Kosztolányi Dezső – a Nyugat-barátok Köre fotósorozata, 1931 - Országos Széchényi Könyvtár (fotó: Rónai Dénes)
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (Szabadka, 1885. március 29. – Bp., 1936. november 3.): író,
költő, műfordító, újságíró.
Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán kezdte, kitűnt az iskola önképzőkörében. 1901.
október 26-án a Budapesti Napló közölte versét. 1903-ban néhány hónappal az
érettségije előtt kizárták a gimnáziumból. Szegedre iratták át, majd vissza
Szabadkára, magántanulóként. Jelesen érettségizett, jutalmul Abbáziába ment
nyaralni. Tanulmányait a budapesti egyetemen, magyar–német szakon folytatta.
Barátságot kötött Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, állandó szereplője volt
Négyesy László stílusgyakorlatainak. 1904-ben a bécsi egyetemre iratkozott át.
Októberben a Bácskai Hírlap munkatársa lett. 1905-től rendszeresen írta Heti
leveleit. 1905-ben újra a pesti egyetemre járt, de tanulmányait nem fejezte be.
1906-tól a Budapesti Napló belső munkatársa lett.
1907-ben megjelent első verseskötetét (Négy fal
között) Ady ironikus kritikával fogadta. 1908-ban Az induló Nyugat szerzője
lett. Versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai
(1910) rendkívül népszerűvé tette. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilona (írói
nevén Görög Ilona) színésznőt. Megjelent Modern
költők című műfordításkötete. 1915-ben megszületett fia, Kosztolányi
Ádám. 1919 végén az Új Nemzedék munkatársaként vitatható értékű cikkeket írt e
lap Pardon című rovatába. Politikai nézeteinek lehiggadását jelezte, hogy a
Pesti Hírlap munkatársa lett. Nero, a véres
költő című regényének 1924-i német kiadásához Thomas Mann írt előszót. 1922
és 1924 között írt verseiből alakította ki A bús
férfi panaszai című versciklusát. 1924-ben megjelent Pacsirta című regénye, melyet 1925-ben az Aranysárkány, 1926-ban az Édes Anna követett. E regényeivel a magyar
prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett. Tevékeny szerepet vállalt a
nyelvművelésben, cikkek sokaságában támadta a nyelvhasználat idegenszerűségeit.
Novelláiban új hőse jelent meg: Esti Kornélban saját „másik énjét” is ábrázolta.
A Tollban 1929. júl. 14-én megjelent az Ady-revíziót meghirdető írása: Az
írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről). Hatalmas vihart kavart,
megosztotta az irodalmi közvéleményt. Hajdani barátai – közöttük Babits Mihály –
vele szemben foglaltak állást. Az Esti Kornélt (1933) Babits fenntartásokkal
fogadta. Hajdani barátságuk megszakadt.
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta, ugyanebben az évben a
Magyar PEN Klub elnöke lett.
1933-ban megszületett e korszakának összefoglaló műve, a Számadás című szonettciklus, 1935-ben pedig Számadás című verseskötete. 1933 nyarán
jelentkeztek később végzetessé váló betegségének első tünetei. Ez év őszén írta
a Hajnali részegséget. 1935-ben megismerkedett a
Szeptemberi áhítat ihletőjével, Radákovich
Máriával, utolsó nagy szerelmével. 1936 januárjában betegsége ismét súlyosra
fordult, Stockholmban kezelték. Tengerszem
címmel jelentek meg összegyűjtött elbeszélései. Halála után legjelesebb kor- és
nemzedéktársai búcsúztatták. 1936–1940 között összegyűjtött munkái, Szeptemberi áhítat címmel kiadatlan
versgyűjteménye, 1940-től 1947-ig a Nyugat kiadásában hátrahagyott művei (1–11)
jelentek meg.
Utóélete nem volt zavartalan és nagyságához méltó. 1948-tól hét évig nem
jelenhetett meg műveinek új kiadása. Az ötvenes évek irodalompolitikája az ő
írásain szemléltette „az erkölcsi normák felbomlását”. 1954-ben jelentek meg Válogatott novellái. A későbbi korszakok
irodalomszemlélete igazi helyén, irodalmunk legnagyobbjai között értékeli.
Költészetében A szegény kisgyermek panaszai és
utolsó korszakának nagy versei jelentik a csúcsot. Az előbbiben egy európai
életérzést fejezett ki nagy művészettel és beleérzéssel; utolsó korszakának
alapérzése a részvét és emberség, melyeket felvilágosult racionalizmusa fogott
keretbe.
Költői tevékenységének szerves kiegészítői műfordításai, melyekben szabadon
csapongott a világirodalomban, nem hűségre, hanem szépségre törekedve.
Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik csúcspontját jelentik. Rendkívüli
hatást tett irodalmunkra: Márai Sándor, Ottlik Géza, Esterházy Péter
tisztelegtek emléke előtt.
Cikkeiben ugyancsak műfajteremtőnek bizonyult: a magyar tárcaírás mestere volt,
személyes reflexióival gazdagította a bemutatott élettényeket. Bírálatai a
magyar impresszionista kritika kiemelkedő teljesítményei; nagy megértéssel és
beleérzéssel elemzett minden művet és jelenséget.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Rónay László szócikke alapján: Új
Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Harmadik fejezet,melyben 1903-ban, közvetlen az érettségi után, éjszaka a vonatban először csókolja szájon egy leány
Most gondolta át, hogy mi történt. Ami itt történt, az tragikus volt és érdekes. Egy csöppet hízelgett is büszkeségének, hogy az iskolapadból – valami véletlen folytán – rögtön az élet legsötétebb gócába került. Többet tanult ebből, mint eddig minden könyvből.
Tavaly más harcai voltak. Egy költeményről az önképzőkörben azt állította, hogy ballada. A vezető tanár a kérdést vita alá bocsátotta, s a tagok véleményének meghallgatása után úgy döntött, hogy az illető költemény nem ballada, csak románc. Ebből ő „azonnal levonta a következményeket”. Leköszönt titkári állásáról, melyet tagtársainak megtisztelő bizalma ruházott rá.
Mennyire fájt ez neki akkor. Most látta, hogy nem is oly fontos. Nem a ballada és a románc a fontos. Az élet a fontos, csak az a fontos. Ez a csók is az élet gazdagságából fakadt, és őt gazdagította. Elmesélni senkinek se lehet, még öccsének se, mert mindenki kiröhögné. De maga előtt már nem szégyellte.
„Homo sum – idézte Terentiust – humani nihil a me alienum puto” – s borzongva gondolt vissza erre a didergő csókra. Talán öröme is telhetett volna benne, ha kissé merészebb, és át tudja magát adni teljesen, mert a kéj – úgy sejtette – nem messze lakhat az undortól. Ezt se kell szégyellni. Epicurus non erubescens omnes voluptates nominatim persequitur. Ki is mondta ezt? Valahol a nyelvtan közepetáján van, egy oldalon, felül, kissé balra, példa a participium praesens használatára, tagadó kötőszócskával. Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyellni. Csillag és szemét a sorsunk.
Esti Kornél Párizsból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt azonban beszállt a harmadosztályos fülkébe, a magyar kocsiba, s megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorúsága, úgy érezte, hogy otthon van.
Estefelé lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint valami csatatéren. Amint az árnyékszékbe botorkált, óvatosan kerülgette a szétszórt lábakat, az elgurult fejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra.
Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt vagy egyebütt, mint majd az utolsó ítélet napján, egy kissé feltápászkodtak, dörzsölgették szemüket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva, zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy
kendős szegény asszony, aki Brazíliából jött, ölében altatta kislányát.
A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogy ebben a büdös állatseregletben kell töltenie egy éjszakát, aztán még egy napot, míg Budapestre nem ér. Egész úton állt. Lába reszketett. Gyomra émelygett a ruhák kigőzölgésétől, a savanyú kőszénfüsttől.
Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra. Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak rémlő villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy leszálljon, s csak holnap reggel
utazzék tovább.
Lámpással kell keresni olyan magyar versolvasót, aki ne szeretné Kosztolányit. Ha váratlanul elhangzik
a neve valahol, minden arcon átfut egy kis derű, mintha ki-ki egy kedves, családi emlékére gondolna, vagy egy friss,
tengerparti utazásra. Népszerűsége intim, személyes, és hogyne volna az, hiszen maga volt a személyes
szeretetreméltóság, két lábon járó cáfolata annak a fel-felmerülő lélektani elméletnek, miszerint a művészet
kompenzáció, hogy a művész életbeli hátrányait, fogyatékosságait egyensúlyozza művével; a mi költőnk körül –
legalábbis egy időben – semmi efféle árnyék, a mi költőnk szép, nagy tehetségű, daliás, családjának becegyereke, női
karokkal koszorúzott, férfibarátsággal övezett, elitsiker és közönségsiker gyors hódítója. Ebben minden hitelt érdemlő
kortársi jellemzés egyetért. De nem is kell a kortársakra hivatkozni, a mű maga (itt és most költészetére gondolok)
árasztja a hosszú távú vonzerőt, azt a rögtönös és folyamatos bioáramhatást, amelytől a mi költőnk elbűvölő.
Az elbeszélő Kosztolányi mindig ügyelt rá, hogy ne untassa olvasóit. Amit mesélni kezd, mindig kíváncsiságot, várakozást kelt. Sokszor még csattanója is van a novelláinak - de mindig megtudunk belőlük valami újat, hírt a világról, amit még nem tudtunk. Mégis rosszul jár, aki beéri ezzel: aki, mondhatnánk, bedől a nagy író udvariasságának, s azt hiszi, hogy ha már egyszer úgyis tudja a történet végét, nem érdemes újra elolvasnia.
Másodszori olvasásra az okos ember nem kevesebbet, hanem többet kap Kosztolányitól, mint amennyit először, a történettel kapott. Már nem köti le annyira a figyelmét a mese, az alakok. Észreveszi, hogy amit talán csak a megírás szépségének, művészi megformálásának vélt, csupán a kivitelezés finomságának, a mondanivaló afféle díszes csomagolásának, azt, éppen megfordítva, bízvást tekinthetné a költő mondanivalójának, belerejtve, belecsomagolva az érdeklődését lekötő elbeszélésbe.
József Attila: Kosztolányi Dezső
(részlet)
„Jobb volna élni. Ámde...” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.
