JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. október 17.Névnap: Hedvig, Hédi
    
 
Hónapok
 
Kölcsey Ferenc (A Kölcsey Ferenc c. diafilm részlete)

Kölcsey Ferenc (A Kölcsey Ferenc c. diafilm részlete)

KÖLCSEY FERENC (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Cseke, 1838. augusztus 24.): költő, kritikus, politikus, szónok.

Tizenkét éves korára árva lett, kisgyermekként himlő következtében bal szemére megvakult; e csapások magányossá, érzékennyé tették. 1796–1809 között a debreceni kollégium diákja. 1808-tól levelezett Kazinczyval, elküldte neki verseit, tőle tanulta a klasszicizmus emelkedettségét és választékosságát. 1810 elején Pestre ment joggyakorlatra, itt megismerkedett Kazinczy pesti híveivel, közülük Szemere Pállal kötött barátságot. 1812-től Álmosdon, 1815-től Csekén gazdálkodott. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság tagja lett. 1829-től Szatmár megye aljegyzőjeként, 1832–34-ben országgyűlési követeként részt vett a politikai életben; barátság fűzte Wesselényihez; az országgyűlésen az ellenzék vezérszónoka volt. Mivel a kormány nyomására Szatmár megye a követeinek reformellenes utasítást adott, Kölcsey Ferenc lemondott. Ellenzéki tevékenységével nem hagyott föl: utolsó hónapjaiban a perbe fogott Wesselényi védelmén dolgozott. Egy hivatalos útján megfázott, megfeszített munkában legyengült szervezete a betegségnek nem tudott ellenállni.

Szemerével készítette a Felelet a Mondolatra című pamfletet. Költészetének első csúcsteljesítménye Rákos nymphájához című ódája. Másik jelentős verse, az Elfojtódás, annak a fájdalmas megrendülésnek szülötte, amely a közösségért harcba induló, személyes boldogságáról lemondó embert eltölti. Már Csekén hozzáfogott Töredékek a vallásról című történetfilozófiai írásához, amellyel kijelölte a reformkori ideológiai eszmélkedés irányát. Szembefordult a forradalmi változással, a dogmatizmussal, a szektarianizmussal. Herderrel vitázva, de fölismeréseiből okulva a fejlődés elvét vélte a történelem mozgatójának. Fölismeréseit az irodalmi gyakorlatában kevésbé érvényesítette: kritikáiban súlyosan tévedett. Mégis: e bírálatok (Csokonai, Kis János, Berzsenyi költészetéről) úttörő szempontokat is tartalmaznak. Kritikáit nem fogadta egyetértés, ez is siettette elszakadását Kazinczytól. Ezután évekre elhallgatott. A minél több emberhez eljutó nemzeti irodalom megteremtését tűzte föladatul maga elé. Ennek mintáját a népdal egyszerűségében találta meg.

1823-ban a tetőző nemesi ellenállás idején írta a Himnuszt [Hymnus]. Az alcímben (A magyar nép zivataros századaiból) kifejeződő szerepszerűség népivé és nemzetivé fokozza a verset, közösségivé teszi a vádat és panaszt, könyörgést és emlékezést. 1844-től a költemény Erkel Ferenc megzenésítésében nemzeti himnuszunk. A Himnusz sajátos párdarabja a Vanitatum vanitas (1823). Eszménykutatását megtagadva a valóságra hivatkozik benne a költő.

A nemzeti költészet újjáteremtésének alapját a népköltészetben látta: „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni”. Mohács (1826) című emlékbeszédében az új polgári nemzetfogalmat vázolta föl. A Nemzeti hagyományok című értekezése a nemzeti irodalom eszmekörének legnagyobb hatású kifejtése (1826). Közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra kibontakozó költészetét, mindenekelőtt Zrínyi dalát (1830). A nagyerejű párbeszédben a költő azzal vádolta a nemesi politika irányítóit, hogy eltékozolták az ősök dicsőségét. Huszt (1831) című epigrammájában a reformkor legfontosabb gondolatát hirdeti: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” A pozsonyi országgyűlésen a polgári nemzetté válásért s ennek föltételeként a nemzetből kirekesztett nép egyenjogúságáért küzdött. Tárgyszerű, ugyanakkor belső meggyőződéstől fűtött beszédei a szónoklat mesterművei.

Utolsó éveiben főként a fiatalokhoz fordult, bennük látta a jövő reménységét. Az ifjúságnak szánta élete erkölcsfilozófiai összefoglalását is. A Parainesis Kölcsey Kálmánnak (1834) unokaöccséhez írt szellemi-erkölcsi végrendelete.

Kölcsey Ferenc: Kölcsey
(részlet)
 
Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.

Kölcsey Ferenc szobra Debrecenben (Ráthonyi József) (fotó: Bánkeszi Katalin)

Kölcsey Ferenc szobra Debrecenben (Ráthonyi József) (fotó: Bánkeszi Katalin)

Ferenczy István: Kölcsey Ferenc ülő szobra
Kölcsey Ferenc: Emléklapra
Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
 
Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
(részlet)

Alig van ember, kinek keblében a jó és szép magvai természettől hintve ne lennének; s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni; ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja: mi könnyű annak önkeble mozdulatit s mások példáikat követve, magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől való ismeretet szerezni? Ha a jelenlét nem szólna is, a nemzetek évkönyvei telvék szívragadó példányokkal; s bár többnyire gonosz, gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül: ezek nem szolgálnak egyébre, hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.

Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.

Kölcsey Ferenc: Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
 
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
 
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
 
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
 
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Kölcsey Ferenc: Alkonyi dal
(részlet)
 
Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.
Kölcsey Ferenc: Elfojtódás
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke
(részlet)
 
Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
 
Kölcsey Ferenc: Himnusz
(részlet)
A magyar nép zivataros századaiból.
 
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
 
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
 


Erkel Ferenc: Himnusz (fotó: Gottl Egon)

Erkel Ferenc: Himnusz
(fotó: Gottl Egon)

Ágh István: Kölcsey Ferenc: A magyar nép zivataros századaiból
(részlet)
Veszedelem, ami volt:
Rút feketehimlő.
Most meg házamra uszult
Zsivány, baca, jósnő.
Zápul már a ludtojás
Ólak rejtekében,
Utolsó utamra szánt
Bűz a temetésen.
Büdösében toroz a
Csekei diéta.
Fogy a kocsmáros bora.
Döglött a poéta!
Részeg népség: Pfuj! Vivát!
Ordenáré virtus.
Cigánynóta dallamán
Nyekereg a Himnusz.

Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja
(részlet)

KÖLCSEY FERENC „a magyar nép zivataros századaiból” zendíti fel a „Hymnus” hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége. Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik, s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébren tartásának szerepe: a. magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét, s ez zárja be a magyar írót egyszer s mindenkorra népének világába.

Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas
(részlet)
 
Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
 
Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
Orbán Ottó: Vanitatum vanitas
(részlet)
Itt a vers, a versed mása,
dúlt idegzet, Kölcsey,
itt a vers, hogy haldoklása
közben nyelvét öltse ki,
mert hiába új a század,
ha a régi a gyalázat
s fölöttünk a komor ég,
a nagy szappanbuborék.
Utópiák, forradalmak,
kondérszámra dől a vér.
„A népnek minden hatalmat!”,
s jön új hóhér, új vezér.
Megrohad, ha győz, a jó ügy,
s habzik a szó, mint a lóhúgy,
és máglyára küld a hit –
nem világít, csak vakít.
Bertók László: Uram, ezek nem emberek
Nem volt közénk való, csak egy.
Valami költő. Kölcsey?
Nem, mi nem a barátai.
Csak figyeltettük. De ezek.
Ez mind félvak és gyermeteg.
És egytől-egyig azt hiszi.
Írt egy verset is. Valami.
Ez írta a Himnuszt? Lehet.
Uram, ezek nem emberek.
Nagy baj, ha komolyan veszi.
Hagyni kell őket játszani.
Jobb, ha megoszlik a tömeg.
Aztán úgy is megdöglenek.
El lehet róluk mondani.
Bella István: Szeretkezéseink
(részlet)
Hát mi vagyunk mi, drága, hányfele
tört kard, szakadt íj, hány föld lélegzete,
hány szó, hány száj, hogy mind itt vérzene:
mongol bonc, szláv száj, Kölcsey félszeme,
az idő terén, a turistavilág napszemüvege
előtt Európa égő csuvas-szerzetese.
gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal