Kölcsey Ferenc (A Kölcsey Ferenc c. diafilm részlete)
KÖLCSEY FERENC (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Cseke, 1838. augusztus 24.):
költő, kritikus, politikus, szónok.
Tizenkét éves korára árva lett, kisgyermekként himlő következtében bal szemére
megvakult; e csapások magányossá, érzékennyé tették. 1796–1809 között a
debreceni kollégium diákja. 1808-tól levelezett Kazinczyval, elküldte neki
verseit, tőle tanulta a klasszicizmus emelkedettségét és választékosságát. 1810
elején Pestre ment joggyakorlatra, itt megismerkedett Kazinczy pesti híveivel,
közülük Szemere Pállal kötött barátságot. 1812-től Álmosdon, 1815-től Csekén
gazdálkodott. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagja lett. 1829-től Szatmár
megye aljegyzőjeként, 1832–34-ben országgyűlési követeként részt vett a
politikai életben; barátság fűzte Wesselényihez; az országgyűlésen az ellenzék
vezérszónoka volt. Mivel a kormány nyomására Szatmár megye a követeinek
reformellenes utasítást adott, Kölcsey Ferenc lemondott. Ellenzéki
tevékenységével nem hagyott föl: utolsó hónapjaiban a perbe fogott Wesselényi
védelmén dolgozott. Egy hivatalos útján megfázott, megfeszített munkában
legyengült szervezete a betegségnek nem tudott ellenállni.
Szemerével készítette a Felelet a Mondolatra című
pamfletet. Költészetének első csúcsteljesítménye Rákos nymphájához című ódája. Másik jelentős verse, az Elfojtódás, annak a fájdalmas megrendülésnek
szülötte, amely a közösségért harcba induló, személyes boldogságáról lemondó
embert eltölti. Már Csekén hozzáfogott Töredékek a
vallásról című történetfilozófiai írásához, amellyel kijelölte a
reformkori ideológiai eszmélkedés irányát. Szembefordult a forradalmi
változással, a dogmatizmussal, a szektarianizmussal. Herderrel vitázva, de
fölismeréseiből okulva a fejlődés elvét vélte a történelem mozgatójának.
Fölismeréseit az irodalmi gyakorlatában kevésbé érvényesítette: kritikáiban
súlyosan tévedett. Mégis: e bírálatok (Csokonai, Kis János, Berzsenyi
költészetéről) úttörő szempontokat is tartalmaznak. Kritikáit nem fogadta
egyetértés, ez is siettette elszakadását Kazinczytól. Ezután évekre
elhallgatott. A minél több emberhez eljutó nemzeti irodalom megteremtését tűzte
föladatul maga elé. Ennek mintáját a népdal egyszerűségében találta meg.
1823-ban a tetőző nemesi ellenállás idején írta a Himnuszt [Hymnus]. Az alcímben (A magyar
nép zivataros századaiból) kifejeződő szerepszerűség népivé és
nemzetivé fokozza a verset, közösségivé teszi a vádat és panaszt, könyörgést és
emlékezést. 1844-től a költemény Erkel Ferenc megzenésítésében nemzeti
himnuszunk. A Himnusz sajátos párdarabja a Vanitatum vanitas (1823). Eszménykutatását
megtagadva a valóságra hivatkozik benne a költő.
A nemzeti költészet újjáteremtésének alapját a népköltészetben látta: „a való
nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Mohács (1826) című emlékbeszédében az új polgári
nemzetfogalmat vázolta föl. A Nemzeti
hagyományok című értekezése a nemzeti irodalom eszmekörének legnagyobb
hatású kifejtése (1826). Közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra
kibontakozó költészetét, mindenekelőtt Zrínyi
dalát (1830). A nagyerejű párbeszédben a költő azzal vádolta a nemesi
politika irányítóit, hogy eltékozolták az ősök dicsőségét. Huszt (1831) című epigrammájában a reformkor
legfontosabb gondolatát hirdeti: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre
derűl!” A pozsonyi országgyűlésen a polgári nemzetté válásért s ennek
föltételeként a nemzetből kirekesztett nép egyenjogúságáért küzdött. Tárgyszerű,
ugyanakkor belső meggyőződéstől fűtött beszédei a szónoklat mesterművei.
Utolsó éveiben főként a fiatalokhoz fordult, bennük látta a jövő reménységét. Az
ifjúságnak szánta élete erkölcsfilozófiai összefoglalását is. A Parainesis Kölcsey Kálmánnak (1834)
unokaöccséhez írt szellemi-erkölcsi végrendelete.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Fenyő István szócikke alapján: Új
Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Alig van ember, kinek keblében a jó és szép magvai természettől hintve ne lennének; s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja: mi könnyű annak önkeble mozdulatit s mások példáikat követve, magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a jelenlét nem szólna is, a nemzetek évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; s bár többnyire gonosz, gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül: ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.
Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.
KÖLCSEY FERENC „a magyar nép zivataros századaiból” zendíti fel a „Hymnus” hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége. Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik, s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébren tartásának szerepe: a. magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét, s ez zárja be a magyar írót egyszer s mindenkorra népének világába.
