Nepomuki Szent János, népünk ajkán többfelé Jánoska, Csehország patrónusa, a Jézus-Társaság egyik mennyei pártfogója, egyúttal a középeurópai, magyarországi barokk jámborság, népi vallásosság kiváltságos alakja (1340–1383). Legendáját Illyés András előadásai nyomán mondjuk el.
János falusi parasztszülék kései gyermekének született. Amikor az ideje eljött, láttattanak némely szépen ragyogó lángok leszállani az égből, és a házat, melyben született, környülállván, megvilágosítani, az egész városbélieknek gyönyörködtető álmélkodására.
Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntatóatyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szájaíze
szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.
Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit.
Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.
János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.
Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.
A szent mártír halálát, melyet annyira kívánt titkolni Venceslaus, az Isten mindjárt csudák által kijelentette, és dicsőségessé tette: legottan a szent mártír testét a mennyei világosság körnülfogá, s az egész Moldava vízén ékesen tündöklő égő gyertyáknak számtalan sokasága láttaték úszkálni. Ahol pedig a szent mártír teste lassan-lassan a víz színén
folydogál vala, ott magasabban kitetsző fáklyáknak és szövétnekeknek sokasága tündöklött, melyek szép renddel késérvén a szent testet, annak mintegy temető pompát és tiszteletet tettenek.
Egy barokk szentkép ezért magasztalja a 109. zsoltár szavaival: De torrente in via bibet, propterea exaltabit caput. Magyarul: a patakból iszik az úton, azért emeli magasra fejét.
Földi maradványait a prágai Szent Vitus-székesegyházban helyezték nyugovóra.
Ez a konyhalatinra magyarosított előnév Nepomuki Szent Jánost takarja, a hazai parasztbarokk legkedvesebb szentjét. Csehország patrónusát, a gyónási titok vértanúját (†1383 v. 1393), mindenekelőtt pedig a vízenjárók védőszentjét, akinek barokk szobrait Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás szoborcsoportok, pestis-emlékművek mellékalakjaként Magyarország-szerte megtaláljuk, hasonlóképpen egykorú házak oromfülkéiben, úton-útfélen, kutak mellett, folyók partján, hidak párkányán, kompok tövében, amint gyóntatói öltözékben, ujját ajkára illesztve inti hallgatásra magát és az arra járókat.
[…]
Ez a konyhalatinra magyarosított előnév Nepomuki Szent Jánost takarja, a hazai parasztbarokk legkedvesebb szentjét. Csehország patrónusát, a gyónási titok vértanúját (†1383 v. 1393), mindenekelőtt pedig a vízenjárók védőszentjét, akinek barokk szobrait Szentháromság és Szeplőtelen Fogantatás szoborcsoportok, pestis-emlékművek mellékalakjaként Magyarország-szerte megtaláljuk,
hasonlóképpen egykorú házak oromfülkéiben, úton-útfélen, kutak mellett, folyók partján, hidak párkányán, kompok tövében, amint gyóntatói öltözékben, ujját ajkára illesztve inti hallgatásra magát és az arra járókat.
Jánosunk, vagy ahogy itt-ott népünk szólongatta: Jánoska történelmi személy volt, de ahogy ez már szentjeinkkel történni szokott, fölébe nőtt a legenda formálta alak, különösképpen, mivel kultusza csak halála után évszázadokkal éledt fel, az ellenreformáció idején.
Nepomuki Szent János - Fraknó vára (Fotó: Vimola Ágnes)
Nepomuki Szent János- Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom (Fotó: Legeza
Dénes István)
[...]– És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.
Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.
