Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: "Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: "Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad." A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: "Láttuk az Urat!" De kételkedett: "Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Aztán Tamáshoz fordult: "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás fölkiáltott: "Én Uram, és Istenem!" Jézus csak ennyit mondott: "Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett.

Tamás hitetlen Tamás néven is emlegetett apostol, aki próbával akar meggyőződni Mesterének feltámadásáról (János 20, 26 – 29). Innen a hajdani magyar szólás: Szent Tamás szolgája vagyok, vagyis akkor hiszem, ha látom. A hagyomány szerint pünkösd után Jézus külön is megjelent neki, és Indiába, a királyhoz küldötte, aki éppen ácsmestert keresett, mert palotát akart építeni. A király tiszttartója és Tamás csodálatosan egymásra talált. Ezért Tamást szívesen választották az ácsok, építészek védőszentül.

De ha volt is valami hitetlenség Tamásban a Krisztus feltámadása felül, az mindazonáltal nagyobb nem volt, mint a több tanítványokban. Mert Tamás ugyan, mihelyt elsőben meglátta Krisztust, és szavát hallotta, legottan minden kételkedést kirekesztvén szívébül, Urának és Istenének vallotta őtet, a több tanétványok pedig, mikor elsőben meglátták Krisztust, minekutána az ő köszöntő és bátorító szavait hallották is, csak vélekedtek hozzája, és, amint feljegyzi Szent Lukács evangélista: Azt vélik vala, hogy lelket látnának. Ha tehát Szent Jakabot, Szent Andrást azért nem híjuk hitetlen Jakabnak, hitetlen Andrásnak, hogy látván a feltámadt Krisztust, azt gondolták, hogy csak tündért látnak, Szent Tamást se kell hitetlen Tamásnak gyaláznunk azért, hogy nem akart hinni a Jakab vagy András szemeinek, hanem maga akarta látni, maga akarta kezével és ujjaival illetni a feltámadt Krisztusnak sebhelyeit. Nem lehet tagadni, volt benne hitetlenség; de nem volt oly nagy cégéres hitetlenség, melyre nézve minden kétséges beszédben az ő nevét kellene előfordétani, és nagy kisebbségére ennek a dicsőségességes szent apostolnak monton mondani: Tamás vagyok én ebben. Ha a feltámadt Krisztus szánakodván rajta, a hitre visszatérítette, megdicsőítette, mi nyomorult bűnösök, ne becstelenétsük.

Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a „kétkedés története” címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a „kétkedés története” példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a „valóságot” is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot.