Bernáth Aurél: Szabó Lőrinc Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
SZABÓ Lőrinc (Miskolc, 1900. márc. 31.–Bp., 1957. okt. 3.): költő, műfordító.
Református papi családból származott, apja mozdonyvezető volt. Debrecenben 1918-ban hadiérettségit tett. 1918 végén ment Budapestre, és 1919-ben megkezdte, de ősszel abba is hagyta egyetemi tanulmányait. Babits Mihály tanítványa volt, és nemsokára barátja lett. 1920–21-ben Babits lakásában talált otthonra. 1921-ben Mikes Lajos lányát, Mikes Klárát vette feleségül; e réven lett Az Est munkatársa. A harmincas években közel került a népi írók mozgalmához. Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba vetették; „feddéssel” igazolták, publikációs tilalmak sújtották. 1947-ben többek tiltakozása ellenére fölvették az írószövetségbe. Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával) szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült. 1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de tervezett külföldi útja elmaradt. Halálát szívroham
okozta.
Első kötete (Föld, erdő, Isten, 1922) george-i ihletésű szabad versekből áll. A menekülés stilizált gesztusait a nyers lázadáséi váltják föl: a Kalibánban (1923) anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések, reménytelen fogadkozások fogalmazódnak meg. A természeti és érzelmi-érzéki megbékítés nosztalgiája vad indulatoknak, a társadalmi kiszolgáltatottságon való elborzadásnak, nyelvileg a kiáltozásnak adja át a helyét. Föltűnik Szabó Lőrinc műfaji vonzódása a drámai monológ, a költői epika és a mítosz iránt (Kalibán, Anyám mesélte, Istár). A pénz és a megszerezhető javak, élvezetek követelése nehezen választható külön a húszas években a költő szociális érzékenységétől, kapitalizmusellenességétől. A Szegénynek lenni s fiatalnak kollektív életérzését panaszolja a proletár testvéreket megszólító programvers; az „örök
szegénység” szégyenével küszködik A Bazilikábanzúg a harang költője; a „munka millió keze” előtt tiszteleg A költő és a földiek című ars poeticában: „Legyen a költő hasznos akarat.” 1928-ban jelent meg Vezér című politikai ódája, melynek fontos szerepe lett politikai meghurcoltatásában. A Fény, fény, fény (1925) és A Sátán műremekei (1926) utáni évek termését fordulatot hozó kötetben összegezi (Te meg a világ, 1932). Stirneri és nietzschei indíttatású individualizmusát a modern relativizmus érvei erősítik, Bertrand Russell nyomán „egy lehetséges világként” szemléli az egyént. Érzékletesség és drámaiság teszi költőivé az elvont gondolatot, az én jogának, igazságának hirdetését az életben és a szerelemben (Az Egy álmai, Semmiért egészen). Keleti filozófiák és
Schopenhauer hatására hajlamos a világot képzetként, álomként, az agy „tükörszínjátékaként” fölfogni (Dsuang Szi álma, Embertelen). A Különbéke (1936) keleti tárgyú versei átköltések, de a nirvánatanhoz kapcsolódva Szabó Lőrinc nem tért el belső fejlődésének logikájától, sőt költészetét gazdagító új motívumkincsre talált. A Lóci-versek életképszerű példázatok, és ugyancsak Szabó Lőrinc költői filozófiájának távlatában mutatják meg mélyebb jelentésüket. A Harc az ünnepért (1938) versei az előző kötet témáit variálták, a Régen és most (1943) eszmei és művészi válságot jelzett: jobboldali elfogultság, a hivatalos politikát támogató szólamok jelentek meg benne.
Az új korszakba Szabó Lőrinc a Tücsökzene (1947) című ciklussal lépett át (alcíme: Rajzok egy élet tájairól). 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja. A személyes emlékek, a fölidézett események, alakok, helyszínek bősége, az elbeszélő vagy jelenetező technika, a múltbeli események előadásának időrendje ellenére a Tücsökzene nem verses önéletrajz. Lírai magva a megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya és önszuggesztiója, hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorába. Ezt sugallja az elzsongító tücsökcirpelés vezérmotívuma és a látszólag monoton versforma. A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902–1950) állít emléket. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja föl és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A két cikluson kívüli, 1944 és 1956 között keletkezett verseket Valami szép cikluscímmel adta közre az összegyűjtött versek 1960-i kiadása. Változatos ihletésű, részben az előző nagy ciklusokkal rokonítható művekből áll a költői hagyaték e része, köztük olyan antológiadarabokká és elemző kísérletek tárgyává vált versekkel, mint A földvári mólón, Ficseri füsti, Mozart hallgatása
közben.
Szabó Lőrinc kitűnő esszéista és kritikus; tanulmányainak tárgyköre a világirodalom klasszikusaitól magyar mestereken, kortársakon át líraelméleti kérdésekig terjed (A költészet dicsérete, 1967). Műfordítói életműve jónéhány szépirodalmi műfajt felölel, legismertebbé az Örök barátaink című gyűjteménye vált. Különleges értékűek saját verseihez fűzött magyarázatai (Vers és valóság).
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Csűrös Miklós szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Szabó Lőrinc szobra Debrecenben, a főtéren (fotó: Sudár Annamária)
Mindig elégedetlen voltam magammal és a körülményeimmel. Harmincéves lehettem,
amikor aztán ezzel az elégedetlenségemmel is elégedetlenkedni kezdtem. Untam, meguntam az
örökös lírai siránkozást, az öngyilkosság és a mámoros elragadtatás közt hányódó belső
kilengéseket. Talán maga a betegség ijesztett rám, és próbálta kitermelni a gyógyszerét. Elítéltem
a természetem bizonyos egyoldalú és túlzó hajlamait, bármennyire általános-emberiek voltak. Úgy
néztem egyik-másik éppen aktuális szomorúságomra és az okaira, mint idegen anyagra, mely
szervezetembe tolakodott, mint valami piszokra, amely irritál és fertőz. Az életösztön védekező
mozdulata volt ez: bajok és fájdalmak leleplezése, aláértékelése, kiküszöbölése. Lassanként
megtanultam „vállalni magamat”, ami első ereje a gyengének. Azzal pirítottam magamra, hogy
„legkönnyebb szomorúnak lenni”. Nem tagadhattam a külső rossz valóságot s főleg nem a
„metafizikai rosszat”, amit Madáchcsal és Madách nélkül – egyformán mindig látott és lát minden
gondolkozó, akiben nem él igazán a vallásos hit. De megtagadhattam, a magam bűnének, sőt
egyenesen a magam gyártmányának tudtam már minősíteni az élet igen sok kellemetlenségét. Az
idő, az öregedéssel és tapasztalással járó közöny előbb csak fertőtlenített bizonyos fokig a
pesszimista mérgező anyagokkal szemben; később az erőm aktívabb lett, önmagát növelte, és
életlátásom időnkint határozottan megenyhült. Különbéke című
könyvemben tanulságos, sőt mulatságos és hasznos kis bizonyítékai akadnak annak, hogy egy
ember hogyan tanul meg járni az ingoványon. Tapasztaltam is nyomban, hogy versrajongók úgy
kezdtek hozzám fordulni, mintha orvosuk, kalauzuk volnék.
Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. Egyszerre vésődtek bele a rendszeretet és a féktelen anarchia jelei. És az ösztönök zabolátlan anarchiája mellett senki nem tolmácsolta nála hívebben az aggódó, reményvesztett kispolgár remegő vágyakozását, félig tudatos, vak tapogatózását, groteszkül szánalmas hányattatásait az örökös homályban.
Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását.
És lettem megigézettje a Tücsökzenének, ennek a gigászi létanyagot és Szophokleszi szenvedést görgető, csillagokat és tücskök édes és szerelmes zenebonáját, halálokat és bánatokat, családot, szerelmet, barátot, ifjúságot és a titkos-értelmű mindenséget magába-gyúró utólérhetetlen, hatalmas lírai-éposznak, goethei-nagyságú ős-elégiának, a legnagyobb magyar lírai
Összefoglalásnak az ős-baktériumtól, őscsírától szerelmes szenvedő szívünkig és bűneinkig. És lettem megigézettje, felnőve az ember-sors gyötrelméig és magányáig, kései verseinek, az utolsóknak, a világról-talán-mindent-tudóknak: Szabó Lőrincnek. Szabó Lőrinc a legmodernebb magyar költő. Csupasz, magányos, mítosztalan.
