Petőfi Sándort ábrázoló dagerrotípia (fotó: Gottl Egon)
PETŐFI SÁNDOR(Kiskőrös?, 1823. január 1. – Fehéregyháza, 1849. július 31.): költő.
1835-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanult. Első fönnmaradt verse az itt írt tanévzáró búcsúvers. 1839 tavaszán statiszta lett a Pesti Magyar Színházban, majd Ostffyasszonyfán rokon családnál nevelő. 1839. szeptembertől katona, de 1841 februárjában gyönge egészsége miatt leszerelték. 1841 nyarán vándorszínész volt a Dunántúlon. 1841–42-ben a pápai kollégium tanulója. 1842. május 22-én jelent meg elsőként nyomtatásban verse, A borozó (Athenaeum). Ettől az évtől használja a Petőfi nevet, eredeti családneve, a Petrovics helyett. 1842–43-ban Székesfehérvárott és Kecskeméten színész. 1844. februárban verseit kiadni gyalog indult Pestre, 1844–45-ben a Pesti Divatlap segédszerkesztője volt. 1844. október 27-én megjelent A helység kalapácsa című vígeposza, november 10-én a Versek; 1845. március 6-án a János vitéz, március 20-án a Csapó
Etelka emlékére írt Cipruslombok Etelke sírjáról. Ez év április 1. és június 24. között először járt a Felvidéken. Viszonzatlan maradt a Mednyánszky Berta iránti szerelme; később megjelentette a hozzá írt Szerelem gyöngyeit. Körülményei kedvezőtlenre fordultak: nem volt jövedelme, Zöld Marci című darabját elutasította a Nemzeti Színház, a konzervatív kritika támadta, néhány barátja is elfordult tőle. 1845 augusztusa és 1846 áprilisa közt többnyire szüleinél, Szalkszentmártonban tartózkodott; alkotói és személyiségválságáról tanúskodik 66 versből álló Felhők című ciklusa (1846).
Drámával, regénnyel is kísérletezett (Tigris és hiéna, 1847; A hóhér kötele, 1846). 1846 áprilisában megalakította a fiatal írók érdekvédelmi szervezetét, a Tízek Társaságát. Ősszel megismerkedett Szendrey Júliával, akivel egy év múlva házasságot kötött. 1847 februárjától fűzi barátság Arany Jánoshoz (Arany és Petőfi levelezése prózában, versben). Ez év március 15-én megjelent az Összes költemények. 1848. március 13-án megírta a Nemzeti dalt az Ellenzéki Kör tervezett reformlakomájára. Március 15-én a márciusi ifjak vezéregyénisége, Pest város és Pest vármegye Közcsendi Választmányának tagja volt. Fölesküdött nemzetőrnek. Március végétől republikanizmusa miatt elszigetelődött; június 15-én erőszakkal megakadályozták részvételét a szabadszállási választáson. Október 16-án századossá nevezték ki a 28.
zászlóaljhoz Debrecenbe. 1848. december 15-én Debrecenben megszületett fia, Petőfi Zoltán. 1849. január végétől, saját kérésére, Erdélybe kerül Bemhez. Május 3-án Bem őrnaggyá nevezte ki. A katonai vezetőkkel való összetűzései miatt kétszer is lemondott rangjáról. Május elején Debrecenen át Pestre utazott. Júliusban az orosz támadás hírére, rövid mezőberényi tartózkodás után, Bemhez indult Erdélybe. Július 25-én Berecken találkoztak, Bem visszaadta rangját. Július 31-én a segesvári csatában tűnt el.
Petőfi Sándor 1844. évi gyors beérkezése fordulat reformkori literatúránkban: az irodalmi népiesség átütő sikerével betöltötte a „népköltő” szerepét. Az 1842–1844 közötti lírája (Versek) a hangvétel közvetlenségével, az ábrázolás hitelességével, a tájköltészet személyességével, a családi tárgykör őszinteségével hozott újat. Fontos eszköze a népdalra emlékeztető természetes versbeszéd, amely verseit gyors folklorizálódásra tette alkalmassá. A Felhők-korszak lehetőséget adott a romantikus „tépettség”, világfájdalom hagyományos verskereteket fölbontó szélsőségei számára. Egyéni hangjának megtalálása 1846 tavaszára tehető, a magyar liberalizmus válságának idejére. A francia forradalom történetének ismeretében és társadalmi utópiák tanulmányozása után, anélkül, hogy tételes utópiát vagy filozófiát alkotott volna, eljutott a forradalmi erőszak jogosságának elismeréséig és a világforradalom látomásáig (Levél Várady Antalhoz, Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet, A XIX. század költői, Az ítélet, Levél Arany Jánoshoz). Szabadságkultuszában egyéni érzelmeit és érdekeit alárendelte az „általános boldogság” jövőbeli céljának. A költővátesz hivatása ennek szolgálata (Szabadság, szerelem!, Világosságot!, Az apostol szőlőszemhasonlata). Történelmi és irodalmi példázatait is ennek megfelelően válogatta (Nagykárolyban, A nép nevében, A majtényi síkon, Széphalmon, A munkácsi várban, Lehel
vezér). 1846-tól a magyar irodalom vezéregyéniségévé vált, 1847-től a Tízek laza érdekvédelmi csoportosulását a népies triász világnézeti tartalmú, szűkebb közössége váltotta föl (Arany Jánoshoz, Tompa Mihálynál, Levél Arany Jánoshoz, Arany Jánosnál). Júlia iránti szerelmének érzelmi ereje, viszontagságos története, majd a házasélet boldogsága a szerelmi líra minden lehetséges hangnemét megszólaltatta. A Nemzeti dalt a liberálisok és a radikálisok egyaránt programversként fogadhatták. A költemény így a nagy, mozgósító Petőfi Sándor-versek és a nemzeti jelképversek (Himnusz, Szózat) közé emelkedett. Az apostol című művében a romantikus próféta küldetéstudata már a forradalmi folyamat valóságos
ellentmondásaival, elsősorban a nép értetlenségével került szembe. 1848–49-ben nemcsak a katonaköltő szólalt meg (Csatadal, Négy nap dörgött az ágyú…, Csatában, Az erdélyi hadsereg), hanem az értékek pusztulásán aggódó humanista is (Mit daloltok…, Pacsírtaszót hallok megint, Ki gondolná…).
Shelley, Béranger, Heine, Moore, Moreau, Schiller, Claudius, Matthisson néhány versén kívül a Vörösmartyval és Arannyal tervezett Shakespeare-kiadás számára a Coriolanust fordította le. Belefogott a Rómeó és Júlia fordításába is.
Hazai kultusza folyamatos: 1862-ben állították első szobrát Kiskőrösön, 1876-ban Jókai elnökletével megalakult a Petőfi Sándor Társaság; 1909-ben megnyílt a Petőfi-ház. Anyaga a Petőfi Irodalmi Múzeumba került; Petőfi Sándor kéziratai megtalálhatók az MTA Könyvtárában és az OSZK-ban is.
A világirodalom legismertebb magyar költője. Már életében fordítottak verseiből német, cseh, angol nyelvre; később még mintegy félszáz más nyelvre is.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Kerényi Ferenc szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Petőfi nem volt gyökeres alföldi, de Kun Lászlónál jobban megülte az Alföldet; aztán pacifikálta: az egész magyarság számára, az egész világ számára. A nevezetes debreceni szellemben a legjellegzetesebben debreceni, mint tudjuk, a rokokóval vegyített franciás enciklopédizmus volt egy dunántúli származék ujjmutatására,
Csokonaiéra. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány. Ezerévi homály után a palócokat Mikszáth szervezte újra törzzsé.
– Én nem mondom, hogy az írók ne szerepeljenek a közéletben. Én nem szeretek szerepelni, talán nem is tudnék. De vannak jó élményeim iskolákból. Fiatalok közé szeretek menni, ez is szereplés, azt hiszem, közéleti… És az a tapasztalatom, hogy megszerettettem ezekkel a fiatalokkal a költészetet. Petőfi azt mondta március 15. után, amikor választások voltak,
hogy nemcsak az irodalomban, hanem a politikában is képviselni akarja a népet, s azért megy le a szülőföldjére, hogy ott megválasszák képviselőnek. Azt hiszem, jó lett volna, ha megválasztják. A hangja ugyan eljutott a vezetőkhöz, Kossuthhoz, de nem volt szavazata, így nem tudott ott érvelni. Maradt egy éhenkórász országjáró poéta, és annak is tartották mindvégig a kor akkori
nagyjai. Egy kivétel volt. Bem, aki tudta, hogy ki ez a költő. Azt gondolom, ehhez is alkat kell, hogy a költő ilyen formában a közügy intézője legyen.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy heteken át gyúrtak engem is: vállaljam el a
jelöltséget, a magyar demokraták listavezetője én legyek. Minél hízelgőbb volt
az ajánlat, annál könnyebben hárítottam el magamtól, pedig a nyomós érvek közt
Vörösmarty neve is szerepelt, Kölcseyé, Petőfié, Eötvösé, Mikszáthé, hogy csak a
legkiválóbbakat említsem. A legmeghatóbb példa természetesen Petőfié, aki
nemcsak szellemben és lélekben akart egy egész nemzet képviselője lenni, de az
akart lenni a leggyakorlatiasabb életben is, néhány ezer kiskunsági
parasztpolgárral a háta mögött. Eszmény és valóság kevés költőnkben olvadt olyan
vakmerően össze, mint őbenne. Kivételes képessége volt ahhoz, hogy egyikből
természetes tartással lépjen át a másikba: az eszmények világából a vaskos
valóságéba és vissza. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a képesség hajszolta akkor
is, amikor képviselőségre törekedve döntési joghoz akart jutni az új
Nemzetgyűlésben és akkor is, amikor elment Segesvárra.
Te: teremtés voltál, kivont kard, lovasroham. Lángész. Arany és Vörösmarty: érettség, fáradtság, elhomályosuló elme. Te voltál a Fiú, ők voltak az Atya. Te voltál a vállalkozás, ők a lemondás. Fiú voltál, mint Mozart, ők Atya, mint Johann Sebastian Bach.
Hát ezért húzódtam én is inkább Aranyhoz és Vörösmartyhoz, mint Hozzád. Te égettél, ők melegítettek. De hát mikor is nap a nap: amikor éget vagy amikor melenget? Szelíden, mint Arany, halódva, mint Vörösmarty?
Mindenki személyes érdemekre törekedett: aki ezekkel nem bírt, azt milliomossága, grófi koronája nem pótolta. Petőfi nimbusza magasan fölötte állt mindazoknak, melyeket a legmagasabb származás vagy a földi szerencse adhattak. X gróffal vagy Y báróval karöltve járni az utcán a legegyszerűbb honoráciornak – nemhogy különös
kitüntetésnek nem tartaték, de ha számon nem adta, hogy az a báró vagy gróf különben derék ember és méltó arra, hogy ővele társalogjon, saját cimborái leszólták, s kitilták maguk közül mint „szolgai” jellemet.
Ellenben, aki azt ejtette ki a száján, hogy Petőfivel itt vagy amott találkozott, beszélt – azt megnézték, mint a szerencse különös kedvencét, és a szemek annak arcára tapadtak, keresve a visszfényt, mely a nap dicsőjének arcáról reá vetődött. Az igaz, hogy az ország első hercegének bemutattatni könnyebb volt, mint Petőfinek.
