| ||||||||||||||
Kossuth Lajos mauzóleuma
(fotó: Legeza Dénes István)
KOSSUTH LAJOS (Monok, 1802. szeptember 19. – Turin, 1894. március 20.): politikus, publicista.
Elszegényedett, értelmiségi nemesi családból származott. Sátoraljaújhelyen, Eperjesen és a sárospataki főiskolán tanult. 1824-ben Pesten ügyvédi vizsgát tett. 1824–1832 között Zemplén megyében ügyvéd. Közéleti szereplése 1831 júniusában a sátoraljaújhelyi vármegyei közgyűlésen a lengyelek mellett mondott beszédével kezdődött. A kolerajárvány idején a vészbizottság elnöke volt.
1832 végén került a pozsonyi országgyűlésre mint távollevő főrendek képviselője. Itt kötött barátságot az ellenzék vezetőivel, példaképeivel, Kölcseyvel és Wesselényivel. A politikai harcokból az Országgyűlési Tudósítások (1832–36), a diéta befejezése után pedig a Törvényhatósági Tudósítások (1836–37) szerkesztésével vette ki részét. Lapját hamarosan betiltották, őt magát 1837-ben letartóztatták és négy évi fogságra ítélték. A börtönévek alatt készült föl közéleti hivatására: olvasott, és hazája helyzetén töprengett. Fölismerte a mezőgazdaság elmaradottságát, az iparosítás szükségességét. Megismerkedett a kortárs magyar irodalommal is. 1840 májusában szabadult. A kormány, hogy ellenőrizhesse tevékenységét, Landerer Lajos segítségével új lap szerkesztését kínálta föl neki. Kossuth Lajos vállalta.
1841. január 1-jén a Pesti Hírlap megjelenésével új szakasz kezdődött a reformkor történetében. Kossuth Lajos programjának középpontjába a közteherviselést, a szabad földtulajdont, a kötelező örökváltságot, az iparfejlesztést és a magyar államnyelv követelését állította. A nemzetiségi kérdés fontosságát, akárcsak a liberális középnemesség, nem ismerte föl: az „egy politikai nemzet” elvét követte. Vezércikkeiben sűrűn élt gondolatritmussal, fokozással, ellentétező mondatokban való fölsorolással, pátosszal teli szóismétlésekkel, általában a prózaritmika megannyi lehetőségével. Széchenyi károsnak tartotta a Pesti Hírlap reformpolitikáját, és A kelet népe (1841) című művében bírálta. Kossuth Lajos a könyvre könyvvel (Felelet Gróf Széchenyi Istvánnak, Pest, 1841) válaszolt. A nemességnek szánta a vezető szerepet, de elvárta tőle a nép fölemelését. A megyerendszert, a nemesség hatalmi monopóliumát az ország legfőbb politikai jótéteményének tartotta.
1844 nyarán megfosztották lapjától. Ekkor megalapította a széles Habsburg-ellenes nemzeti összefogásra szánt védegyletet. Az önálló magyar ipar és kereskedelem támogatását tűzte ki célul, Friedrich List közgazdasági elképzeléseit követve, a védővámrendszerrel kombinált liberalizmus fölfogása szerint. A védegylet első ízben fogott össze országosan nemeseket és nem nemeseket. Szervező munkájában az írók támogatták. Már a Pesti Hírlapban több íróval (Frankenburg Adolffal, Vahot Imrével) dolgozott együtt, a Védegylet népszerűsítésére pedig Bajza, Garay és Petőfi verset írt. Kölcsey mellett leginkább Vörösmartyhoz vonzódott: benne lelte föl költői eszményét. Egy vezércikkében szót is emelt Vörösmartyért. 1845-ben a megindult Hetilapban jutott ismét szóhoz. Adó és Adózzunk című cikkeiben legfontosabb kérdésként a közteherviselést vetette föl. Még élesebben fogalmazta meg nézeteit az Ellenőrben Adó s A magyar politikai pártok értelmezése című tanulmányaiban. Leleplezte a bécsi minisztérium törvénytelenségeit, független magyar kormányt követelt.
A polgári átalakulásért küzdött a Pest megyei ülésteremben, majd Pest megye követeként az 1847–48-i országgyűlésen is, ahol az ellenzék vezéreként lépett fel. Az Ellenzéki Párt hivatalos programjául fogadta el az általa szerkesztett Ellenzéki Nyilatkozatot (1847). Beszédeinek varázsa lebilincselte hallgatóit. Érvelését sajátosan színezte áradó érzelmessége, a szenvedélyes pátosz, a személyes fűtöttség.
Az 1848. februári forradalom jelentőségét azonnal fölismerte. Március 3-i beszédében felelős nemzeti kormányt követelt. A Batthyány-kormányban betöltött pénzügyminiszteri szerepe nem tükrözi eléggé, hogy a kormánynak és a nemzetgyűlésnek ő volt a legjelentékenyebb politikusa. 1848 tavaszán és nyarán a forradalom továbbfejlesztésének elkerülésére törekvő kormány álláspontját képviselte ugyan, de mind szorosabb kapcsolatba lépett a forradalmi tömegek követeléseinek leginkább hangot adó radikálisokkal. Elrendelte az első magyar bankjegyek kibocsátását a nemzet védelmi szükségleteinek fedezésére. 1848 szeptemberében megszervezte a nemzeti ellenállást.
A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely őt választotta elnökévé. Szorgalmazta a harc folytatását a nemzetgyűlés Debrecenbe menekülése után. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az országgyűlés 1849. április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását, majd Kossuthot ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választotta. A forradalom maradandó vívmánya, a jobbágyfölszabadítás, a nép emlékezetében elválaszthatatlanul összefonódott Kossuth Lajos alakjával.
Ha későn is, eljutott a nemzetiségekkel való megbékélés gondolatáig. A cári beavatkozás és a hadihelyzet hatására 1849. augusztus 11-én kénytelen volt átadni a hatalmat Görgeynek, aki röviddel ezután letette a fegyvert. Kossuth több ezer társával török földre menekült, másfél évig élt a kisázsiai Kütahyában. 1851-ben amerikai körúton népszerűsítette a magyar függetlenség ügyét. 1852 nyarán Angliában, Londonban telepedett le, innen próbálta szervezni a Habsburg-ellenes mozgalmat.
Több műve megjelent német, angol, francia, olasz nyelven. 1859-ben az osztrák–olasz–francia háborúban magyar légióval támogatta III. Napóleont és Cavourt, de a francia uralkodó cserbenhagyta a magyar ügyet. 1860-ban átköltözött Olaszországba. Itt dolgozta ki Duna-konföderációs tervét. Államszövetséget kívánt létrehozni Magyarország, Erdély, Románia, Horvátország és Szerbia egyenjogúsága és autonómiája alapján. Deákhoz intézett híres nyílt levelében (Kasszandra-levél, 1867. május 22.) szembefordult a kiegyezéssel, ragaszkodott Magyarország csorbítatlan függetlenségéhez és óvta a nemzetet attól, hogy osztozzék a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. Sohasem tért vissza hazájába; 1865 után – néhány éves megszakítással – három évtizeden át Torinóban, önkéntes számkivetettségben élt („a turini remete”).
Cikkeiben, leveleiben foglalt állást a magyar állami függetlenség eszméje mellett. Ismételten kiállt az egyházpolitikai reformok, állam és egyház szétválasztása mellett. 1879-ben hozzákezdett politikai tevékenységének összefoglalásához (Irataim az emigrációból). Holttestét hazahozták, s temetése a negyvennyolcas eszmék melletti tüntetéssé nőtt.
|
|
|
Kossuth beszéde a képviselőházban
kétszázezer katona és negyvenkétmillió forint megajánlásáról
|
Ha ma mi vagyunk e nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a minisztériummal vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a minisztérium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését… (Nyáry Pál felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó: „Megadja!”, harsog az egész teremben. Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! Mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)
|
|
|
Vajda János: Egy honvéd
naplójából
|
Nagy sokára a zaj lecsillapulván, a mély csöndben Kossuth a meghatottság lágy hangján, mintegy elfordítva magától az őt illető kitüntetést, szerényen meghajtotta magát, mondván, hogy ezennel meghajlik a nemzet nagysága előtt!
A hallgatóság e ponton valóban nem tudta, mit csináljon. Érezte, hogy bármit cselekszik, már külső jelekkel ki nem fejezheti megindulását. E szónoki fogás váratlan és kétségkívül rögtönzött volt, mint általán Kossuth minden beszéde, és mégis a szónoklat történetében alig találhatnánk ehhez zsenialitásra foghatót.
A lelkesedés zaja újólag kitört és nem is szűnt meg többé.
E hosszan tartó zaj alatt Kossuth a lángoló szónokból lassankint a beteg emberré változott át, s egyszerre hozzárohanó barátai karjai közé hanyatlott. Egészen kimerült arca ismét elhalványult, szemei lecsukódtak. Sokan megdöbbentek s a legrosszabbtól kezdettek tartani.
A közönség a legrendkívülibb fölindulásban, aggodalom, lelkesedés érzelmei közt tolult kifelé, szemeit az alélt szónokra függesztve, kit barátjai karjaikon inkább vittek; mint vezettek ki és le a gyűlésteremből. Még a lépcsőn is kísértem őt szemeimmel s láttam, mint lógtak karjai s lábai s arcának sárgasága tanúskodott, hogy elgyöngülése nem csupán szellemi lázasság, de valósággal testi kimerültség következménye is.
Az egész jelenet rajza hűtelen lenne, ha meg nem említeném, hogy a tömegben nagy volt azok száma, akik a jelenet hősét félistennek nevezék.
|
Deregnyei (Kossuth Lajos): A magyar
politikai pártok értelmezése
|
Az ellenzék Magyarországon azon párt, mely politikai rendeltetésének ismeri a kormánynak mind általános politikai irányát, mind egyes tetteit és mulasztásait, éber, őrködő figyelemmel kísérni, s valahányszor oly irányt, tettet, vagy mulasztást veszen észre, mely vagy az ország lételét, tehát önállását s nemzetisége és alkotmányossága érdekeit, vagy az ország jogszerű létét, vagy végre az ország jólétét sérti, gátolja, avagy veszélyezteti, mindannyiszor odatörekedni, hogy ezen sértések és veszélyeztetések elháríttassanak, s ország, nemzet és alkotmány hasonló sértések és veszélyeztetések ellen az alkotmányos életnek, a nemzetiségnek s a nemzet szellemi és anyagi erőinek minél tökéletesebb kifejtése által biztosíttassék.
|
Kossuth Lajos: Deák Ferencnek
|
Hanem te – fájdalom – nem bízol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint megmentsed, amit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye akörül forog, hogy „el kell fogadni, ami kivihető, miután többet elérni nem lehet”.
De éppen ez az, ami ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakoznom kell.
Ily szempontból vetni kockát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.
Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
De hiba is ezen lemondás, éspedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.
|
|
|
|
|
|
|
Szabad György: Kossuth politikai
pályája
|
Batthyány Lajossal együtt Kossuth volt a kezdeményezője annak, hogy a március 18-án törvényjavaslatba foglalt jobbágyszabadító és közteherviselést kimondó határozatokat országszerte hirdessék ki, így biztosítva az elkövetkezendő sorsdöntő napokban az „érdekegyesítés” tényleges érvényesülését. Ez az intézkedés gyakorlatilag befejezett ténnyé tette a feudális rendszer felszámolását, s nemcsak fenyegető parasztmozgalmak elhárítását eredményezte, hanem azt is, hogy a polgári átalakulás alapkérdéseiben a rendi országgyűlés többsége minden rémítés és csábítás ellenére kitartott Kossuthék mellett.
Százezrek és százezrek szállták meg az utcákat, mert hiszen előre kihirdették, mely útvonalon viszik Kossuthot a temetőbe. A Múzeumból a fél város megkerülésével az Andrássy úton, Teréz körúton, Erzsébet körúton át a Kerepesi útra és onnan a temetőbe, ahol már felállították Kossuth fekete márványból való, de ideiglenesnek mondott kriptáját, a Deák-mauzóleum közelében.
Ezrek és ezrek foglalták a helyeket a háztetőkön, ahová ugyan életveszélyes volt felmenni, de nem volt olyan négyemeletes ház a főváros főútvonalán, amely ne feketéllett volna nőktől, férfiaktól, gyermekektől. Élelmes kereskedők boltjaik kirakatába ültették vevőiket. A fiatalabb emberek felmásztak az égő gázlámpákra. Létrák álltak a falak mentén, amelyről emberfürtök lógtak. Minden utcai akácfa egy-egy páholy, amelynek tavaszi rügyei között már korán reggel elfoglalta helyét a bérlő.
A Múzeum körúti paloták tetőin várakozók a megtisztított, kordonnal elzárt útvonalon először egy magas, fekete magyarruhás öreg embert láttak a Kossuth-ravatal felé haladni.
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |