A november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál („novem” = kilenc). A „novem” a görög „ennea”, „enneva” származéka, ez viszont a „neosz-neá”-ból eredt, s ez azt jelenti, hogy „új, félig felnőtt, tapasztalatlan” – eléggé plauzibilis megjelölése a jobb kéz gyűrűsujjának.
November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8.
században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998
óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a
sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt
szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje volt.
Naptárunk 11. hónapja a régi római kalendáriumban a kilencedik volt, latin neve,
November is azt jelenti, „kilencedik”. Bár a római nép novemberben is talált
alkalmat az ünneplésre — ilyen időszak volt a LudiPlebeii, „plebejus (ünnepi) játékok” két hete
(nov 4—17.) a maga futóversenyeivel és színielőadásaival —, nem örököltünk
Rómától jeles novemberi ünnepnapokat.
A hónapot illő módon őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós
olajág-koszorúval (a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete). Az
alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart;
jobbjában pedig a Nyilas jelét, hiszen november 23-a a Nyilas „védjegyű”
csillagászati hónap kezdete. November egy másik antik eredetű jelképe, a nyilazó
vagy nőrabló kentaur a Nyilast személyesíti meg. Mezőgazdasági munkák szerint
ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő, lóhajtotta olajpréssel dolgozó
paraszt, disznókat makkoltató pásztor volt a helyi éghajlattól függően november
jelképe.
A hónap régi magyar neve: Nyilas hava, illetve a Nyilas hónap első dekádjának
legjelentősebb szentje után Szent András hava
volt.
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban,
egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor.
Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka.