JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. december 19.Névnap: Viola, Violetta
    
 
Hónapok
 
Krúdy Gyula (Az Ady Endre, a Hortobágy poétája c. diafilm részlete)

Krúdy Gyula (Az Ady Endre, a Hortobágy poétája c. diafilm részlete)

KRÚDY GYULA (Nyíregyháza, 1878. október 21. – Bp., 1933. május 12.): író, hírlapíró.

Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben a Debreceni Ellenőr munkatársa lett, majd átszerződött Nagyváradra. A millenniumi kiállítás megnyitására Budapestre utazott, itt kialakította egyéni életformáját; fő támaszpontjai a bohémvilág találkozó- és mulatóhelyei voltak. Ebben a világban teremtődött meg az a sajátosan „krúdys” légkör, amely írásművészetének lényeges alkotó elemét, eredeti hangulatát adta. Kétszer nősült, de sohasem tudott megállapodott családi életet élni. Találóan nevezték magányos lovagnak: különös, büszke, tartózkodó volt. Nélkülözésekkel indult pályáján; termékeny munkásság és páratlan sikerek után eladósodva fejezte be életútját. Hivatalos elismerésben ritkán volt része; távol tartotta magát minden irodalmi csoportosulástól. 1914-ben beválasztották a Petőfi Társaságba, 1930-ban Baumgarten-díjat kapott. Első novellája 15 éves korában jelent meg, 17 évesen egy vidéki hetilap főmunkatársa; írásait rendszeresen közölték országos napilapok, folyóiratok.

A századfordulóig tartó pályaszakaszának legértékesebb írásaiban főként Jókai, Mikszáth és Reviczky hatására a romantika útját követte. A század utolsó éveiben a polgári-városi irodalom felé közelített. A nyírségi dzsentrikúriák zárt világában olyan sajátos tárgyat fedezett föl, amely korlátlan lehetőségeket kínált részint a dzsentri lezüllésének kritikus-ironikus ábrázolására, részint a „régi szép idők” szinte mesterségesen fönntartott maradványainak lírai-nosztalgikus elbúcsúztatására.

1908–10 táján lassú erjedés indult művészetében; ez témaválasztásában, stílusának átformálódásában egyaránt megfigyelhető. A témakör először a középkori szepességi történetekkel, majd a századvégi Pest hangulatának megidézésével (pl. Régi szélkakasok között, 1909) bővült, és a Martinovics-regénnyel (A magyar jakobinusok, 1910) a történelmi tárgyválasztás irányában is kiterjeszkedett. A „krúdys” stílusjegyek különösen az impresszionista hangulatfestésben és jellemformálásban mutatkoztak meg. Hőseit mindinkább a saját képmására formálta. Így jutott el legjellegzetesebb alteregójának, Szindbádnak megteremtéséig: a képzelet szárnyán olyan tájakra vetődik és vezérli az olvasót, amelyekre irodalmunkban előtte és utána senki sem jutott el (Szindbád ifjúsága, 1911; Szindbád utazásai, 1912).

Az igazi közönségsikert (egyúttal korábbi műveinek utólagos fölfedezését) azonban csak A vörös postakocsi (1914) hozta meg; ez mindmáig legnépszerűbb műve. Ebben a vallomást és a századforduló Pestjének világát egyesítette. A forradalmak idején közírói szerepet is vállalt, és Móricz Zsigmonddal és Gárdonyi Gézával elvállalta a Néplap szerkesztését. Az 1920-as években írásművészete sajátos, egyéni realizmus irányába fejlődött. A húszas évek derekától művészetében erős, új hajtás fejlődött: az álom és valóság határán mozgó ábrázolást közvetlenebb, világosabban realista színezetű hang váltotta föl, amely a mindennapi események rendkívül részletező föltárásában nyilvánult meg (Boldogult úrfikoromban, 1930; Az élet álom, 1931).

Tornai József: Krúdy
(részlet)
Női nevetés a reves
lépcsőkön.
Egy elfordított kulcscsomó
utolsó csörrenése.


A Krúdy Gyula Digitális Alapítvány honlapja

Krúdy Gyula: Önéletrajz (1923)
(részlet)

Születtem 1878-ban, késő őszidőben, Nyíregyházán egy nádfödeles, hosszú visszhangos, kisablakos házban, amelynek manapság már nyoma sincs a Nagykállói utcán. Úgy emlékszem, hogy gyermekkorom kedvemre való módon telt el. Csavargó, öreg vadászokkal jártam a tiszai kiöntésekhez, a lápokon, nádasokban, a tengeriföldeken, a Nyírség puha homokjában. Szigorú nevelés végett előbb a szatmári Jézus-társasági atyákra, majd a podolini (Szepes megye) kegyesrendi papokra bízott atyám, és ezeket az esztendőket sohase felejtettem el, mint ahogy élete végéig a legtöbb ember szívesebben emlékezik gyermekkorára, mint későbbi idejére.

