kiáltozása a tornácokon, az udvaron csaholó ebek, ostorkongatások, nyerítő paripák fölverték volna még a hétalvót is édes nyugalmából. Ki várhatna a vadász emberektől diszkréciót, kíméletet? A legfinomabb szalonember is, mikor vadászni készül, más csizmát húz, más sipkát tesz, s azzal azt hiszi, hogy ez mármost őt feljogosítja iszonyúan kopogni, mikor megy, és egészen más hangon beszélni, mint egyébkor. Sőt még ez sem volt elég, hanem ha valaki még ki nem nyitotta az ajtaját, azt felénekelték, s nehogy történetesen valamely mélyen alvó még erre se ébredjen fel, kisütögettek egynehány puskát az udvaron.

A vadászat szenvedélye különben ragadós; én még nem ismertem embert, akinek e mulatsághoz ellenszenve lett volna, s közös ez a gyermekekkel, úgy mint a vénekkel, s a nőkkel, mint a férfiakkal.