Sabuotról a Tóra csak mint természeti ünnepről szól. A Talmud a korai tórai kronológia alapján már egészen természetesnek tartja, hogy a Sabuotnak is megvan a másik két zarándokünnephez hasonlóan a maga történeti fontossága is: a kinyilatkoztatás ünnepe. A további fejlődés szükségszerűen következett a zsidó vallás kialakulásának általános irányából és a történet eseményeiből. A Szentföldtől és ezzel a földműveléstől is elszakadt zsidóságban egyre fakul az ünnep természeti jelentősége, egyre mélyül történeti jellege. Mai zsidóságunkban az előbbire csak Tóránk néhány mondata emlékeztet, meg talán az a szokás, hogy Sabuotkor templomainkat növényekkel díszítjük; az utóbbira e két napnak minden imája, szertartása, egész hangulata. Ma egyetlen emlék, egyetlen élmény tölti meg zsúfolásig a két napnak szinte minden percét: az az emlék, hogy a mi őseink, zsidók álltak akkor ott a felhőbe burkolózott, villámkoszoruzta Hegy tövében, hogy átvegyék a két kőtáblát és ezzel együtt egy mindennél hatalmasabb elhivatást: a két kőtáblában lefektetett tanításnak elterjesztését, a Szinaj ragyogásának szertehintését mind a földeken.