Krúdy Gyula: Szindbád, a hajós
(részlet)
Első utazása

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kisdiák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Szindbád – akinek ez az álneve még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták, és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból – megnövekedett, széles vállú, deresedő férfiú lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjúkori emlékeit.

Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasúti kocsiban, végül szánon, melyet három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ. A csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított országúton, a széles fennsíkon Szindbáddal nyargaltak.

Krúdy Gyula: A vörös postakocsi

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukkos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkísérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését, és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakukk ugrott ki a kis ajtón, és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni, és a ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédlány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt a jég, s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, egyik helyen itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház, és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt, s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörű angol naptárakat akasztott ki, amelyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagy étvágyú Pickwick urat mindenki felismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat, s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink, s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt, vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott, őszi erdő díszlett a levéldobozon.

Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin

Van bizonyos szeretet vagy, ha némelyek így könnyebben megértik, hervadhatatlan szerelem az emberek szívében, amely az egész életén át hipnózisban tartja azt, aki egyszer a sötét szobában belenézett az ezüstkanálba. Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék.

De bezzeg felébred álmából, midőn a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletet a falakból, csatornából, bolthajtásról! Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt. A közbeeső évek megmozdulnak, mint függönyök; szétnyílnak és alattuk újra látható a régi színjáték, a színészek ugyanazt játsszák, a karmesternek lengő császárszakálla van; a színésznő szemét forgatja feléd (mintha húsz év óta, míg a függöny leeresztve volt, mindig ezt tette volna), a csepűrágó a szó közepén folytatja mondanivalóját, ahol egykor torkába fojtották szerepét; házba dugja a rivalda alá veres fejét a dobos, ő volt az, aki a bukétokat felnyújtotta a színésznőnek…

Egy barátom szerint, késő öregségében, mikor már csak nagyapai csókokat lehelt a nőkre, vannak bizonyos házak, amelyből az óraütés hangzik, és délután négykor, midőn egy ház előtt elhaladt, mindig vérhullám, vágy és női illatokkal fűszeres fantázia támadt a szívében, pedig már elfelejtette volt a nőket.

Mészöly Miklós: Szindbád körül
(részlet)

Valószínű, hogy Krúdy a legindirektebb realista írónk.

Gyakori olvasói vallomás: „Imádtam Krúdyt, de most már képtelen vagyok kézbe venni.” Nem meglepő. Ki viseli el szívesen, hogy utólag jöjjön rá: olyan irónia „áldozata”, amit ostyaként nyelt le áhítattal? Ha Krúdyból helyesen „ábrándulunk” ki, a Krúdy-mű elérte célját. Sosem-létezett múltja, kikezdhetetlenül széppé színezett valódisága az igazán nagy mesék kíméletlen bukfence – ti. hogy a mindenkori jelen időt méltányos szerénységre intse. A varázslat túlzásának tükrében – feltehetően – eszméltető törést kap a történelemcsinálás beszűkült optimizmusa és önhittsége, a mérhető időben futkosók fontoskodása, a hasznot és veszteséget mérlegelő percemberkék világa – a választék tetszés szerinti.

Krúdy Gyula feleségéhez, Várady Zsuzsához

1920. január 20.

Kedves Zsuzsikám,

én nagyon szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok, mikor eszembe jutsz. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza.

Jobban fáj az nekem, mint néked

Gyula, kisapád

Borbás Tibor: Krúdy Gyula
(szobor)
Strissowszky Szilárd: Boldogult úrfikoromban – Krúdy
(festmény)
Jékely Zoltán: Krúdy Gyula igézése
„Aranyidők”
…Ilyen régi föld alatti zugban,
temetőből nyíló alagútban,
melyet csupán kincsásó ha bolygat,
s mély árnyéka van a lábnyomoknak,
megláthatni:
megláthatni:nemcsak ember, állat
hagy szemetet fent a napvilágnak
sávjai közt, város-téren, utcán:
maga az Idő is vetkezik tán,
hulladékká, porrá változtatja
éveinket… az Idő kacatja
halmozódik, doha és penésze
foszforeszkál itt buján tenyészve,
hogy lidércként űzze s elriassza,
ki elásott kincs után kutatna…
Az Idő is megkopik, öregszik –
a haláltól mégis megmenekszik.
Jékely Zoltán: Rezeda Kázmér búcsúja

Krúdy emlékének

Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.
Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
– vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.
S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszaka mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
– és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.
Krúdy Gyula síremlékének részlete (fotó: Legeza Dénes István)

