JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. december 13.Névnap: Luca, Ottília, Lúcia
    
 
Hónapok
 
Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836, vázlat (fotó: Gottl Egon)

Barabás Miklós: Széchenyi István, 1836, vázlat
(fotó: Gottl Egon)

SZÉCHENYI ISTVÁN (Bécs, 1791. szept. 21. – Döbling [Ausztria], 1860. ápr. 8.): politikai író, gondolkodó, nemzetnevelő.

18 éves korától a császári hadsereg tisztje, 1813-ban részt vett a Napóleon ellen háborúban, majd szerelmekkel, könnyelmű szórakozásokkal, 1814 őszétől utazásokkal töltötte idejét. Bámulattal töltötte el Anglia alkotmánya, a gőzgép, a lótenyésztés. 1820 nyarától katonaként hazáját ismerte meg; ekkor döbbent rá a rendi társadalom elmaradottságára, a jobbágyság jogfosztottságára. 1821-ben barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1822 márciusában együtt indultak angliai útjukra.

1825 őszén már a közéleti fellépés szándékával érkezett a pozsonyi országgyűlésre. Arisztokratától szokatlan módon magyarul szólalt fel a főrendek tanácskozásán. 1825. november 3-án egyévi jövedelmét ajánlotta fel magyar tudós társaság alapítására, elnyerve a közvélemény elismerését és Metternich kancellár rosszallását. 1826-ban lemondott tiszti rangjáról, s hozzálátott újabb reformintézmények létrehozásához. 1827-ben kezdeményezésére megnyílt Pesten a kaszinó. Lovakrul (1828) című könyvében a lótenyésztés fontossága mellett érvelt. A hazai gazdaság és társadalom átalakításának szükségességét Hitel (1830) című könyvében fejtette ki. Szakított a nemesi sérelmi politikával, bírálta a nemesség konzervatív gondolkodásmódját, korszerűtlen valóságszemléletét. A bajok fő okaként a hitel hiányát jelölte meg: a birtokos emiatt nem képes birtokát korszerűsíteni, hitelt pedig nem kap, mivel megakadályozza a feudális jogrend, az ősiség. Az ősiség eltörlését, a föld adásvételének engedélyezését, azaz a feudális tulajdonnak polgári tulajdonná változtatását javasolta. A jobbágymunka felváltását bérmunkával, a törvény előtti egyenlőséget, a nemesi adómentesség eltörlését is követelte. Hangsúlyozta az értelmiségi szakemberek, a „kiművelt emberfők” fontosságát. E reformterveket a forradalmi módszerek aggályos kerülésével és a Habsburg-birodalomhoz való viszonyunk sérelme nélkül kívánta megvalósítani. Tudta, hogy a birodalomra a nagyhatalmaknak az európai egyensúly végett szükségük van; gyengének ítélte Magyarországot a függetlenség elnyerésére. A Hitelnek nagy visszhangja támadt, sokan dicsérték, még többen ellenezték. 1831-ben Dessewffy József A „Hitel” című munka taglalatja című könyvében támadt ellene. Széchenyi István könyvvel felelt: Világ (1831) című művében a Hitel állításait nyomatékosítva riasztó képet festett az országról. Új eszméje az érdekegyesítés, a társadalom uralkodó és alávetett osztályainak összefogása volt. 1833-ban a cenzúra miatt Lipcsében adta ki a „magyar politikai radikalizmus kézikönyvét”, a Stadiumot. Tizenkét törvényjavaslatban összegezte a halaszthatatlan reformokat: az ősiség eltörlését, a szabad földbirtoklást, a törvény előtti egyenlőséget, az ipar és a kereskedelem szabadságát, a nem nemesek képviseletét, a háziadó mindenkire kiterjedő fizetését, a céhek eltörlését, azaz a jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés programját.

Kevéssé vett részt a reformországgyűlések vitáiban, ehelyett a gyakorlati munkából (az Al-Duna szabályozása, Pesti Magyar, Színház, dunai és balatoni hajózás, Lánchíd) vállalt oroszlánrészt. A reformmozgalom gyors előretörése aggasztotta. A Kelet népében (1841) szembefordult a Pesti Hírlap szerkesztőjével, Kossuth Lajossal. Abból az illúzióból indult ki, hogy a kormány már a reformok útjára lépett, a további izgatás fölösleges, veszedelmes. Azzal vádolta Kossuthot, hogy minden felsőbbséget gyűlöletessé, minden vagyont és vagyonost gyanússá tesz. 1842. november 27-én akadémiai beszédében (A Magyar Akadémia körül) a nemzetiségek védelmében szembeszállt a túlzó magyarosítással. 1843. június és december között a Jelenkorban sikertelenül érvelt „kétgarasos” terve mellett: a birtokosok fizessenek két garas évenkénti telekdíjat minden hold föld után, s erre az összegre az ország vegyen fel a szükséges beruházásokra százmilliós kölcsönt. 1845 májusában elfogadta a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökségét. Hamarosan kiderült, hogy tisztségével valódi hatáskör nem jár. 1847-ben közzétette Politikai program töredékek című, utolsó, minden addiginál kíméletlenebb támadását Kossuth és az ellenzék ellen. Az 1847–48-i országgyűlésen is megbuktatásukon, középpárt létesítésén munkálkodott. Az 1848-as forradalom kitörésekor azonban elismerte, hogy Kossuth politikája célravezetőbbnek bizonyult, s elvállalta a közmunka- és közlekedésügyi tárcát a Batthyány-kormányban. Nagy munkát fejtett ki a forradalom sikeréért mindaddig, amíg a nemzetiségek megmozdulásai, majd az udvar aknamunkája rémlátomásokkal nem töltötték el lelkét.

1848. szeptember 5-én arra a hírre, hogy a Habsburg-hatalom visszavonta az áprilisi törvényeket, a döblingi ideggyógyintézetbe vonult. Hosszú éveket töltött itt, súlyos önváddal gyötörte magát, hogy a fényes jövő előtt álló Magyarországot izgatásával ő vitte romlásba. 1856 végétől, Ausztria nemzetközi elszigetelődésének híreire döblingi szobája a nemzeti ellenállás központja lett. Nagy hatású röpiratokat írt (Önismeret, 1857; Ein Blick auf den anonymen Rückblick, 1859) ezekben a Bach-rendszert bírálta, ezért rendőri zaklatásoknak volt kitéve. Itt lett öngyilkos 1860-ban.

Izsó Miklós: Széchenyi
(szobor)
Barabás Miklós: Széchenyi István
(festmény)
Borbás Tibor: Széchenyi István
(szobor)
Széchenyi István: Stádium
(részlet)
Hitel

A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában nemzetben rejtezik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs, s csak egy kis része privilegiált, nagy része pedig még pór nép, ott legislegelső a nemzetisítés, ti. minden lakosnak az emberiség közös jussaiba juttatása, azaz mindenkinek politikai léte.

Ez utolsót pedig eszközleni, s úgy – mert ez a feladás, hogy mind urunk, mind nemzetünk hatalma nagyobbodjék, mind a most valamit bírók semmi concessiókra ne szoríttassanak, sőt nyerjenek, mind a most semmit sem bírók megnyugasztassanak, s ekképp egy józan s csendes reformáció közt honunk tág mezején, ne a véres belháború; de a hazai béke szent zászlója lobogjon; mindezt eszközleni teljes meggyőződésem szerint semmi más mód nem lehet, mint ha Magyarországot minden körülményi, egybeköttetési s mibenléte közt úgy tekintjük, mint az ma áll, és se a vám, harmincad, só sat. körül kirekesztőleg nem fárasztjuk eszünket, ki nem merítjük erőnket; se hasztalan lamentatiókat nem intonálunk, hogy nincs tengerünk, nincs elég népünk, nincs Indiánk, nincs kolóniánk, nincs pénzünk – s nincs egyéb számnélkülink, s tán némi igazzal; hanem férjfias elszánással magunkban azt esküsszük: hogy Magyarországnak, minden mesterkélt akadályai s természeti viszontagsági mellett, sőt ellenire is, nagynak lenni, vagy minekünk vesznünk kell!








Széchenyi István kéziratai (fotó: Lugosi Lugo László)

Széchenyi István kéziratai
(fotó: Lugosi Lugo László)

Széchenyi István: A Kelet népe
(részlet)

Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni 's szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához, az emberiség' feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; 's ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktül lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrész?



Széchenyi (Az Erkel Ferenc életútja c. diafilm részlete)

Széchenyi (Az Erkel Ferenc életútja c. diafilm részlete)

Széchenyi István: Hitel
(részlet)
Végszó

Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!

Széchenyi István feleségéhez, Seilern Crescenciához
(részlet)

Döbling, 1850. augusztus 25.

Angyali jóságú, Feleségemnek!

Én nyomorult, nem láthatlak Téged! Soha, soha nem tér már vissza lelkem nyugalma. Leveled kétségbe ejtett. Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg – én egy nemzetet becsületétől, szerencséjétől, üdvösségétől fosztottam meg. Én vagyok a bűnnek az a legrémesebb szörnyetege, amelyről a Szentírás beszél. Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!



Széchenyi portrérajz - Nagycenki Széchenyi Mauzóleum (Fotó: Vimola
                        Ágnes)

Széchenyi portrérajz - Nagycenki Széchenyi Mauzóleum (Fotó: Vimola Ágnes)

Illyés Gyula: Széchenyi
(részlet)
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
 
az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
 
mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
 
verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
 
s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
 
s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
 
Az volt talán az istené.
Vörösmarty Mihály: Széchenyihez
Őrizzen sorsod s nemtőd a közszeretettől,
 
Nagy lehet ily áldás, ámde fölötte gyanús.
Akkor ohajtsd azt, hogy téged mindenki szeressen,
 
Majd ha ez árva hazát mindenikünk szereti.
Arany János: Széchenyi emlékezete
(részlet)
24
Nem hal meg az, ki milliókra költi
 
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
 
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
 
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
 
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
25
Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
 
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja –
 
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?…
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
 
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
 
Van élni abban hit, jog és erő!
Illyés Gyula: Széchenyi hídja
(részlet)
Hány könyvet írt! És valamennyinél
többet ér
ez a híd. Hogy él!
Egy mondandón, mit nem papirlapokra
bízott, ki észbe fogta
és létre hozta,
egy derék eszmén járok át naponta.
Napi örömöm ez a jó
anyagba burkolt közölnivaló.
Illyés Gyula: Széchenyi emlékezete
Időzítetten, hova Hentzi rakta,
felrobbant száz év késéssel az akna;
 
a híd ledőlt –
S ahogyan akkor akarták, a vízbe
a büszke ívvel a nemzet gerince
 
az is betört – –


Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele (fotó: Gottl Egon)

Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele
(fotó: Gottl Egon)

Csukás István: Felajánlott sorok a márványba
(részlet)
Intelem
Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.

Jókai Mór: Az önkényuralom adomái
(részlet)
Nevezetes  férfiak  anekdotái

Mikor Széchenyi a Tisza-szabályozást indítványba hozta, a Tisza mentében meglátogatta a falvakat.

Egyszer egy falusi korcsmároshoz betér, s szokása szerint nem restelte a fáradságot, hogy az együgyű emberek vélekedéseit is kihallgassa.

A korcsmáros, megtudva, hogy Széchenyivel beszél, megsodorítá bajszát.

– Bizony uram – monda –, nagyon bővérű fickó ez a mi Tiszánk, ugyan jól cselekszi, ha eret vágat rajta.

Ugyanekkor történt Széchenyivel, hogy míg lovait váltották egy faluban, a sok parasztember pedig odagyülekezett kocsija körül, meglátandó azt a derék grófot, aki annyi jót és nagyot hozott már létre a hazában: Széchenyi beszédbe ereszkedett velük, azaz hogy ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták ajtatosan.

Elmondá nekik, mennyi földet beutazott, Ángol-, Német-, Franciaországot, milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtettek ki, mennyit dolgoznak!

Egyszer aztán megpihent egy percre, hogy beszédje hatásának nyilatkozványokra engedjen tért.

– Szegények! – szólalt fel egy paraszt nagy sajnálkozással.

Illyés Gyula: Széchenyi szellemének

„Honfinak lenni nehéz, de nem lehetetlen” Sz. I.

Így keverül ma a jaj s nevetés
 
„hív s hő” kebelekben:
magyarnak lenni nehéz,
 
de nem lehetetlen.

Millenniumi emléktábla Sárváron (fotó: Őszik Antal)

Millenniumi emléktábla Sárváron (fotó: Őszik Antal)

Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához
Széchenyi István keleti utazása, 1818-1819
Juhász Gyula: Széchenyi
Mint rab oroszlán rozzant ketrecében,
Morogva élt Döblingben a beteg.
S figyelte, hogy a távol magyar élet
Egére új vihar mint közeleg?
És néha néma egykedvűn besüppedt
Az őrület fonák, bús szőnyegén
S hallgatta, mint lehangolt hegedűket,
Miket susog a kétség és remény?
És olykor kitekintett rácsa résén
S szimatolta az ébredő szelet,
Hej, a tavasz künn milyen is lehet?
És néha, kora fagyok ködös éjén,
A pisztolyával babrált eltünődve
S mint kandi gyermek, úgy bámult a csőbe...
Arany János: Széchenyi tiszai oszlopára
Azon hírre, hogy ott érc szobra fog állíttatni
I
Széchenyi áll itten. Meghalt. Nem hal meg az érdem:
 
Messze jövendőnek szűli örökbe fiát.
Széchenyi áll itten; végignéz mérnöki szemmel
 
S műve derék folytán helybehagyólag örül.
II
Mely riadalma soká vala édentáji mezőnek,
 
Dúlva, mit a kegyes ég s emberi szorgalom ad,
Széchenyi a sárkányt letöré félisteni karral:
 
Most kígyózva simúl oszlopa lábaihoz.
III
Dúlt az elem. Robogó özönét rettegve kis ember,
 
Hasztalanúl az eget jajja repeszti vala.
Széchenyi szól: s a tétlen erő munkára gyülekszik;
 
Széchenyi kezd: s ím őt hirdeti máris a vég.

Csoóri Sándor: Németh László könyvei között
(részlet)

Az a kifinomult gondolat, hogy van a tárgyaknak is lelkük, sőt könnyük, derűjük, hatalmuk is van, sokáig csak a költői szó metafizikáját példázta számomra, de amikor évekkel ezelőtt, az újrarendezett nagycenki kastélymúzeumban – térképek, gőzhajómodellek, bútorok, kéziratok között – váratlanul megpillantottam Széchenyi István sárga cipőjét, mely az öngyilkosság percében is a lábán volt, a torkomig ugrott a szívem: íme, az egyetlen koronatanú! A némaságra kárhoztatott kellék, az alantas lábbeli-szolga, aki tudásomat föllobbantva, képes újraéltetni velem a tragédiát.

Babits Mihály: Széchenyi
(részlet)
Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.
Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
harcod áldozat volt és eszményed oltár,
eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

A Széchenyi család címere Nagycenki Széchenyi mauzóleum (fotó: Vimola
                        Ágnes)

A Széchenyi család címere
Nagycenki Széchenyi mauzóleum
(fotó: Vimola Ágnes)

Jékely Zoltán: Széchenyi István, veszélyek vonzásában vagy keresésében
(részlet)
 
Világba lépni nő bennem merészség,
vállalni földgolyónk kínját, örvendezését.
magam viharokkal veretni,
kétségbe süllyedő hajón sem esni.
 
 

Széchenyi István naplójából többek közt az is nyilvánvalóvá válik, hogy pályafutása egyetlen összefüggő életveszély-sorozat.

Azzá teszi elsősorban maga a korszak, a társadalom, amelyben él (a megerősödő, de rettegő abszolutizmus a francia forradalom, illetve a napóleoni háborúk után) – s amelyben Széchenyi „rendszerellenessége” már a 20-as évek elejétől egyre nyíltabb, türelmetlenebb.

Csodálni való s egyszersmind érthetetlen azonban, hogy milyen feltűnéskereső, kihívó viselkedéssel, szinte tüntetően bizonygatja ezt. Vagy hogy elvétve milyen naivak és átlátszóak figyelemelterelő kísérletei. Egyénisége annyira nyílt, kifelé fordult, hogy majdnem magamutogató; jellemében konspiratív hajlamnak, álorcaviselésnek nyoma sincs… Mintha tudatából folyamatosan kiesne vagy kihagyna a valóságismeret, s a nyomában és körülette mindenütt lopakodó és hallgatózó besúgófüleket – melyek közt akadnak az ő társadalmi osztályának tagjai is – elhanyagolható mennyiségnek tartaná. Mondhatni: szuverénül jár el, kiváltképpen bizakodó, derűlátó korszakaiban; hatalmat érez magában s maga körül – egy kis állam a nagy államban. (Ez a magatartás alkalmasint főrend mivoltának, családja tekintélyének s apja, részben bátyjai révén a hatalomba való viszonylagos beépültségének tudatából magyarázható.)

A Széchenyi kripta Nagycenki Széchenyi mauzóleum  (fotó: Vimola
                    Ágnes)

A Széchenyi kripta
Nagycenki Széchenyi mauzóleum
(fotó: Vimola Ágnes)


Széchenyi szoborfej - Nagycenki Széchenyi Mauzóleum (Fotó: Vimola
                        Ágnes)

Széchenyi szoborfej - Nagycenki Széchenyi Mauzóleum (Fotó: Vimola Ágnes)

Jékely Zoltán: Tűnődések és észrevételek Széchenyi naplójának fordítása közben
(részlet)

Családregény, társadalmi és történelmi regény a legjavából ez a napló. Hősének száguldozása, emelkedése, tragikus zuhanása (nem bukása!) számtalan emberi sorsot és alakot sodor és villant fel újra meg újra a múló évtizedekben – közülük nem egyet idő haladtával immár mint kísértetet… Egy teljes, több nemzedéken átívelő politikai korszak nyílik meg az olvasó előtt; száz-százötven éve halott nők és férfiak, erényeikkel, gyöngéikkel, szinte érinthetően közeli, személyes ismerősünkké válnak, tovább élnek bennünk, akárcsak valamely megrázó Fellini-film alakjai. Halhatatlansággal ajándékozta meg őket a naplóíró halhatatlansága, írói tálentuma, emberi hitele.

Milyen szerencse, hogy a naplóvezetésben annyi szerencsétlensége, betegsége közepette is következetes! Az első feljegyzés 1814 tavaszán kelt – az utolsó 1848 szeptember elején, egy nappal összeomlása előtt! Előérzete sötét. A katasztrófát megjósolja. És 1859 végétől újra jegyezgetni kezd – önvádakat, rémlátásokat, furcsa látogatásokat – szinte halála pillanatáig.

Nem túlzás ezek után megállapítani, hogy Széchenyi naplója, ahogyan saját közeledő végzetének, ugyanúgy s azzal párhuzamosan, a régtől fogva sejtett és 49 augusztusában beteljesedett magyar tragédiának feketedoboza! – Az pedig, hogy a roncs országban fennmaradt, s nem lett halottrablók, nagyon érdekelt keselyűk és hiénák zsákmánya: valóságos isteni csoda! Nemcsak mi: egész Európa szegényebb volna – egy pótolhatatlan kordokumentummal.

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal