Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol
fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.” De Pilátus azt felelte: „Amit írtam, azt megírtam!”
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák
valóban így tettek.
Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, a fiad!” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, az anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány.
Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom.
Vala pedig ott egy ecettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg ecettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához.
Mikor azért elvette Jézus az ecetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.
A zsidók pedig, hogy a testek szombaton át a keresztfán ne maradjanak, miután péntek vala, (mert annak a szombatnak napja nagy nap vala) kérék Pilátust, hogy törjék meg azoknak lábszárait és vegyék le őket.
Eljövének azért a vitézek, és megtörék az elsőnek lábszárait és a másikét is, a ki ő vele együtt feszíttetett meg;
Mikor pedig Jézushoz érének és látják vala, hogy ő már halott, nem törék meg az ő lábszárait;
Hanem egy a vitézek közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból.
És a ki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága; és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higyjetek.
Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék.
Másutt ismét így szól az írás: Néznek majd arra, a kit általszegeztek.
Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi,
amilyenről addig soha nem hallottak.
Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg?
Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kivánatos!
Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint a ki elől orcánkat elrejtjük, útált volt; és nem gondoltunk vele.
Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől!
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.
Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.
Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg!
A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?!
És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában.
És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz.
Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli.
Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!
Szomorú, gyászos minden étszakáknál, minden árnyéknál, minden setétségnél, minden ködnél, felyhőnél setétebb nap ez, kit a mái napon halandó emlékezettel üllünk. Ezen a napon a nagy Hatalom s Erősség fához szegeztetett, a világosság setét homálytúl elnyomattatott, élet a haláltúl megölettetett. A mái napon amaz erős bajnok férfiú, Sámson, világból kivégeztetett; az ártatlan József gonosz atyjafiaitúl irigységbül eladattatott, Jónás a cethaltól elnyelettetett; a szelíd Ábel ma vérétül agyonverettetett; egy szóval e napon megholt a halhatatlan, ennek keserves temetésire, siratására egybegyűlt az egész természet is, amely úgy felháborít engemet, és annyira megtompítja elmémet, hogy akaratommal szólásom alig egyezhet meg. Minek mondjam azt a napot, ünnepnapnak-e? melyen egy foglyot elbocsátának. Áldozó napnak-e? midőn nem lévén áldozat, a pap magát feláldozta.
A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása. Mégis kell szemlélnünk, ahogyan van, mivel – szemben a paradicsombélivel – e halott fa halott gyümölcse: a mi igazi élő fánk élő gyümölcse (S. Weil). Ezentúl erről a fáról kell szednünk, egyedül ennek a fának gyümölcsével lehet jóllaknunk.
Itt, a kereszt alatt ne gondoljunk előre, a föltámadásra, inkább visszafelé, az Utolsó vacsorára, Jézus kiontott vérére és megtöretett testére: íme, a mi valódi ételünk, íme, a mi valódi italunk.
Ahogy egykor az isteni jászlat pásztorok és királyok vették körül, a kereszt alatt az örök éhség és emberi szomjúság áll.
A kihűlt és elnehezült testet végül is levették a keresztről és anyja ölébe helyezték. Méhének gyümölcse fekszik most holtan az anyaölben. A Tékozló Fiú még élve hazatalálhatott, de nem ő, a Szerelmetes Fiú, ki életét adta mindannyiunkért. Igaz, az ő „sorsa” már elvégeztetett, de nem Máriáé. Neki a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni.
„Áldott a te méhednek gyümölcse” – hirdette egykor az angyal, s Máriának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.
Áll vala Jézusnak keresztfája alatt az ű szent anyja, Szűz Mária az tavasz időben. Mikoron az nap fel kezd vala hajnalnia az hegynek magasságára és az ű velágosságának fényességét bőséggel kezdé önteni az földnek színére, íme, ez időben minden lelkes és minden terömtött állatok megelevenödvék és meg kezdnék újulnia, kik a téli hideg előtt elrejtőztenek vala.
Mindön lelkös állatok és szárnyalkodó madarak, hogy kik a kőlikakban és mindön egyéb setét likakban, vermökben elrejtőztenek vala, és nagy új velágosságnak fényösségére mendenek ki kezdnek jőni, és megújulnia és megelevenödni. És színek kezdik vigasságos örömet megmutatnia. Mint az égi madarak ű hangos szavoknak szép énöklésével, avagy emberi nemzet ű kezének tapsolásával. Mind
vénök, mind ifjak a tavasz időnek eljöttére ürvendöznek és ürvendetös vigasságot mutatnak, egyetömben vigadván.
Passió - Jézus Pilátus előtt. Miseruha részlete (Fotó: Legeza Dénes István)
Passió - Jézus vállára veszi a keresztet. Miseruha részlete (Fotó: Legeza Dénes István)
Passió - Jézus először esik el a kereszttel. Miseruha részlete (Fotó: Legeza Dénes István)
Passió - Jézus találkozik Máriával Miseruha részlete (Fotó: Legeza Dénes István)
Passió - Cirenei Simon elveszi Jézustól a keresztet. Miseruha részlete (Fotó: Legeza Dénes István)
Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem pirosbetűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének.
Nagypénteknek a hivő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is. Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás
ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle.
A római időkben a keresztre feszítés a kivégzés szokásos módja volt, de mind a kereszt alakja, mind a kivégzés módja eltért attól, amilyennek a kálvária-képek mutatják. Míg a kivégző eszköz inkább a T betű alakjához hasonlított, az ikonográfikus kereszt meghosszabbított felső szárával az ősi nap- és égtáj-jelhez, az egyenlőszárú (görög) kereszthez közelít. A felső szár ad helyet
annak a feliratnak, melyet János evangéliuma szerint Pilátus szegeztetett Jézus feje fölé: Iesus Nazarenus Rex Iudeorum, rövidítve: INRI. „A názáreti Jézus a zsidók királya”. (A nazarenus valójában nem „názáretit” jelent, hanem az „új hajtás” jelentésű héber nászir szónak latinos jelzői alakja. A „névtévesztés” persze korántsem véletlen, hiszen a nazarenus jelzőnek a nazaretusnál sokkal mélyebb a jelentése. Vö. a középkorban általánosan rügyező fa formájában, LignumVitaeként ábrázolt feszülettel. A lignumvitae szó szerint azt jelenti: az „élet holt fája”.) A feliratos táblával kiegészült egyenlőtlen szárú, úgynevezett „latin kereszt” a kettős kereszt előképe lett. Az elítéltet a kezébe vert szegek tartották, ezért valószínű, hogy a szöget a csukló felett, a kéztőcsontok vagy a két alkarcsont között verték át, hiszen a tenyér a súlyt nem tartotta
volna meg. Hogy mégis így ábrázolták, annak oka lehetett. Olyasféle jelet kapott ezáltal Krisztus keze, mint Buddháé, akit gyakran ábrázoltak áldást osztó tenyerén sugaras napjellel.
E húsvéti bárány, a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál (I. Kor. 5, 7.) egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.
Megvan ugyan e hasonlat Péter apostol első levelének 1. fejezete 19. versében is. Sőt János evangéliumának 1. fejezetében (29. v.) már Keresztelő Szent János is Isten bárányának nevezi Krisztust: de sem az egyik, sem a másik hely nem esik oly súlyosan a latba, mint Pál apostol szavai, akinek levelei kétségtelenül a legrégibbek és a leghitelesebbek az újtestamentomi könyvek között.
Péter és János illető helyei különben is a már közkeletűvé vált beszédszokásból merítettnek tüntetik fel e hasonlatot: holott Pál szavain még megérzik a közvetetlenségnek és az újdonságnak az az üdesége, amely az előzőkkel való szerves kapcsolatban egyúttal elárulja a szerző gondolatmenetének egész természetes láncolatát is. És éppen ez a láncolat világítja
meg fölötte tanulságos módon a megváltás tanának vallástörténelmileg oly nevezetes kifejlődését, egyúttal pedig az áldozat fogalmának a legnyersebb ősi képzettől a legátszellemültebb keresztény tanításig való fokozatos felemelkedését.
Márai Sándor: Füveskönyv
(részlet)
Jézusról és az egyedüllétről
Minden ember, akit Isten szerepre jelöl ki, magányos. Jézus leszólt a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentírás legfélelmesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy aki őt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot, s közben legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig teljes magányt, kietlen egyedüllétet, könyörtelen, csaknem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem vállalja, kókler; még akkor is az, ha megfeszítik.
A népdal szövegét olvasva, aligha jut eszünkbe, hogy első két sora nagyon régi szokás emlékét őrzi. Az ősi tavaszkezdő lusztráció, vagyis tisztulási rítusét, amely mosakodással és a szó mágikus erejével akart egészséget szerezni, gonoszt, betegséget és bajt távoztatni. E szokás aztán a kialakuló keresztény kultúrkörben nagypéntek-hez kapcsolódott. Valószínűleg egyrészt azért, mert a néphit Jézus kereszthalálához kötötte a testben való megújhodás gondolatát, másrészt mert nagypénteken, Jézus halálára való megemlékezésként nem harangoztak, helyette kereplőt használtak, ez pedig lármával jár, a zajcsinálás viszont ősi gonoszűző módszer.
Nagypéntek este bámulatos Hold-tölte volt az Arno
fölött. Firenzében a napéjegyenlőséget követő Hold-tölte ilyen volt 1300-ban is, emlékezhetünk
rá, amikor Dante valahogy jó utat veszített. („La diritta via
era smarrita” – írta. Miért mindig a jó utat veszítjük? Soha a rosszat?)
Nagypénteken a természet is megindul. Krisztus után 33-ban legalábbis
így volt. A föld remegett, a Nap elsötétült. És a Százados felkiáltott: „Valóban Isten fia volt!”
Azóta a jelek, csodák, tanúságtételek legtöbbször elmaradnak. Az idén nem volt semmi. Csak
ez a valószínűtlenül óriás telehold az Arno fölött. A Kozmosz részvéte a
Megváltás gyászszertartásában azért minden húsvétkor érezhető. Most is.
Ma az éjszaka megrövidül. Egy órával hamarébb van hajnal, hamarébb jön a Húsvét
reggele. Rohanunk a Feltámadásba.
Noha a Szentírásban nincs nyoma annak, hogy Krisztus a sírbatételt követően leszállott volna az alvilágba, már a II. századi iratokban olvashatni erről, a IV. században pedig hittétellé vált, hogyan szabadította ki a Megváltó az Ótestamentum szentjeit a sátán karmaiból. A keresztények tana szerint mindazon igazaknak, akik Jézus földre lépése előtt haltak meg, a keresztény szentségek hián a pokolban kellett várniok az ő eljövetelére. Nikodémuszevangéliuma (V. század körül) leírja, hogy a pokol rézkapuja darabokra tört, és minden halottról lehullott a bilincs, amikor a dicsőség királya megjelent. A sátánt vasra verte, megáldotta Ádámot, a pátriárkákat, a prófétákat, mártírokat és ősatyákat, homlokukra rajzolván a kereszt jelét, majd kézen fogva kivezette őket a pokolból. Pontosabban a
„pokol tornácáról” (latin limbus). Dante poklának külső szegélye ez, ahol erényes pogányok, az antikvitás költői, filozófusai és hősei lakoznak. A jelenet a reneszánsz koráig szerepelt a passió-ciklusokban, de igazában az ortodox-keresztény művészetnek volt kedvelt témája (Anasztászisz). Az utóbbi Krisztust felhőn állva, mandorlában jelenítette meg, amint Ádámot és Évát kézen fogva emeli ki a pokol nyílásán, vagy sírjaikból. A pokol kapuszárnyai, illetve a sírok fedőlapjai felborulva, összetörve hevernek lábainál.
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni. Az Isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt érettünk. Amicsoda
életet élt, és amicsoda halála volt, hiszem, hogy megmondották nékie: ma velem lész a paradicsomban. Hullassuk bővséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az Isten annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a gyönyörűségnek és az örömnek pohárából itatja, hanem mi magunkot sirassuk, kik
nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk még csak a legalábbvalón is. Ítéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet, de mivel tudom, hogy örömest kívánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind téntával, mind könyhullatásimmal leírom, ha szinte azáltal megszaporítom is keserűségemet.