Csupa rokon, csupa rokon az egész világ. Mindenfelé csak rokonok. Mindenkinek van egy szegény rokona, akit el lehet helyezni, azok aztán, ha már benne vannak az állásban, semmit se csinálnak, se gondolatuk, se ötletük, se szorgalmuk tovább nincs... Én halálos ellensége vagyok a rokonoknak. Ez a rákfenéje az egész magyar életnek... Mióta itt ülök ebben a székben, csak ez a bajom. Egész szépen lehetne gazdálkodni, ha az a sok rokon nem volna. S mindenki rokon, s mindenkinek van rokona. Hát mondd, az én fejem, az sem káptalan... S a hivatalnokaim gyermekei felnőnek, akkor nekem meg kell tudni, hogy ki kit vett el, ki kihez adta a lányát. Ezeknek gyermekei lesznek, azok a gyermekek nőni kezdenek, betegségeken mennek át, aztán iskola következik, azt valamennyit be kell rakni az iskolába, s ha rosszul megy a tanulás, segíteni kell. No aztán ezek megint elkezdenek házasodni s megint bővül a rokonság. Mert egy házasság ránk szabadít megint új és új családokat. Azt mind ismerni kell. Jönnek hozzám a tisztviselők s elkezdenek nekem beszélni a Mariskáról meg a Juliskáról, hát hiszen ismerem, már mondta, már ezen a címen segélyt kapott, tehát tudom. Mit szólok hozzá, hogy a Janikának zenei talentuma van, ösztöndíj kellene neki, a Péterkének a katonai iskolába kell bejutni, a Palika sikkasztott, ki kell húzni... Hogy én ezt meg kell hallgassam, mert ez engem érdekel... ahogy az engem érdekel...

Bethlen így szólt:

– Másoknak a fejedelemség dicsőség öröm és jóérzés: nekem teher és lesújtó sors... Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban, s tündökölnek, mint az aranymadár az égen: én szomorú vagyok s fekete. Bizony tündérország elmúlt Erdélyből, mind fejedelmével együtt, s a szép asszonyokkal... Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert, s nincsenek más asszonyaink, csak szegény szenvedő némberek, akik böjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után... Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe...

Ám az óriások törzséből való ő, Adyéból, Szabó Dezsőéből, Krúdyéból, akiknek mintha már magvuk is szakadt volna. Az időben egyre komorabban nő felénk intelmes, sújtó keze, egész bozontos alakja. Pályáját, ahol vaskos léptei döngtek, mint elszórt, zordon kőbálványok, jelzik művei. – A legszebb magyar ifjúsági regény szerzője – mondogatjuk –, s a Légy jó mindhalálig-ra gondolunk. „A legnagyobb magyar történelmi regény” alkotója – tudjuk –, hisz az ő ökle fejtette ki a múlt alaktalan hordalékából, zavaros krónikákból és megperzselődött céhkönyvekből, ókollégiumok könyvtárának táncoló porából: az Erdély-trilógiát.

Móricz Zsigmond elképesztő magasságban tornyosul felettünk. Nála nagyobb magyar prózaíró nem fog születni ebben a században. Írt Móricz sikeres giccset – Hét krajcár, Betyár, Rózsa Sándor –, írt remekműnek tartott romantikus konstrukciót – Barbárok –, de legnagyobb művei – A fecskék fészket raknak szívszorító kisprózájától a legnagyobb magyar regényig, az Erdély trilógiáig – többet érnek egyenként is, mint a század divatos világirodalmi blöffjei, a dél-amerikai prózát is beleszámítva.

Pokolian nagy író volt, s bődületes erejét csak Balzacéhoz hasonlíthatom. Nem fogadják be a világon? Elavult volna? Mihez képest? A civilizált felszínességbe nem fér bele, persze. Ám engedje meg a világ, hogy szánjam, amiért Móriczról nem vesz tudomást.

Amikor a Nyugat után másik két, erősen szociális síkokon mozgatott folyóiratát szerkesztette, egyszer úgy értem a lapnál, amint egyik ifjú falukutatónak cikkét kifogásolta és javíttatta át vele majdnem úgy, hogy újra írta neki a cikkét.

Megmozdult bennem a kartársi igazságérzet, és így szóltam:

– Nem értelek, hogy az után a megfellebbezhetetlenül tökéletes írások után, amivel te állítottad közszemléletre a magyar falut, nemcsak hogy erről egy szó sem esik már, hanem te magad segíted nyeregbe ezeket a fiatalokat, akik szétszednek, gyatrán utánoznak, és elfelejtik érdemeidet is tetejébe, mint ez is.

– Ide hallgass! – mondta erre nekem Móricz. – Nem az ember a fontos, az egyes ember, hanem a cél. Ezzel is több egy harcossal, ha rosszabbul is harcol. Így van!

Ez volt Móricz Zsigmond.

A magyar irodalom mintha tele volna megtévesztő alakokkal. Vagy inkább az irodalom önértékelése ingatag, figyelmetlen, hagyja magát megtéveszteni, így lesz Móricz őserő, s nem látszik az esze. Mikszáth a nagy anekdotázó, és nem látszik a szomorúsága, ahogy nem látszik Karinthy következetessége, egységessége, mert úgy kell tudnunk, hogy ő elaprózta magát… Nemrégiben Mándy kezéről értekeztem, hogy az milyen félrevezető, minthogy az a selymes, finom kávésnéni kéz egy tigris mancsa… –

Művész és ember nagysága tehát az, mely Móricz Zsigmondban együtt munkálkodott: ott s úgy tenni eleget a művész szent hivatásának, hogy hirdetett szolgálata az emberért egy nemzet gondját sorolja dolgai közé. E legszebb és legnehezebb feladatban állt helyt – és pontosan úgy, amiként mondottam emberi gondunk és népünk szolgálatában, szétválaszthatatlanul. E gondolatnak a jegyében kell most meghajtanunk a fejünket előtte, s úgy hiszem ő is úgy kívánná, hogy elsősorban ebben tekintsük példának őt.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült s megkérdezte, ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember.

Meghalt szegény, emberi módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, betették a földbe, s ráhúzták a rögöt.

Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak: a két, legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége; a szomszédokból három asszony meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte ki, hogy még egyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elöl a tanítóval, aki végigénekelte a falut, s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csalt bámészkodtak.

Huszonkét éven át ismertem Móricz Zsigmondot. Valamikor még Babits Mihály mutatott be neki. Megnézett, és alaposan kikérdezett. A többi író, a kortársai, akikkel már fiatalon közeli ismeretségbe kerültem, mind könyvek, eszmék és tervek iránt érdeklődött. Őt elsősorban az a világ érdekelte, amelyből jöttem, a táj, az emberek, a rokonságom. Jobban ismerte ifjúságom valóságos térképét, mint én. Megdöbbentett, hogy mennyire elméleti ember voltam, mennyire az volt mindenki hozzá képest. Egyénisége jótékony figyelmeztetés volt, hogy ne feledkezzünk meg túlságosan a földről. Nála, az ő leányfalusi kúriájában fejeztem be 1921-ben Coleridge Vén tengerész-ének a fordítását; tanítottam a lányait; egy tizenöt kötetes Goethe-kiadást kaptam tőle emlékül. Mikor a Légy jó mindhalálig-on dolgozott, én is közöltem vele néhány apróságot a debreceni diákszokásokról. Érdekelt a munkamódszere. Elmeséltem, az érettségiző diákok az utolsó tízpercben hogyan szokták borral, csemegével földíszíteni, telekötözni a kapus órajelző kis harangját. – Írd csak le, amit mondtál – szólt rám. A tíz-tizenöt soros jegyzetet azonmód beillesztette a regényébe. Mindig tele volt följegyzésekkel, ezer virágból gyűjtötte a mézét, óriási összegező volt.