A történelem hajnalán az oroszlán nemcsak Afrikában volt honos. A fekete földrészen kívül Dél-Európától Indiáig mindenütt nagy számban élt. Az óriás macskát nemcsak azért irtotta az ember, mert a bőrét és a nyájait féltette tőle. Oroszlánt ölni egykor a férfiasság próbája volt, a törzsön belüli hatalmat igénylők rituális kötelezettsége, ami a vadászmódok és fegyverek tökéletesedésével királyi passzióvá süllyedt. Így pusztult ki e királyi vad gyorsan civilizálódó eurázsiai élőhelyein. Mielőtt azonban ez bekövetkezett volna, mint a királyok állata és az állatok királya jelképpé nőtt, és mivel a királyság intézményét égi eredetűnek hirdették, a királyok pedig a Nap fiának tekintették magukat, az aranysörényű ragadozó napjelképpé lett. Mint ilyen, nemcsak a szakrális és profán művészetekben jutott főszerephez, hanem a közelmúlt népművészetében is, ott is, ahol élő oroszlánt nem láttak soha.
Egyiptomban a Nagy Istennő egyik megjelenési formája az oroszlánfejű Szekhmet, a háború istennője volt, de ábrázolták Íziszt is oroszlánfarokkal. Oroszlánháton állva jelenítették meg a föníciai Asztartét, a hettita Arinna napistennőt és fiát, Szurummát, a phrűg Kübelét. A brahmanista mitológiában Síva feleségének harcias alakja – ekkor Durga a neve – szintén oroszlánon lovagol. Az uralkodóknak kijáró oroszlántrónus – a buddhista művészetben Buddha és egyes bódhiszattvák ülőhelye – őrt álló, óvó-elrettentő jelképes szerepet töltött be. Egyiptomi eredetű képzet szerint – láttuk – a túlvilági kapukat is oroszlánok vigyázták. Oroszlánölő naphérosz volt a sumér Gilgames, a zsidó Sámson, a görög Héraklész, a félig-meddig történelmi hőssé vedlett „oroszlánsörényű” perzsa Rusztem. Héraklész, amikor első munkájaként legyőzi a nemeai oroszlánt, felölti annak lenyúzott bőrét, miáltal maga is oroszlánná, azaz királlyá, a nyárban uralkodó Nappá válik. Hasonló okból nevezi oroszlánnak a Biblia Júda királyi házának alapító ősét.
Hogy az oroszlán a lángsörényű Nap jelképe lett, helyet kapott a Zodiákus csillagképei között is. Az Oroszlán csillagképet az Állatöv „királyának” tekintették. Legfényesebb csillaga, mely a nappályán trónol, a Regulus, magyarul „Királyocska”, „Királyfi”.
A mitologikus világképben a Nap kering a Föld körül, ezért van az, hogy a szoláris év mítoszai, meséi a Napot megszemélyesítő hős vándorlásáról szólnak. Az asztrológia is a Föld körül „bolyongók” (görög planétész), köztük a Nap egy esztendős életútját követi nyomon. A Napét így: az Oroszlánban van „otthon”, itt „uralkodik” (latin domicilium = „székhely”), a Szűzben vándorútra kél (peregrinus = „idegen”, „vándor”), a Mérlegben az őszi napéjegyenlőségkor éri el a „romlás” (casus = „bukás”, „hanyatlás”). A Skorpióban, Nyilasban és Bakban tovább „vándorol”, a Vízöntőben – az Oroszlánnal szemben – jut pályája mélypontjára, „rangját veszti”, „számkivettetik” (exilium = „számkivetés”). A Halaktól kezdve a pályaív emelkedni kezd ismét, a Kosban a tavaszponton a Nap visszanyeri „erejét” (latin exaltatio = „felmagasztalás”), és a Bikán, Ikreken, Rákon át „vándorolva” ismét feljut oroszlános trónusához. Ez a pályaív, a Holdéval együtt szabályos, évenként ismétlődő sinushullámot rajzol az idő tengelyén, mindig oppozícióban a Szaturnuszéval. A csillaghitben az esztendő drámai cselekményének a váza a Nap-Hold kettős és a Szaturnusz ellentétére épül, amit a többi planétához való viszonyuk színez, és a csillagképes háttér ábrái töltenek fel „eseménnyel”. A mítoszok, mesék szerkezete is „asztrologikus”. A világképi program szerint ugyanis „lent” is mindennek aszerint kell történnie, ahogy az „fent” zajlik, a világnak törvényt szabó kozmikus istenek körében.