Krúdy Gyula síremlékének részlete
(fotó: Legeza Dénes István)

Varga József: Krúdy Gyula sírja a Kerepesi temetőben
(fotó)
Krúdy Gyula: Rákóczi harangja
Krúdy Gyula: Szindbád
Krúdy Gyula: Rózsa Sándor
Kosztolányi Dezső: Krúdy Gyula
Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, –
magyar-bucsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.
Márai Sándor: Krúdy Gyula
Weöres Sándor: Nyolcadik szimfónia
(részlet)

Krúdy Gyula emlékére

Valaki ül magasban s nézi
az itélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyujtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért.
Erkély lebeg mint léghajó
ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék úsztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak
testén az égi állatoknak.
Levegő alján, óriási pók,
magasból függ a székesegyház,
négy tornyán izzó fém-gumók,
a láthatatlan kötélzet-váz
ott kapcsolódik, s tört sovány
kőszobrok ülnek homlokán.
Valaki mozdul az erkélyen,
körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyít
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe:
"Te karmazsin, a mennybolt ereszén
drótok mögé bukó repedt tál,
idegenül, mondd, mért fogadtál,
hisz jöttödnek örültem én
míg ajtóm szinte feléd lépett
vele én nyíltam volna néked
s a sok virág apró cserépben
mely a kékségnek integet,
én voltam, tarka udvarnépem
feléd száguldott, mind tied..."
Kondulnak a harangok sorba:
"Ő nem gondolta, nem gondolta."
Felkacag lentről a piac:
göröngyösen kent vegyes-lekvár,
sivít a síp s a kismalac,
a sorompón túl rengeteg sár,
mögötte lomb- és kő-sorok:
ott már a temető suhog.
A halottak mint nagy babák
vermükbe szúnynak láthatatlan,
nem forognak a forgatagban,
belőlük nyílik a virág
mely az erkélyre pirját ejti
s hogy honnan fakadt, elfelejti.
Magas az erkély, rajta állva
a lenti nép mind föld pora,
de aki a határon túlra látna,
itt nincs és nem lehet soha;
mert ha van: nem fönn-lebegőben,
már érkezéskor eltünőben.

Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái
(részlet)

De végre jő – Ő.

Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél… Máskor az ifjú Eugén Anyegin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után.

– Lédával voltam – te Bolond! – harsogja legjobb barátja és lakótársa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.

Csinos, vidékies úrfi.

A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott a szenteltvíztartóba.

A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost.

A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat – míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod a szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradról Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana.

Ó, ezek a felejthetetlen szemek!

Néztek mélázva, borral és szennyel meglocsolt kocsmaszobák felett, mintha szétnyíltak volna előtte egy pillanatra a falak, hogy lássa a messze elterülő, melankolikus Magyarországot!

Néztek kihívóan, és dacosan, mintha félelem nélkül merednének szemközt a halálos Sorssal, amely csak azért nem éri utol a Három Hollóban, mert az Andrássy úton nem talált bérkocsit, mind elvitték őket a sors menyasszonyai, a Cifra Nők, akik ilyenkor, hajnaltájban szoktak hazafelé menni.

De legtöbbször mégis hízelkedően, bocsánatkérőleg néztek ezek a szemek, mintha végtelen szelídséggel előre pardont kénének az alkalmatlankodásért, amelyet tulajdonosuk majd itt Magyarországon okozni fog.

Márai Sándor Föld, Föld!…
(részlet)

„A legenda, amely életét és halált övezte ebben az időben már mitikusan alakult. Megrögzött korhelyek dicsekedtek, hogy ismerték, s ott ültek vele a kocsmaasztalnál, mikor elhangzott a híres Krúdy-mondások némelyike, a «milyen lehet négy deci», vagy «a halottnak nincs dohánya». Ez legtöbbször szája hivalkodás volt, mert Krúdy asztalához nem ülhetett oda kibicnek minden gyöszmékelő alkalmi újságíró vagy sodródó, vigéckedő irodalmár.”

Nagy László: Szindbád
(részlet)

Krúdy Gyula emlékének

Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.

 

 
Rákos Sándor: A halhatatlan Krúdy
(részlet)

Ahány Krúdy-portré, annyi Krúdy-arc, s bármily találó egyik-másik, csak részigazságokat tükröz. Úgy érezzük végül, hogy a modell, titokzatos mosolyával, megfejtetlen maradt. A legnagyobbak kiváltsága ez: jelzésükre minden igemód kevés, mert a létezés teljessége kötődik sorsukhoz, színével és fonákjával.

Kemény Gábor: A "szecessziós" Krúdy : egy Aranykéz utcai éj emléke
(tanulmány)

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal