| ||||||||||||||
Nemes Nagy Ágnes
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(Fotó: Sándor Zsuzsa)
NEMES NAGY ÁGNES (Bp., 1922. január 3. – Bp., 1991. augusztus 23.): költő, műfordító, esszéíró.
Már elemi iskolás korában megjelentek gyerekversei a Cimbora című lapban. 1932-től 1939-ig a Baár–Madas református leánygimnázium tanulója. Igazgatója, Áprily Lajos, döntő hatással volt kamaszkori költészetére, egyben első műfordítói próbálkozásainak bírálója. A budapesti egyetem magyar–latin–művészettörténet szakát 1944-ben végezte el. A nyilasuralom alatt részt vett az üldözöttek mentésében. 1946-ban férjével, Lengyel Balázzsal megalapították az Újhold című folyóiratot. Amikor 1948-ban betiltották az Újholdat, vállalta a hallgatást, s az irodalmi élet perifériájára szorult. Csak a Vigiliában jelenhettek meg versei. 1953-tól a Petőfi Gimnáziumban tanított, 1958-tól szabadfoglalkozású író. Verseit több nyelvre lefordították. A 1960-as évek elejétől jelentek meg újra versei. 1986-tól Lengyel Balázzsal és Lakatos Istvánnal szerkesztette az Újhold-Évkönyvet (évente kétszer 1986–1991). Az évkönyvek a gondolati nyitottság jegyében, a magas művészi és szellemi minőség elve alapján szerkesztődtek. A szépirodalom mellett bőséges teret kapott bennük az esszé, a tanulmány – a legkülönbözőbb művészeti és tudományos területről. Élete utolsó évében meghívott alapító tagja lett a Magyar Tudományos Akadémián belül szerveződő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
Díjai: Baumgarten-díj (1946), József Attila-díj (1969), Kossuth-díj (1983). Izrael Állam posztumusz „Yad Vashem” kitüntetése (Lengyel Balázzsal közösen, 1997).
Már első verskötete (Kettős világban, 1946) ritka költőalkatot sejtet: akiben megfér a lírai világérzékelés, történelmi tudat, erkölcsiség, ész és lobogó szenvedély. Második kötetének, a Szárazvillámnak a megjelenésétől (1957) folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól. A költői életmű terjedelmét és a kötetek számát tekintve keveset publikált. A minden ízében megformált, az öröklétet már a földi létben minduntalan érzékelő világot abszolút egységben mutatja fel Napforduló (1967) című kötete Ekhnáton-ciklusában, amellyel élete végéig a leginkább azonosulni tudott. Az Énekhangra ciklus A lovak és az angyalok című verse, amely lent és fent, égi és földi, közel és távol különválaszthatatlanságát hangsúlyozza, lett gyűjteményes kötetének címadója is (1969). A következő tíz év érlelte meg a Között (1981) prózaverseit, amelyek „én”-je, ha látszólag közelebb kerül is a költői énhez, más, tárgyiasabb, a megelőző korszak összes költői eredményeit magában foglaló, egyes szám első személyű világ-én. A Föld emlékei (1986) ciklusában a roncsok, maradványok, sínek, séták hordozzák magukban a láthatatlan, csak a költői tudatban érzékelhető múlt–jelen kapcsolatokat.
Eredetisége és költői ereje révén mégis a korszak meghatározó, nemzedék-jelző alkotója lett, s egyúttal inspirálója a modern magyar líra további alakulásának. Költészetét a kortárs elemzők – a költő nyilatkozataira is építve – az „objektív líra”, az új tárgyiasság vonulatához sorolják, és az ún. „klasszikus modernség” egyik kimagasló teljesítményét látják életművében. Késői, tömbszerű nagy versei révén egyúttal a magyar prózavers egyik megújítójaként tartják számon. Versei külföldi folyóiratokban, antológiákban és önálló fordításkötetekben is megjelentek – angol, német, francia és olasz nyelven.
Mint az esszé megújítója, 64 hattyú című könyvében az alkotáslélektan, a vers- és műfordítás-gyakorlat, a költői portrévázlatok és a verselemzés témái szerepelnek. Fegyelmezett, humorral, könnyed beszédmóddal fűszerezett nyelvezete teszi mély, bonyolult gondolatait is érzékletessé és élvezhetővé. A hegyi költő című esszémonográfia a babitsi költészetet objektív líra-kezdetként felfogó értelmezésével a Nemes Nagy Ágnesi életmű csúcsteljesítménye.
Nemes Nagy Ágnes fordításait (Corneille, Racine, Molière drámái, Victor Hugo, Saint-John Perse versei, Rilke és Bertolt Brecht művei) tartalmi hűség, pontosság jellemzi; formakészsége széles skálán mozog: a könnyed daltól a filozofikus, avantgárd versig.
|
Lator László: Nemes Nagy Ágnes
(1922–1991)
|
A költők többnyire vonakodnak kiadni magukat, nem szeretik vagy nem is tudják magyarázni verseiket. Nemes Nagy Ágnes, mint annyi másban, ebben is kivétel volt. Maga adta kezünkbe lírája kulcsait. És mert páratlanul tudatos, villámlóan okos, magát, mesterségét, ihlete (jobb híján használom ezt a hozzá nem nagyon illő szót) természetét szenvedélyesen, már-már természettudományos megbízhatósággal boncolgatta, a kulcsok csakugyan beleillenek a zárba.
|
Nemes Nagy Ágnes művei a Digitális Irodalmi Akadémiában
|
|
|
|
Lator László: Nemes Nagy Ágnes
arcképéhez
|
Később aztán, az ötvenes években, már közelről láttam az életét. A Kékgolyó utcai lakás, ahonnan a VÁROS, TÉLEN képeire, tárgyaira lehetett látni, a „felziháló” kovácsműhelyre, „a tűzfal tövén guggoló viskóra”, drótra, talicskára, „fehérrel megvasalt kerékre”, igazi menedék volt, a naponta megújuló fenyegetettség terelt össze bennünket abba a jóleső istállómelegbe. Ott olvashattuk a magunknak, egymásnak írt verseket, az Ágneséit, Jékely Zoltánéit, Kálnoky Lászlóéit. Ott láttam először Pilinszky APOKRIF-jét is. És persze Mándy Iván tilos novelláit.
|
|
|
Nemes Nagy Ágnes: Az első költő
|
Olyan volt, mint egy erdész. Akinek – titokban – tele van polcolva a négy fala könyvvel. Halász-vadász. Aki nem szeret igazán állatot ölni. Wittenbergát járt, protestáns betűmetsző. Akinek semmi kedve hitvitázni. Mik voltak az élete keretei? Természet, család, munka. Erdély, kollégium, gyermekszeretet. Erdőjárás, favágás, vízhordás. És semmi-semmi irodalmi élet. Talán nem is igényelte igazán ezt az irodalmi életet, a társakkal való beszélgetést, az intellektuális légkört, a küzdelmet, azt a jó és rossz érzelmekkel fűtött közösséget, amelyben a legtöbb író él, és akar élni – mert különben így vagy úgy, megszerezte volna magának. Vagy volt ilyen élete is? – tűnődöm. Társak között, lapot szerkesztve ott, régen, Erdélyben, volt ilyen élete, és azt is elvesztette volna? És bűnösnek érezte volna magát, ha itt is felépíti? Vagy megelégedett azzal a bőséges, emberi nyüzsgéssel (néha talán sokallta is), amit egy klasszikus tanárélet adhat?
|
Lengyel Balázs: Között
|
Egy század létérzetének öt elvont fogalommal létrehozott formulája áll hát a vers csúcsán – a feloldó érzelmi lezárás előtt. Maga a lezárás – a megváltoztatott refrénnel együtt a végső öt sor – ad még alapot a továbbgondolásra, a töprengésre. Változatlanul a sivatagi tájban vagyunk – kiszolgáltatottságunk lényegig csupaszított színhelyén. Létünk puszta szélen, s akkor elébünk tűnik egy sáv fekete nád; égbe sötétülve, ahogyan előtte állunk (hiszen természetesen este van), és a tóban tükröződve. Mint egy írás a még derengő lapon, a lét betűi, melyekre a csillagok teszik ki az ékezeteket, „az ég s az ég között”, hiszen az ég a tóban tükröződve folytatódik. Egy üzenet egyszerre felülről és a lábunk felől is, a mindenség áradó jelzése. És megfejtetlen tartalmú jelzés. A vers nem mond róla többet – csak annyit sejtet, hogy közlése létérzetet érintő. S már-már profanizáló belemagyarázás, de az egyszerre lággyá, megnyugtatóvá váló verszene alapján jogosult, közlése érzelmi feszültségünket oldó, ha nem is „jó hír”, de valami hozzá hasonló. Olyasféle meglatolt és szűkmarkú biztatás, mint a „küzdj és bízva bízzál” vagy az „és mégis, mégis fáradozni kell”. Valami, ami tűrhetetlen feszültségekkel járó között-állapotunk elviselésére és folytatására késztet. Hogy mi pontosan? Bárki bármit gondolhat: beszélhet biológiai optimizmusról vagy transzcendens vigaszról – mind e következtetésekkel már túllépett a versen. Benne csak annyi van: élve a kozmoszban forgó földgolyón, ég és ég között, létezésünk sötét jelrendszere csillagokkal ékezett.
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |