Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni 's szeplőtlen mineműségében kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végcéljához, az emberiség' feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden kesertül tisztább érzés; 's ha csak mint hangya illy megdicsőítéshez egy paránnyal is járulhatni, van-e ennél emberek közt, kiktül lelki örömök el nem zárvák, édesb osztályrész?

A nemzet nagysága, boldogsága mindig csak magában nemzetben rejtezik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs, s csak egy kis része privilegiált, nagy része pedig még pór nép, ott legislegelső a nemzetisítés, ti. minden lakosnak az emberiség közös jussaiba juttatása, azaz mindenkinek politikai léte.

Ez utolsót pedig eszközleni, s úgy – mert ez a feladás, hogy mind urunk, mind nemzetünk hatalma nagyobbodjék, mind a most valamit bírók semmi concessiókra ne szoríttassanak, sőt nyerjenek, mind a most semmit sem bírók megnyugasztassanak, s ekképp egy józan s csendes reformáció közt honunk tág mezején, ne a véres belháború; de a hazai béke szent zászlója lobogjon; mindezt eszközleni teljes meggyőződésem szerint semmi más mód nem lehet, mint ha Magyarországot minden körülményi, egybeköttetési s mibenléte közt úgy tekintjük, mint az ma áll, és se a vám, harmincad, só sat. körül kirekesztőleg nem fárasztjuk eszünket, ki nem merítjük erőnket; se hasztalan lamentatiókat nem intonálunk, hogy nincs tengerünk, nincs elég népünk, nincs Indiánk, nincs kolóniánk, nincs pénzünk – s nincs egyéb számnélkülink, s tán némi igazzal; hanem férjfias elszánással magunkban azt esküsszük: hogy Magyarországnak, minden mesterkélt akadályai s természeti viszontagsági mellett, sőt ellenire is, nagynak lenni, vagy minekünk vesznünk kell!

Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!