Az eredeti tőkefelhalmozás korában Amerikát még az ódivatú protestáns erkölcs kormányozta. Dolgozni nemcsak a munkabérért kellett, de a becsület, a tisztesség nevében is. Eszményi az a munkás volt, aki nem dohányzott, nem ivott, nem élt kicsapongó életet. A munkaerejével megtermelt haszon egyúttal tehát a morális értékek takarékkönyvébe is belekerült. De attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai gazdaság elért egy bizonyos szintet, s ki tudta elégíteni az alapvető igényeket, gyorsan átállt, s hozzálátott ahhoz, hogy a fogyasztói igényeket mesterségesen fölcsigázza. Kezdte meggyőzni a vásárló állampolgárt, hogy olyan árut is vegyen meg, amelyről eddig álmában se tudott, s talán szüksége se volt rá. A reklám mint a csábítás múzsája állandóan a jobb dolgok iránti vágyat élesztgette az egyénben. Nem a szükséges került az ember szeme elé, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig – mint tudjuk, közegellenállás nélkül – újabb lehetségesre utal, s ezáltal illúziót szül.

Az egyik hirdetési oldal a Weltwochéban igazán olyan, hogy egy fogyasztói házaspár összehajolhat fölötte s egymáshoz bújva olvashatja. Két hirdetés került itt egy oldalra. A nagyobbik a férfiasabb. Harrier-típusú bombázó repülőgépet ajánl vételre. A Harrier-gépek erényei akkor tűnnek ki igazán, ha netán bekapjuk elsőnek az atomtámadást, és már nincs elég túlélőnk, hogy rendbe hozza a szétlőtt repülőtereket. Egy Harrier-bombázó ilyenkor aranyat ér, fel tud szállni a romokról is, bármilyen rétről, makadámról… Fénykép is van a hirdetéshez: egy Harrier-bombázó épp felszáll a romokról. Túlélőnek nyoma sincs a képen.

Nyugaton az erkölcsnek éppoly kérdéses az alapja, mint keleten. A kereszténység nemcsak a szellemedet kéri arra, hogy megalázkodjék, de a tested igényeit is hátrébb parancsolja. A fogyasztói társadalom minden, csak nem keresztényi: az önmegtartóztatás itt egyszerűen butaság, s az önuralom nem erény. A fogyasztói társadalom embere istent nem szereti, felebarátját sem nagyon, igyekszik magát szeretni, de nem tudja, hogy kicsoda. Fél, hogy nincs, s a többiek is észreveszik ezt. A legnagyobb gond, hogy nehéz egymással beszélgetni.

A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…

És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.