Orbán Ottó Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia (Fotó: Zentai
Flóra)
ORBÁN OTTÓ (Bp., 1936. május 20. – 2002. május 26.): költő, esszéista, műfordító.
Árvaházban nevelkedett. 1956–tól az ELTE bölcsészettudományi karán tanult magyar-könyvtár szakon. 1958-tól irodalmi munkásságából élt, 1981-től a Kortárs rovatvezetője, 1990–től főmunkatársa. Indiában járt tanulmányúton 1968-ban, 1976-ban pedig az International Writing Program (Iowa) keretében az Amerikai Egyesült Államokban. 1987-ben a St. Paul-i Hamline Egyetem és a Minnesotai
Egyetem meghívott tanára. Első indiai útját Ablak a földre (1972) című útirajzában, amerikai tapasztalatait az ÚtkereszteződésMinneapolisban, Ötvenegy vers Amerikáról (1993) című kötetében örökítette meg. 1989-ben a Magyar PEN Club alelnöke. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja (1993).
1973-ban és 1985-ben József Attila-díjat, 1974-ben Graves-díjat, 1983-ban és 1984-ben az Európa Kiadó nívódíját, 1986-ban és 1994-ben Az Év Könyve jutalmat, 1986-ban Déry-díjat, 1987-ben Radnóti-díjat, 1990-ben a Soros Alapítvány irodalmi díját és Weöres-díjat, 1992-ben Kossuth-díjat és Kortárs különdíjat kapott, 1997-ben Pro Literatura életműdíjjal és a Soros Alapítvány
Életműdíjával tüntették ki.
Első kötete huszonnégy éves korában jelent meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Életművének
alapmotívumai a háború, az üldöztetés, az árvaság, a mindig változó történelem kihívásai és tanulságai, Magyarország és a nagyvilág viszonya, az egyén és a társadalom, a költészet lehetőségei. Költészetében önálló vers, fordítás és esszé szétválaszthatatlan egységet alkot; a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen
Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei. A kíváncsiság, a kaland szeretete, a probléma-érzékenység és az elmélyült mesterségbeli tudás újította meg ismételten verseit, és ösztönözte arra, hogy az ókori görögöktől és kínaiaktól a kortárs norvég, svéd, dán, holland, katalán, angol, amerikai,
argentin költőig bemutassa a világlírát.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Ferenczi László és Dérczy Péter szócikkei alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000; Digitális Irodalmi Akadémia)
Fogadd be őket, föld. Szent, szent, szent az ő nagy tudatlanságuk: te vagy. Ostobaságuk
színpada: te voltál. Kalandjuk és kicsinyes haragjuk: te voltál. A ragadozó eszmék, a pecek a
szájukban, a düh, a meghunyászkodás, a szerelem: te voltál. Föld a szemük és föld a szájuk:
fény-esőtől bújtak elő belőled, mint a giliszták. Föld volt az életük és föld volt a haláluk: ott
tempóztak benned, gyászos úszók, hajótöröttjei dörgő rögeidnek. Ők voltak a te öntudatlan
emlékezeted és te voltál a sorsuk: egyek voltatok a százados bukásban. Szent, szent, szent az ő
nevetséges beszédük: te szóltál vele. Szent, szent, szent a disznóól, a remíz, a rögeszmék: eszelős
arcod dúlt vonásai. Ropogtasd puha fogaiddal testüket, őröld meg emlékezetük lisztjét: magadra
ismersz. Üzletedben ők voltak az ős-ráfizetés. Balekok, bárányok, vitézek és vigécek: te írtad a
szerepüket, te tűrted az időt, hogy játékmesterük legyen. Elpocsékolt életükön hízol, vétkeik
röpítenek, kéjelgő léghajót. Fogadd be őket, léha öl, gondatlan anya és hitszegő feleség: magadat
fogadod magadba. Mereszd vén szemed arra, aki voltál: hullák farsangján fűszoknyás
bálkirálynő. Szent, szent, szent az ő siralmas emlékezetük. Szent, szent, szent az ő bűnük és
nincs arra föloldozás. Poruktól ragyogva gurulsz, reménnyel törékeny üveggolyó, a kétezredik
év felé.
Orbán Ottónak úgyszólván gyerekkorától létszükséglete volt a költészet. Az aszfalton termett kissrácnak csakúgy, mint „a kissé kövérkés, kétgyerekes családapá”-nak, az „őszülő kalandor”-nak vagy a családjáért dolgozó „józan felnőtt”-nek. Pályáját minden róla írt kritikai értekezésnél, irodalomtörténeti tanulmánynál szakszerűbben, hitelesebben elemző esszéjében, Az ádáz szemtanú-ban pályája delelőjéről visszatekintve így látja tízéves önmagát: „Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni.” Bármennyire ironikus is az arckép, komolyan kell vennünk. Orbán Ottó 1936-ban született, a lehető legjobbkor, hogy, ha gyerekfejjel is, átélje, egész életére rögzítse a második világháború neki rendelt, egy cseppet sem gyereknek való részleteit. Már gyerekkora annyi rémséget zúdított rá, szinte azt kell mondanunk: szerencséjére, mert a keserves tapasztalatok hasznosítására valószínűtlenül alkalmas költőtermészete van, és éppen elég baját annyi kinőhetetlen családi teherrel tetézte, hogy abba akár bele is rokkanhatott volna. Igaz, sokáig hunyorgott a pincesötéthez szokott szemével, feketében-fehérben látta a világot. Jó időnek kellett eltelnie, hogy története megszínesedjen emlékezetében és költészetében, hogy a mocskos-véres közelképek, messzebbről nézve, távlatot kapjanak, hogy felfedezze: sanyarú árvagyerek-kora arannyal-zölddel világító paradicsom is.
Mélységesen
igaza van Orbán Ottónak: „A fiatalság izmai lóerejében bízik. Vadul fröcsköl a tó vizében, párbajozik,
kiáll a szikla peremére. Ha meghal, meghal, hát aztán. Föl sem fogja, miket beszél.” – Amit ebben
a prózaversében Orbán Ottó a generációk kihívó viselkedéséről mond: az említett naplóikból még szembeszökőbb;
a folytatást Orbán mintha egyenest az öreg Márai naplóiról írná „Az öregkor (föltéve hogy megérjük)
Akadnak persze költői erejüknél fogva tündökletes evidenciájúak. Például ez a finom
megfigyelésről tanúskodó: „Fehér, mint a hó, fehér, mint az alabástrom, fehéret köp, mint a
prépost.” (Ezt még a Sirisakában olvastam.) Vagy a másik, ez a szinte antik idillbe illő: „Lágy
pásztor előtt farkas gyapjat szarik.” Néhány ilyen közmondást régtől idézgetek magamban; úgy
kísérnek, mint életem derűs vezércsillagai, mint egy-egy édes Csokonai-sor, vagy mint a bölcs,
telibetaláló axiómák Orbán Ottó verseiből.
A végső lökést szökésemhez egy verskötetbe írt baráti ajánlástól kaptam. A közélettől tudatosan félrehúzódó Orbán Ottó ezzel a pontosan célba találó „orgyilkos” mondattal küldte utolsó verseskötetét: „Csoóri Sándor választófejedelemnek, Orbán Ottó, a republikánus.”
