Ezerkilencszázharminckettő, december tizenhat, péntek: ünnepi est a budapesti Operaházban.

A magyarok ezerévesek.

Kodály ötven.

Én harmincöt.

A magyarok széjjelszabdalva sínylődnek a Duna mentén, a Tisza mentén, északon, délen és itt keleten, ahonnét feljött a nap.

Kodály a gyönyörű színpad megett sínylődik szerényen.

Én fent a negyedik emeleten.

Még csend van a nagy énekes palotában, csak az ünneplők donganak fojtott izgalomban, mint a honfoglalás előtt a különböző idegen népek.

Pompával telik meg a föld és a levegő.

Nagy mester ez a Kodály!

Milyen szépen fonnak neki ezek a csintalan székely lányok! És hogy tud a nyelvükön beszélni: csak alig pendíti meg, amit szeretne s azok már éneklik és játsszák.

Egészen otthon vagyok. Ha tudnék, én is énekelnék.

És megmondanám a legénynek, aki felfekszik halottnak az asztalra, hogy ne űzze az eszét, mert nagyon félek az ilyen mókáktól. Tudom, hogy csak lefekszik, és mindjárt meghal. De nem szólhatok semmit, mert csak a szívem futott előre, s magam ott maradtam a negyedik emeleten.

Fák között, az ősz bölcs színeiben áll a villa. Úgy áll ebben a környezetben, mintha egy remete laknék benne, s mintha az – társa, akivel együtt lakik – maga volna az Isten.

– Talán nem lesz hideg – mondja Kodály. Egy kajla kalapot nagy, erős hajára, Viski Jánoska párnákat ragad fel, s megyünk a ház bütüjéhez, s ott egy szabad asztal mellett padokra telepszünk.

Örömsugarak csillognak az ősz színeiben, lassan szavak hullanak levelek módjára, és a szívek, mint kicsi piros madarak, már éneklik Erdélyt.

Erdélyt, ahol a székelyek laknak, ahol nótafolyók áradnak néha, melyeken székelyek bolyongnak, a tragédia és a humor remegő tutajain. És itt ül közöttünk, aki szabályozta és világba vezette eme nótafolyók medreit.

– Meg kell próbálni – mondja Kodály Zoltán –, hogy a népre építsük kultúránkat. De sietni kell, amíg ki nem húzzák azt az utolsó fundamentumot is a lábunk alól. Sietni kell, ha élni akarunk…

A fák zizegnek. Hangjuk alig hallik, mint a nagyon vén ember szava:

– Sietni kell!

Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét és hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban; a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak.

A zene életem részévé vált. Természetesen és ösztökélően él bennem. Már nincs rá mód, hogy szívem szerint, kölyökként újra beálljak a kórusba és énekelve köszöntsem Kodály Zoltánt: „ingó-bingó zöld fűszál szépen felöltözik…”; hadd köszönjem meg, csak így, prózában neki a felejthetetlen élményt, a muzsikát.

Hadd mondjam még el: nemrégen az a kitüntető megbízatás ért, hogy szöveget írtam Kodály Zoltán zenéjére, s mikor kész volt, felhívtuk Weöres Sándorral telefonon s kért, hogy énekeljem el. S mindjárt szöveggel, hiszen „maga, hallottam, Békés-Tarhosra járt”! Nagy lámpalázzal, de büszkén énekeltem. S dicséret még nem esett olyan jól, mint az övé.

Alakja túlnőtt a zene világán: mindenhonnan látható volt; a különböző és gyakran egymásnak forduló sáncok mögül figyelni kellett Rá. Az ifjúság dühödt és trónfosztó indulata ámulva torpant meg előtte és zenéje előtt; költők buktak meg hihetetlen gyorsasággal a Széchényi Könyvtár olvasótermének csöndjében, magatartások váltak veszélyesen idültté a pályakezdő évek fennhéjázásában, igazságok vedlettek hazugsággá szinte a szemünk láttára – az Ő művészete, gesztusai fölényesen állták a vallatást.

Most, hogy a gyászkeretes fényképeken nézem az arcát, most villan belém, hogy én mindig öregnek ismertem; hogy egy hegy lassan mozduló árnyékában peregtek tizedmásodpercnyi éveink; s hogy, természetesen, csak nekem fontos a Róla kapott és alkotott kép, én lettem gazdagabb tőle, s mert így van, a halála sem tehet igazán szegénnyé.

Mit őrzök még? Egy villanást, egy kisebbnél is kisebb töredékmunkát óriási művéből: évekkel ezelőtt elhatározta, hogy szöveget írat a 333 olvasógyakorlat dallamaira, az egyik szövegíró én voltam. Hónapokig írtam, csiszolgattam azt a pár sort, ami rám jutott, míg végre el mertem küldeni, s háromszor-négyszer kaptam vissza piros ceruzával aláhúzgálva, rövid javaslatokkal a lap szélén, egészen a hangzók mélységéig-magasságáig elemezve és tökéletességet követelve, türelmet és leleményt próbára tevő elégedetlenséggel és szigorúsággal.

Hogy is hangzik a szívszorító szabály: egy remekműnek minden pici része remekmű.

S megint csak nekem fontos, hogy tökéletességre törő szívóssága, aggályossága akaratlanul is tanítássá változott.

Az a fölbecsűlhetetlen tisztaságú, tisztességű és szeretetű program, amit nagybozont-szakállú, kristály-rózsaként világító-szemű ifjúságukban fogalmaztak meg és kezdtek megvalósítani a zseniális Bartók Bélával, s amit gyötrelmes, küzdelmes és magányos életükkel meg is valósítottak a zenében, csak Petőfi Sándor és Arany János gyönyörű szellemi programjához hasonlítható történelmünkben. És Kodály Zoltán tiszta magyarság-tudata, makulátlan hazaszeretete, a sárkány-ölő Szent György páncéljába öltözött küldetéstudata az éposz-költő, Tassóval-testvér Zrínyi Miklós, az égitestek-közt-markolászó, perzselt-énekű Berzsenyi Dániel, s a világító csontvázakkal, aranyforgács-írású sírkövekkel, Dűrer halál-angyalaival benőtt-agyú Kölcsey Ferenc magyarság-tudatával, hazaszeretetével és küldetés-tudatával azonos. Ő nemcsak a maga forradalmát, de a nép forradalmát is megvívta hatalmas és modern zenéjében, nem hagyta magára a népet, sorsára bízva és bánatára, de a népet fölemelve maga emelkedett föl aranylegyező-szárny-vitorlákkal a nép tiszta énekéig. De ez a pillanat nem a megméretésé, csak a gyászé. Gyászolom Őt a gyásztalan természetben, amely nem tudja a halált, csak önmagát virágozza, lükteti, omlasztja és nemzi újra. Gyászolom Őt, mert most már nem neki, de Róla kell elmondani a Siratókat. Dacosan alámerűlt a földbe, hogy vezényeljen a gyökér-történelemnek, a kristály-kórusoknak és a csontváz-emberiségnek. Gyászolom Őt, mert nem hagyta, hogy jelenével éljünk.