| ||||||||||||||
Radnóti Miklós (A Radnóti Miklós c. diafilm részlete)
RADNÓTI MIKLÓS (Bp., 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.): költő, műfordító.
Születése anyjának életébe került; 11 éves volt, amikor apja meghalt. Nagybátyja kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit 1927-ben, a csehországi Reichenberg textilipari szakiskolájában. Szerepelt a Jóság (1929) című antológiában, és néhány rövid életű folyóirat szerkesztésében is részt vett. Két és fél évet nagybátyja vállalatánál dolgozott. 1930-ban megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő). A szegedi egyetemen magyar–francia szakra iratkozott be. Sík Sándor fölfigyelt rá, meghívta tudósképző szemináriumába. Egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. 1931-ben elkobozták Újmódi pásztorok éneke című kötetét, és izgatás, vallásgyalázás címén nyolcnapi fogházra ítélték; ezt Sík Sándor közbelépésére felfüggesztették. A nyarat Párizsban töltötte. Lírája két kötettel gazdagodott Szegeden (Lábadozó szél, 1933; Újhold, 1935). 1934-ben bölcsészdoktorrá avatták, disszertációját Kaffka Margit művészi fejlődése címmel védte meg. 1934-ben házasságot kötött a szerelmes verseit már kora ifjúságától ihlető Gyarmati Fannival. 1935-ben tanári oklevelet szerzett, katedrához mégsem jutott: magánórák adásából, szerény tiszteletdíjakból élt. 1935-ben szerkesztette a 12 fiatal költőt bemutató Korunk című antológiát. 1936-ban tette közzé a pályájának fordulópontjaként emlegetett Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötetét. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1938-ban megjelent Meredek út című könyve. 1940-ben adta ki Ikrek hava című prózai írását gyermekkoráról. Ezzel egyidőben a Válogatott verseket, 1942-ben Naptár című rövid ciklusát jelentette meg. 1940. szeptember 5. és 1940. december 18. között munkaszolgálatos volt, 1942. július 1-jétől pedig először vidéken, végül a fővárosban szolgált. A háborús cenzúra nem egy versének közlését törölte, így leginkább csak műfordításaival fordulhatott olvasóihoz, különösen La Fontaine meséin (1943) át. A fordítások javát Orpheus nyomában (1943) című kötetben gyűjtötte össze. Fordításai az antikvitástól a kortársakig terjednek. A valamiképp rokonának érzett szerzők formavilágának legapróbb árnyalatait is nagy gonddal adta vissza. Ide kívánkoznak, bár még inkább eredeti versei közé sorolhatók a saját nevének anagrammájából kitalált angol költő, Eaton Darr nevével aláírt fiktív műfordításai. Néhány versből álló ciklusukban a nonszenszlíra hagyományát szürrealista ötletekkel elegyítve saját korának képtelenségeit gúnyolja.1944. május 20-án ismét munkaszolgálatos lett, német felügyelet alatt a szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit, a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verseket. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Noteszébe (Bori notesz) gondosan beírt verseit exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg. Költészetének erejébe és fennmaradásába vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes olyan remekművek megírására, mint a négy Razglednica. A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete (Tajtékos ég, 1946) a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye.
A Pogány köszöntő hol zsoltárszerűen megfogalmazott áhítattal, hol átesztétizált, természetbe kivetített pogánykodással köszönti kedvesét, de már a költészetére mindvégig jellemző „variációk szomorúságra” is megjelennek benne. Második és harmadik kötetében József Attilával párhuzamosan a proletárköltészet lehetőségeit keresi. Saját eszközöket talál hozzá, a másoktól sohasem használt, eredeti képek mellett a szabad versek kiáltásait. Forradalmas reményeinek megtépázása után az Újhold (1935) és különösen a már címével sokat sejtető Járkálj csak, halálraítélt! (1936) versei, szerelmének még mindig fölragyogó idilljei ellenére is a megnehezedett politikai helyzet (Hitler hatalomra jutása) szomorította kedélyét, sőt haláltudattal töltötte el (Háborús napló). Korán rájött, hogy a „világ új háborúba fordul”, s mihelyt jóslata beteljesedett, a kollektív élményt a retorikát és érzelgősséget mellőző együttérzés lírájával kristályosította hitelessé (Lángok lobognak, Emlékeimben).
Költészete új szakaszának alapélményét és a leginkább termékenynek látszó magyarázóelvét mégsem annyira a halálfélelmekben, mint inkább az óhajtott szabadság és a jelenvaló rabság kettősségének átélésében kereshetjük. „Szabad szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig az úton” (Negyedik ecloga). Az ilyen versei messze túlmutatnak saját világán, egyetemesebb érvényűek, és számos európai költőtársával vagy akár a szabadság fogalmának új értelmezést adó francia egzisztencializmussal párhuzamosan az általános korérzést fejezik ki. A korábbiaknál egyre nagyobb helyet kapnak verseiben a gondolati elemek; elmélyül az önelemzés (Huszonnyolc év), s mindehhez bonyolultabb szerkezeteket, műfajokat keres. Így amikor a római polgárháborútól veszélyeztetett idilli pásztorélet költőjének, Vergiliusnak eclogáit fölfedezi, világukat annyira hasonlónak találja mindahhoz, ami napjaiban körülveszi, hogy modern folytatásukra szánja el magát. Az antik örökséget szabadon használó eclogáival és előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremt. Különösképp akkor, amikor az antikvitástól már eltávolodott XX. századi ember individualitását, bonyolult érzékenységét, sőt tragédiáit jeleníti meg, és amikor a pesti kávéház (a „városi berek”), a repülők vagy épp a láger „modern” szavaival szól róluk. A rövid föllobbanásokat kivéve egyetlen szerelme volt, amelyből az évek során a költészet történetében ritka hitvesi líra született meg. Széles skálája a pársoros dicséretektől, a pillanatfelvétel-szerű asszonyportréktól (Együgyű dal a feleségről) a hosszabb struktúrákig terjed (Tétova óda), hogy ezután a bori versek (a hazatérés makacs akarását és a szerelem életben tartó erejét kifejező Levél a hitveshez; a címe ellenére melléje sorolható Erőltetett menet; a láger valóságát helyenként naturalista pontossággal leíró, de a gyöngédebb líra hangját sem elfojtó Hetedik ecloga) adjanak még mindig újat a korábbiakhoz, és polifóniájukkal is fölemeljék költészetének csúcsaira. Oda helyezhetjük el az utolsó bevonulása előtt még itthon írt Töredék döbbenetes erejű sorait arról a korról, amelyben nemcsak neki, hanem az utána következő nemzedéknek is élnie kellett, továbbá a sorsa elvégeztetett voltát bátran fölismerő Gyökér sorait, végül a korábban még derűs hangú verses levelezőlapjainak (Cartes postales) könnyedségét alig néhány soros tragédiákká súlyosbító s immár valóban a közeledő halál fuvallatát érzékeltető és az előbb említettekkel együtt mégis az alkotóerő ritka csodáját megvalósító négy Razglednicát. Ma már számos idegen nyelven olvashatók e költemények.
Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc stb.) szóló tanulmányai mellett különösen az új hangot megütő Ikrek hava emelkedik ki, mely alcíme szerint ugyan „napló a gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér halálának elbeszélését, az árvaságra történt rádöbbenését az idősíkok változtatásával és szabad asszociációival későbbi napjai felé nyitja ki. A néhány töredékes följegyzés (1934) után 1937 októberétől 1943 március közepéig vezetett Naplója lapjain jelen idejű közvetlenséggel ír életének eseményeiről, mindenkori környezetéről és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékű irodalmi alkotás.
Radnóti Miklós Képek a magyar irodalomból |
|
|
– Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
– Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
– Hogy halt meg? Miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
– A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
– Ikerszülés volt? – mondtam ámulva utána. – Mi mindent rejtegetnek ezek még! – csikordítottam össze a fogam és a kezem ökölbe szaladt… Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
– Hol az ikertestvérem? – támadtam a nénire gyanakodva.
– Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
– És?
– Mit és?
– És… és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
–Azért – töröl ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni – , de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad!
|
|
|
|
|
Csoóri Sándor: Radnóti szülőháza
|
Ez a ház is sokáig rejtegette titkát!
Volt idő, mikor évekig itt jártam el előtte a Kádár utcában, de sose árult el magáról semmit. Állt csak öntudatlanul a többi ház között, akár egy megkövesedett díszlet. Ha megkértek volna, hogy jellemezzem, mondjak róla valamit, nem tudtam volna még azt sem: hány emeletes, sem azt, hogy falai rücskösek-e vagy simák? Csupán arra emlékszem, hogy a Nyugati felől csapódó füst néha meghomályosította ablakait, és hogy a szemközti térről palaszürke galambok röppentek föl a tetejére. Nem csoda hát, ha most zavartan és az első meglepődés izgalmával veszem tudomásul: ebben a házban született Radnóti Miklós.
|
|
|
Lengyel Balázs: Radnóti két
dedikációja
|
Már nem tudom, hol és hogyan barátkoztunk össze, vagy hogy pontosabb legyek: miért vett a pártfogásába. Csak azt tudom, hogy 1938 telén felhívott magához, s megajándékozott egy kötetével, a Meredek út-tal. Húszéves voltam, az első cikkeimnél tartottam. Ő harminc, és ismert költő: időben, térben kifejezhetetlen távolság. A verseit már gimnazista koromban ismertem. Egyik kötetét, a Medvetánc-cal együtt, már 1934-ben kezembe nyomta egy szegedi barátom. „Ne Babitsot és Kosztolányit olvasd, hanem Radnótit és József Attilát – mondta –, ők az igazi költők.” Ügyetlenebbül nem is ajánlhatta volna őket egy Nyugat-rajongó diáknak. Persze hogy Radnótit csak később szerettem meg. De akkor, 38-ban már régen túl voltam az első idegenkedésen, sőt, egyre fokozódó vonzódásomba csöpp túlzás is vegyült. Az a túlzás, amelyet az olvasók világából hoz az ember, akik a tehetségben a rendkívülit, már-már a héroszt szimatolják.
|
Pilinszky János: Radnóti Miklós
|
Vannak bizonyos alkotók, akik számomra egyszerű szóvá, szótári szavakká váltak. Nem irodalom- vagy kultúratörténeti nevekké. Számomra fű, fa, tenger vagy pitypang ugyanúgy szó, behelyettesíthetetlen megnevezés, mint Mozart, Hölderlin, Bach, Dosztojevszkij vagy Leonardo. Az, hogy ki tudom mondani és le tudom írni, hogy fa, ugyanolyan rejtélyes és egyetemes „valami”, mint amikor módomban áll kimondani: Mozart, Platón, Novalis.
Szótári szóvá válni csak valami egyszeri, kihagyhatatlan és behelyettesíthetetlen képes. Valami vagy valaki. Mindegy. S itt mindjárt be szeretném vallani, hogy Radnóti Miklós számomra éppúgy szó, egyszeri, pótolhatatlan, kihagyhatatlan és persze megismételhetetlen, mint az, hogy szög, idill, kert, vagy mondjuk kenyér, vagy az a szó, hogy tömörség.
Hogy mi ennek az átváltozásnak a folyamata? Az, hogy egy emberi vagy már irodalmi név „közönséges” szótári szóvá alakulhat? Erről sajnos keveset mond az, amit én tudok ennek az átváltozásnak a folyamatáról. Mégis megkísérlem leírni, és úgy-ahogy megindokolni.
|
Juhász Ferenc: A boldog
halálraítélt
|
Mert mindnyájan halálraítéltek vagyunk és halálra születtünk mindannyian. És elítéltettünk mindannyian. És nem tudta senki úgy ezt, olyan pontosan, konokan, keményen, tisztán, olyan megmásíthatatlan áhítattal és boldog iszonyattal, olyan makacs meg-nem-adással és pontos könyörtelenséggel, olyan kegyetlen egyszerűséggel, rejtelemtelenűl, olyan dacos tisztasággal és merengő komolysággal, mint ő, Radnóti Miklós, mint Radnóti Miklós, aki kortársam lehetett volna, s lehettem volna barátja is a költészetben és az időben, mint az a férfi, aki meghalt harmincöt-évesen, mint a költő, akinek fénykép-arcát ha nézem testvér-szorongással, a teremtő magány tűzlapjai és a temető-magány korom-lapjai, zöldbársony csönd-lapjai közé temetett szívvel, mint tűz-ketrecben, korom-ketrecben magányos párduc, fehér sólyom, mint moha-ketrecben arany-bagoly, elmerengve kegyetlen, kúsza, árva, kemény és vak sorsán és sorsomon, sorsunkon, a folytatókén és újat-kezdőkén, elmerengve csoda-tiszta versei, legenda-fehér és égő máglya-piros versei, e kristály-krizantémok, gyöngyház-őszirózsák, vérpetty-liliomok, csillag-illatú arany-nárciszok, vérbársony-jácintok és csontvázakból-összeragasztott halál-dóm-virágok szerkezetén és természetén, mint az a költő, akinek fénykép-fejét
|
|
|
Kormos István: Miguel De
Cervantes–Radnóti Miklós: Don Quijote
|
Don Quijote klasszikus történetét immár szintén klasszikussá vált átdolgozásban olvashatja a magyar ifjúság. Radnóti Miklós, a modern magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a fasiszta téboly idején mártírhalált halt költő írta újjá Cervantes művét. Minden sorában érezni lehet azt az izgalmat, amely saját gyermekkorából menti át a jelenbe az egykori olvasmány feledhetetlen emlékét, de emellett azt az aktuális kicsengést is, amelyet a kor adott ennek a halhatatlan remekműnek, Radnóti munkájakor, a második világháború idején. Most, Don Quijote kalandos történetének új kiadásakor éppoly aktuális a cervantesi mű mondanivalója, mint bármikor s tanulságát az az ifjúság vonhatja le, amelyre Radnóti Miklós, munkájának egy-egy pillanatában, a jövőre nézve gondolt.
|
|
|
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |