Karácsony a niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.

(…)

A karácsony liturgiája főleg a germánok megtérésével érzelmesebb, meghittebb vonásokkal gazdagodik, és szublimálja a téli napfordulat szakrális pogány hagyományait is. A keresztesháborúk Szentföld-élménye, Jézus szülőföldjének megismerése, gyermekkorának az apokrif hagyományokból való fölidézése, majd pedig a franciskánus mozgalom (Greccio) a karácsonyt liturgikus kötöttségeinek fellazításával devocionális-érzelmi irányba tereli. Nyomában azonban az ünnep népi hagyományvilága szinte számbevehetetlen gazdagsággal, színes európai és közte magyar változatokban teljesedik.

A karácsonyi ünneplés – családi ünnep – december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődött, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap napnyugtával kezd és végez. A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló-ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leginkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. Karácsonyfa nem került az asztalra. Állítása a XIX. században német területről honosodott úri, majd polgári szokás. Falvainkban még századunk 30-as éveiben is ritka jelenség, napjainkra terjedt csak általánosan.

Vacsora alatt a gazdasszony nem kelt fel – így biztosította, hogy a kotlósai majd jól üljenek –, csak az éjféli mise előtt, ahova katolikus helyeken a ház egész népe elment.

Az Augustus korabeli egyetemes népszámlálás, amellyel Jézus születésének Lukács evangéliuma (2. fej. l. és 2. v.) szerint egy időbe kell vala esnie, semmi egyéb emlék vagy feljegyzés tanúságával sem lévén igazolható, annál kevésbé valamely biztos dátumhoz köthető, ezen adat a kérdés megoldását egyáltalán nem segíti egy hajszálnyival sem előbbre. De meg ellentmondásban is áll egy másik evangéliumi feljegyzéssel (Máté 2.1.5. köv. Luk.1.5), amelynek értelmében Krisztus születése Nagy Heródes uralkodása végső éveire, tehát körülbelül a mi időszámításunk előtti 6-ik év tájára esik.

Feltehetjük ugyanis, hogy Lukács népszámlálási adata legalább az ő evangéliuma keletkezésének korában még élő hagyomány volt, s ekkor állítását el is fogadhatjuk, de csak úgy, ha egyetemes népszámlálás helyett Palesztinára korlátozottat értünk rajta, amire más forrásból is van tanulságunk. Ekkor aztán azzal a népösszeírással volna itt dolgunk, amelyet Augustus az actmmi ütközet után 37 évvel, tehát a mi időszámításunk 7. évében rendelt el Zsidóországra, nézve, s amely itt a Galileai Júdás vezérsége alatt támadt zendülésre adott okot s ebben csírája lett a későbbi zsidóháborúnak és Jeruzsálem elpusztulásával együtt az egész zsidóság hona vesztésének.

Csakhogy ezzel Krisztus születése idejét 14 évnyi határidőnél szűkebbre szorítanunk nem sikerült. S nem boldogultak a kereszténység eredetéhez közelebb eső korok kronológusai sem e homályos kérdéssel. Á bonyolódott csomót a Dionysius Exiguus nevén közkeletűvé lett számítása a VI. században szintén csak a hagyományra és nem feltétlen megbízhatóságú adatokra támaszkodva metszette ketté akképpen, hogy e 14 évnyi időszak kellő közepére tette az Úr születésének évét. Holott ez alighanem mégis – Máté imént idézett helye (vö. 2. 22.) és Lukács önmagának is ellentmondó másik adata értelmében – ez időpontnál vagy öt évvel előbbre, ti. a Róma alapítása 750. évében elhalt idősebb Heródes végső napjaira teendő.

Nem szeretem a karácsonyt, mióta gyűlölöm a telet, mióta az első hó patyolata nem állít az ablakhoz hosszan tartó csodálkozásra, s a fenyők hóval kitömött ernyői inkább kedvemet szegik, mintsem könnyűvé és merengővé tennének. Fázom, cipőm átázik, náthás vagyok, nincs étvágyam, tüzelőért kell járnom, boltokban tülekednem karácsonyi ajándékokért, tudván, hogy ajándékaim fele mindenképpen fölösleges. A pénzem is kevés.

Olyan vagyok, mint a vándormadár, aki nem mehet el a hideg elől, mert téli tanyája még hidegebb. Karácsonyom tanyája kihűlt, gyerekkorom karácsonyfáját alig illeti emberi szem, csak áll az elhagyott ház előtt, mint a jégverem őre. Anyám a tél elől elmenekült, lezárta az ajtót, az ablakokat, a színt, terményeit szobájába menekítette az egerek és a patkányok elől, tyúkjait ketrecbe csalogatva elhagyta tyúkostól igazi karácsonyom vidékét. Abban a házban kellene lennem, hogy az ünneplők seregéhez tartozhassam, ott, a tiszta konyhában, ahol nincs csillogás, csak egy zöld ág hajlik a tükör fölé, s a tisztálkodás párája homályosítja, függönyözi az ablakot.

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.

Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.

Ha nem termett a gyümölcsfa, karácsony estéjén, tésztagyúrás közben, tésztás kezében késsel kiment a gazdasszony megfenyegetni:

Kellemes nyári esték után a karácsony következett, amit mindenkor mind a gyermek, mind a felnőtt különös érzéstől indítva várt. A mező kihalt volt, csendes karácsony nagyhetén a fák zuzmarások. Ha hó nem is volt esve, még kint voltak a juhak, de azok is csak már a falu körül rázták harangjukat, várták a karácsony szombatját. Várták a pakulárok is, hogy beszámoljanak a rájuk bízott nyájról, mert abban az esetben, ha nem esett hó, csak karácsony szombatján tehették le a botot.

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle.

De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.

A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban, s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

Melegégövi tél. Karácsony előnapja. Itt-ott már elkezdték díszíteni a fákat. Ezüst ingben verítékező szaloncukrok hintáznak a szobákat átvilágító napsütésben.

De én csak könyöklök tovább.

Az én fám már réges-rég földíszítve. Alatta Oresztész autója rohangál. Ágai közt Oresztész csillagszóró tekintete szikrázik. A szegényes, a kijátszott, a túlfűtött ország szabadság-akarása és narancsbombái. Látom, ahogy a háromkirályok jó messzire elkerülik ezt a fát. Talán, mert a haragos, a mellbevágó tenger is ott hullámzik körülötte: Kuba tíz év előtti, karácsonyi ajándéka.

Tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe. Az ajándékozás gesztusának is ez az értelme: önmagunkat, önmagunknak egy „részét” ajándékozzuk, adjuk oda másoknak. De ez a jelképes gesztus akkor valódi, ha nem marad puszta jelkép. Azaz, ha minél teljesebb az odaadásunk, s ha teljes emberségünk, minden képességünk, s minél tudatosabban vesz részt benne. Csak így kerülhetjük el a csodálatosan harmonikus ünnep nemegyszer zavaró kísérőit, azt, hogy a három nap pillanatra se váljék terhessé vagy akár unalmassá. Mert a szórakozás természete, hogy kiapad, egyedül a szeretet találékonysága kifogyhatatlan.

A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk.

Annak, akinek az ünnepet már csak az idő körforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik.

Az ember kivételes lény. Pillanatról pillanatra rászabott életét, azt, amitől percre se tud megszabadulni, kell pillanatról pillanatra kiérdemelnie, megtalálnia. Életünk e terhes és fölemelő ellentmondásának egyik legszebb diadala, értékmérője: a valóban megtalált ünnep. Azt jelenti, hogy a gépieset, a közönyöset, a mereven ránk szabottat sikerült szabadsággá, értelemmé, szépséggé emelnünk. A valódi ünnep: az idő és az öröklét érintkezése. Igaz, csak pillanatra tarthat, órákra vagy pillanatokra, de enélkül a „pillanat” nélkül puszta körforgásba merül vissza naptárunk.

Amikor kihagy az ünnepből a megemelő többlet, ebben valami mélyebb és alapvetőbb baj árulja el magát. Egész hitünket, annak mélységét, forrását kell megvizsgálnunk. Harcba kell szállnunk azért, ami elveszett, hogy a járulékos elemek nyomasztó romhalmaza alól ismét kiszabadítsuk a lényeget: emberi időnk isteni jelentését.

De ehhez ismét egész hit kell, s nemcsak az adott egy-két nap, hanem az egész esztendő erőfeszítése, istenkeresése.

A tét nem kevesebb: vissza tudunk-e találni a valódi evangéliumi hit és szeretet vonzásába, vagy mind kilátástalanabbul messze sodródunk tőle. Életünk monoton körforgását számunkra egyedül ez a tengely emelheti az öröklét jelképévé, a mennyei körök előképévé.

Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. „A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.” Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a beiglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei, a kemény december ragyogásában. Odakinn mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják.

Túl a történeti valóságon, Jézus megtestesülése – a bölcsőtől a koporsóig – egyúttal az isteni-emberi történet legtömörebb, legegyszerűbb és legösszetettebb képeit és szimbólumait ajándékozza nekünk.

Mária és József alakja a bölcsőben fekvő gyermekkel: a család, minden család örök bensőséges képe. Ugyanakkor azonban, szinte észrevétlen fordulattal, isteni költészettel: az örök szüzesség képe is. A család, a termékenység jegyei mögött itt az ember másik magasrendű életformájának, a természetfölötti élet előképének, a szüzességnek is legbensőségesebb „hármasában” gyönyörködhetünk. Külön-külön és együtt: Jézus, Mária és József alakjában, a szent család, a karácsonyi barlang szeplőtelen látványa, egyszerre kimeríthetetlen szemléleti kincse minden családnak, s vezércsillaga minden egyes – társas vagy végképp magányos – emberi életnek. Csodálatos egyetemességet rejt magában, s oly észrevétlenül egyszerű „fogalmazásban”, amire egyedül a természetfeletti képes. Mint család: áldást osztó képe az emberiségnek, s ugyanakkor – a szüzesség isteni mélységű fölfedésével – az örök, egyszeri ember megszentelése, annak kodifikálása, hogy az egyes ember a történelemnek nemcsak láncszeme, hanem egyúttal fölülmúlhatatlan végcélja, Isten szeretetének legfőbb tárgya is. Természetes és természetfeletti eme csodálatos egyensúlyában csakis így lehet jelen már most és már itt az a hatalmas feszültség, mely drámájával az egész univerzum sorsát kimérte, s melybe már most és már itt belefér a kereszt éjszakája, a bal és jobb lator, Veronika kendője és Júdás árulása, az egész emberi történelem, s azon is túl az egész teremtett világ „türelmetlen várakozása”. Az egyszerű képet (pásztorok, királyok és ökrök foglalatában) ihletett kézzel és kiapadhatatlan odaadással nem hiába idézték fel templomok falán a századok. E kép, mely természetfeletti „elkötelezettségével” mindent fölülmúló történést ígér – így érkezik ma is közénk, az éjszakában megeredő hóesés intimitásával.

A minap valaki megkért, mondjam el egyik emlékezetes gyerekkori karácsonyi emlékemet. Zavarba jöttem. Hogy miért? Talán a „választék” bősége miatt? Nem, ez így pontatlan volna. Hát akkor? „Karácsonyi emlék” címén épp ezt szeretném megírni.

Az történt ugyanis, hogy a föltett kérdésre, részletek helyett, valami módon gyerekkorom egésze rohant meg. De a két ige, mit előbb használtam, máris rossz, hiszen ez a kép nélküli, képeken túli emlékkép oly intim volt, hogy jelenléte leginkább az égbolt mozdulatlanságára hasonlított. De miért jutott eszembe gyermekkorom egésze? Azt hiszem, azért, mivel a gyerekkor, és épp egészében, épp lényege és egésze szerint: karácsonyi.

És ugyanez természetesen fordítva is igaz. A karácsony hangulata, szertartása, szimbolikája, ezer népszokása – soroljam még? – szinte mindent fölmutat, ami szép és igaz a gyermeki érzékenység világában egyáltalán föllelhető.

Ahogy a karácsony a megtestesülés csodájával együtt valamiképp az örök gyermeki legszebb megfogalmazása, éppúgy minden, még a legszomorúbb gyerekkor is, „karácsonnyal terhes”.

Abban, amiben minden gyerekkor találkozik, ott, azon a „ponton” – úgy érzem, öröktől ott áll mindannyiunk karácsonyfája. Megváltásunk záloga egyetemes betlehemi csillagával.

Ezért hozott hát zavarba a kérdés, s merült fel bennem válaszul egész gyermekkorom – némán és kimondhatatlanul.

…kezdenék rá az énekre, de megbicsaklik a szándék: eltöprengek rajta, ezen a karácsonyon megérdemeltük-e mi, hogy együtt daloljunk az ókori pusztai néppel, amelynek térdei háromszor koppantak a decemberi, fagyos rögre. Először amikor angyalt láttak a mezőn, másodszor ősi tiszteletadás jeleképpen a kisded köszöntésekor, harmadszor meg mikor visszatértek a nyájhoz, és elibük tárult a misztikus éj csodája, a szent, sose remélt idill: a szendergő bárányok körében, busa fejét az egyik mellette fekvő gyapjára hajtva ott aludt a dúvad, az örök ellenség, a farkas, aki ezen az éjszakán ráemlékezett a Paradicsomkertre, ahol élőlény élőlénynek még nem volt tápláléka. Blake, a nagy angol költő erről a pillanatról írt versében oroszlánt szerepeltetett, s a bűntudatot is érzékeltette, a vad, elkövetett hajdani bűnei miatt, elsírta magát, arany könnyeket hullatott.

Hol a mi bűnbánatunk?

A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…

És mégis vásárolunk.

Elek rengeteg gramofonlemeze közül egyik sem volt karácsonyra való, szenténeket nem is lehetett kapni a hangszerboltokban sem, legfeljebb valami nyers hangú népi kántálást, amit Elek kedvelt, Katalin nem, s így mikor már annyira vitte a hegedűben, hogy kivehető dallamot játszott rajta, betanult egy egyszerű dalt, egyet azok közül, amelyek gyerekkorát végigkísérték. Még sohasem játszott a férjének, s ha nem is érezte azt iránta, amit egykor, változatlanul élt benne a szándék, hogy örömet szerezzen neki; Elek szereti a muzsikát, nyilván örülni fog.

Ünnep előtt fodrászhoz ment (férje Katalin friss frizuráit is utálta, akkor tetszett neki igazán, amikor haja természetes nagy hullámai eltüntették a fodrász keze nyomát), gonddal öltözött, felvette legszebb ruháját, úgy érezte, szokatlanul vonzó aznap este. Ki is festette magát, Anyuci megdicsérte. Raiszné, mióta rettegett házasságuk miatt, állandóan dicsérte mindenért. A karácsonyfa gyönyörű volt, talán egy évben sem ilyen pazar, az asszony szaloncukor helyett csupa piros sztaniollal bevont csokoládészívet aggatott a fára, melyet gondosan elrejtett szentestéig Elek és Raiszné szeme elől. Mikor Elek meglátta, majdnem rosszul lett, az ezüstboák és csillagszórók között számtalan vérpiros szív fityegett, annyi, hogy megundorodott tőle, és elkapta a tekintetét. Azonnal azt képzelte, igazi szívek lógnak a fán, kicsit barna szívek, és az isten szerelméért, mért annyi, mikor mindenkinek csak egy van – iszonyú ez a Katalin!

– Na – mondta az asszony. – Itt az apád.

A gyerek az anyja mögé bújt. A férfit bosszantotta ez a maflaság. – Hát szerbusz! – mondta száraz hangon. – Hát szerbusz. Nem is jössz ide?

Bandika az anyjára lesett, tett a férfi felé néhány lépést, aztán megállt.

– Elhoztam a karácsonyi ajándékokat – mondta a férfi. Kerülte az asszony tekintetét, de jól tudta, az őt nézi, és élvezi a kínlódását. – Nézd, odaadom ezeket. Ez mind a tied.

A gyerek kinyújtotta a kezét, átvette a csomagokat, sietve a sarokba iszkolt, háttal a férfinak a heverőre ült, s bontogatni kezdte a selyemszalagokat.

– Hát nem is mondasz semmit?

Bandika válla fölött az apjára pillantott, de nem szólt. Az asszony sem. Csend volt, csak a papírok zizegtek, a doboztetők koppantak. A gyerek egyenként megvizsgálta a kapott holmikat: a leporellókat, a helikoptert meg az indiánfelszerelést. Aztán az egészet felnyalábolta, megkerülte az apját, és az anyja elé állt.

– Átvihetem?

– Hová? – kérdezte az asszony.

– Kántorékhez. Játszani.

– Most nem. – S anélkül, hogy a férfira nézett volna: – Itt az apád. Hozzád jött. Ülj le, és beszélgessetek.

Azzal kiment.

– Hát gyere – mondta a férfi. – Ülj le szépen. Kicsit ülj ide. Velem. Aztán majd átmehetsz.

A karácsony gyermekké változtat közéleti férfiút, gyárost, bankárt, tudóst, politikust, írót és munkást végig az élet frontján. Csupán a kritikust és a papot hagyja meg hivatásának magaslatán. Minő üde, örvendetes érzés, amikor a gyermekké változott ember hiszi és tudja azt, hogy az Angyal bizonyosan elhozza, amire legnagyobb a szükség. S ímé, ha hittünk benne, meg is tette. Mert soha olyan gazdag angyali áldás nem hullott Erdélyre, mint az idén. Mindenkinek elhozta, amire legjobban szüksége volt, vagy aminek hiányosságát nyűgösen érezte ő maga, sőt igen sokszor még az a közösség is, melynek boldogításán serénykedni látszik.

Mindenekelőtt el kell híresztelnem a magam nagy örömét. Mert nekem végre egy töltőtollat hozott az Angyal, hogy azzal az ő útjait és erdélyi ajándék-hordását megírjam.

Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Élelmet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: „A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát… Hóvihar, miegymás… Átfáznak ám a sofőrök…” Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett, és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük…” Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez a hétvégeken, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte.

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

A Stille Nacht, heilige Nacht andalító dallamára ébredek. Utána jó néhány amerikai karácsonyi dal. Gospelek. Egyik szebb, mint a másik. Egy idegen énekesnő magyarul elénekli a Mennyből az angyal…-t. Elfogadhatóan jó magyar és hozzá kedvesen amerikaias kiejtéssel.

A hanglemezboltok karácsonyi kínálata ez most a rádióban. A karácsonyi magyar népénekek nagy kincstárából, úgy látszik, ezúttal semmit se kínálnak. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” „Most kinyílt egy szép rózsavirág…”

Mi is van még? Sepri ki az én lelkemből a valamikor oly drága dallamokat a Nagy Amnézia.

Ha nem kérdeztem volna meg a naptárt, ha az emberek nem emlegették volna minduntalan, nem hittem volna el, hogy itt van a karácsony. Megszoktam, hogy a karácsony nagy havat, elérzelmesedett családtagokat és friss fenyőszagot jelentsen; hogy lehessen hát karácsony nélkülük? Szenvedtem, mint az útszéli koldusok, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy kimaradt valami szép játékból, vagy nélküle suhan tovább egy drága hintó…

– Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós…

Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.”

– Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla…

Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva – igaz; hívásra – a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, s Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatom, békebeli, azaz gyerekkori karácsonyeste volt.

Nem tudok, alig tudok ráhangolódni, holott közeledik az ünnep, valóban a legnagyobb, merthogy a legcivilebb, merthogy a szereteté. S tán ez volna a legnehezebb, egy velőszürke hétfő reggel cvideréből és tompájából fakasztani ki azt a bizonyos szeretetet. Meglátni abban, ami van. Mivel eléggé hétfőreggel vagyunk mindahányan. Citromból narancslevet facsarni, hogy az lehetőleg mégse legyen hazugság. Valami narancsfélét csinálni ebből a reggelből. Én már nagyon szeretem, ha karácsonykor süt a nap.

Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei, s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete. Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset, de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas, valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől, fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van, odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.

Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt – az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket. Ő maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgattuk és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.

A televízió mellől lementem a könyvtárba, s megpróbáltam kikeresni egy régi karácsonyi Vigilia-számból az ünnepről és a reményről írott szövegeket. Az egyikre élénken emlékezni véltem. Megtaláltam. Íme:

„Az ünnep értelmetlenné és feleslegessé válik, ha nem érzünk át valamit azokból az okokból, amelyek létrehozták. Nemcsak az egyház ünnepeire érvényes ez, hanem a történelmi, forradalmi ünnepekre is.”

Az igazi ajándék életünk, létünk, testünk élő darabkája. Jelkép ugyan, de ha megfelelő módon adjuk: valóban él és tovább él. Ha jól adjuk és jól fogadjuk: titokzatos erőre kap. Tovább él, megszépül, sorsa lesz. Erre gondoltam idén gyertyagyújtáskor.

Vége a karácsonyi ünnepeknek. Láttunk közben nagy havat, ólmos esőt – csak a csillagok ragyogtak tisztán, változatlanul. Nem tudom, miért írta Kosztolányi, hogy rettenti az „egész”, de megnyugtatja a „rész”. Én pontosan fordítva érzem: én azokat, akiket „részként” megszerettem a világból, mindig az „egész” gondnokságára bíztam, a szelíd mindenségre, a szelíd csillagra, s rajtuk is túl Isten véghetetlen szelídségére.

A részleteket szerethetjük vagy gyűlölhetjük, de bizalmunk végül is csakis az egészben lehet vagy sehol.

Karácsony ezért számomra: nem a tél, nem is az első hó, hanem a csillagok, a mindenség örökké szelíd, kifogyhatatlan gyöngédségű hűsége, jelenléte.

Pásztorjáték

Szereplők: az angyal és a három pásztor

Angyal (kint): Be szabad-e vinni a betlehemet?

A háziak: Jertek csak!

(Angyal belép, énekel):

Hozzávalók (6 személyre):

2 dkg élesztő

40 dkg finomliszt

csipetnyi só

1 mokkáskanál cukor

1,5 dl tej

2 tojás

5 dkg vaj

A forgatáshoz:

5-6 dkg liszt

A forrázáshoz:

8 dl tej

A tepsi kikenéséhez:

2 dkg vaj

A rétegezéshez:

10-10 dkg darált mák és porcukor

Az élesztőt a lisztbe morzsoljuk. A tejet meglangyosítjuk, a sót meg a cukrot kevergetve föloldjuk benne, és az előzőekhez adjuk. A tojásokkal együtt 6-8 percig dagasztjuk. Közben a vajat megolvasztjuk, és beledolgozzuk. Akkor jó, ha közepesen kemény tésztát kapunk, ami elválik az edény falától. Letakarva, langyos helyen 45 percig kelesztjük, majd két részre osztjuk. Egyenként kétujjnyi vastagságúra nyújtjuk-sodorjuk, és a rudakat fölszeleteljük. Kb. 30 darab kis tésztakorong lesz belőle. Ezeket lisztbe forgatjuk, tepsire rakjuk (nem kell kikenni a sütőlapot), és 20 percig kelesztjük. Ezután előmelegített sütőben, a közepesnél kisebb lánggal (160°C; légkeveréses sütőben145°C) kb. 30 percig sütjük, inkább csak szárítjuk. Megvárjuk, amíg kihűl, majd kis adagonként forró tejbe áztatjuk. Amint megszívta magát tejjel, szűrőlapáttal óvatosan kiemeljük, nehogy összetörjön. Lecsöpögtetjük, és kivajazott kis tepsibe sorakoztatjuk. A porcukorral elkevert mákkal megszórjuk, majd egy újabb réteg tésztával befedjük, a maradék cukros mákot pedig a tetejére szórjuk. Végül forró sütőben, nagy lánggal (200°C; légkeveréses sütőben 185°C) kb. 10 percig sütjük.

Elkészítési idő: 2 óra 25 perc

Egy adag: 2651 kJ/634 kcal

Italajánlatunk: félszáraz fehérbor (Tokaji hárslevelű 2000)

Hozzávalók (8 személyre):

2 bögre hántolt árpa (gersli) vagy rizs

2 kg darált sertéslapocka (esetleg dagadó)

20-30 dkg darált marhahús

2,5 kg savanyú káposzta

2 nagy fej hagyma

20 dkg füstölt szalonna (bőrkéje is)

1 evőkanál szárított csomborlevél

só, őrölt bors

1 nagy fej savanyú káposzta

2 nagy disznóköröm (kérjük meg a hentest, hogy 4 darabba csapja szét)

csontos, bőrös kocsonyahús

1 csomó kaporszár

6 gerezd fokhagyma

2 cső zöldpaprika

1-1 kisebb nyers és füstölt csülök

egész bors

fél tubus csemege Piros Arany

A hántolt árpát tízszer átmosva, fél órára beáztatjuk. A kétféle darált húst összedolgozzuk. A szalonnát felkockázzuk, és serpenyőben kiolvasztjuk. A pörcöt nem szedjük ki belőle. A hagymát megtisztítjuk, finomra aprítjuk, és a szalonna zsírján megfonnyasztjuk. A húst és az árpát rádobjuk. Maréknyi káposztát belevágunk, a morzsolt csomborlevéllel megszórjuk, sózzuk, borsozzuk.

A savanyúkáposzta-fejet, ha szükséges, folyó víz alatt kissé leöblítjük, és leveleire bontjuk. A kisebb levelekbe kerül a töltelék, a nagyokkal a fazekat béleljük és fedjük.

A húsos-árpás masszát kis adagokban a levelekbe töltjük, két szélét behajtjuk, és szorosan felcsavarjuk. A lerakás rendje a következő: először is tegyünk a fazék aljára kuktarácsot, nehogy a hosszú főzés alatt az étel odaégjen. Erre jön a nagy káposztalevelek fele, majd a disznóköröm és a nagyobb darabokra vágott vegyes csontos, bőrös, kocsonyahús. Vágott káposztával vastagon beterítjük, arra fél-fél csomó összekötözött csombort, kaporszárat, vágott fokhagymát, egész borsot és édes csöves paprikát rakunk. Erre az alapra a töltelékeket szorosan egymás mellé állítjuk. (Nem fektetjük!) Tetejükre megint vágott káposzta kerül, majd a nagyobbacskára darabolt nyers és füstölt csülökhús vegyesen. Ha maradt még töltelék, ami az előző sorban nem fért el, a csülökdarabok közé állítgatjuk. Ismét vágott káposzta, csombor, kapor, egész bors, fokhagyma jön. Annyi vízzel öntjük föl, amennyi ellepi. A fazék oldalára belülről paprikakrémet nyomunk, majd a maradék nagy káposztalevelekkel betakarjuk, a széleken begyűrjük. Előbb egy olyan kisebb fedőt rakunk rá, ami a fazékba beleesik, a tetejére pedig egy nagy fedőt illesztünk. Este rakjuk fel főni. Forrás után egész kis lángon másnap délig, kora délutánig fövöget. Néha a tetejéről a zsírt leszedjük.

Elkészítési idő: 1 óra + főzés

Egy adag: 3285 kJ/786 kcal

Italajánlatunk: száraz siller (Villányi kékfrankos siller ’01)

 [Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

1 kb. 2 kg-os ponty

2 evőkanál olaj

3 nagyobb vöröshagyma

2 evőkanál pirospaprika

1-1 zöldpaprika és paradicsom

só

A halat megtisztítjuk, kibelezzük, törzsét szép, patkó alakú szeletekre vágjuk. Ezeket besózzuk, és a belsőségekkel együtt hűtőbe tesszük. A hagymát finomra aprítjuk, és az olajon üvegesre pirítjuk. Pirospaprikával megszórjuk, elkeverjük, és egy kevés vízzel fölöntjük. A halfejet, a farkat és a csontokat, a zöldpaprikát és a paradicsomot (vagy egy evőkanálnyi konzervlecsót) rádobjuk, megsózzuk, és annyi vízzel öntjük fel, amennyi éppen ellepi. Lassú tűzön, fedő alatt 2- 3 órán átfőzzük, amíg a halhús a csontokról teljesen leválik. Ekkor a levet rövid ideig pihentetjük, majd leszűrjük vagy átpasszírozzuk. Az így kapott halászlevet utánaízesítjük, és a tűzre visszatesszük. A halszeleteket meg a belsőséget belerakjuk, és csendesen rotyogtatva 8-10 perc alatt készre főzzük. Aki szereti, csípős paprikát is főzhet bele, de inkább külön tegyünk az asztalra cseresznyepaprikát, hogy mindenki kedvére tüzesíthesse.

Elkészítési idő: 3 óra

Egy adag: 2507 kJ/600 kcal

Italajánlatunk: száraz rosé (Szekszárdi zweigelt rosé ’02)

Hozzávalók:

Zsemlemorzsa

A sütéshez:

bő olaj

A majonézes burgonyasalátához:

8 közepes szem nem szétfövő burgonya

vagy 1 kg kifliburgonya

só

2 tojássárgája

2 dl olaj (nem olíva)

fél citrom leszűrt leve

vagy 2 evőkanál száraz fehérbor

fél evőkanál mustár

1 mokkáskanál cukor

3 dl tejföl

1 kicsi vöröshagyma

1 csokor petrezselyem

A halat megmossuk, bőrét éles késsel lefejtjük, a szeleteket besózzuk, esetleg borsozzuk, és félretesszük.

A burgonyát kefével megdörzsölve jól megmossuk, és héjában, enyhén sós vízben puhára főzzük. Ezután leszűrjük, és hűlni hagyjuk. Amíg a burgonya fő, elkészítjük a majonézt. A tojássárgáját tálban simára keverjük, és az olajat folyamatosan kevergetve szinte cseppenként hozzáadjuk. A citrom levével vagy a borral, fél mokkáskanál sóval, a mustárral meg a cukorral pikánsra ízesítjük. A tejfölt is belekeverjük. A burgonyát meghámozzuk, 2-3 milliméter vastag karikákra vágjuk. A hagymát lehéjazzuk, és a petrezselyemmel együtt nagyon finomra aprítjuk. Mindezeket a mártásba keverjük, ha kell, utánaízesítjük, és letakarva hűtőbe rakjuk, hogy az ízek összeérjenek. A halszeleteket a szokásos módon lisztbe, felvert tojásba és morzsába forgatva bundázzuk. Közepesen forró olajban megsütjük, majd papírszalvétára szedve a fölösleges zsiradékot leitatjuk róluk. Melegen vagy hidegen, a burgonyasaláta kíséretében tálaljuk.

Elkészítési idő: 1 óra 10 perc + a saláta érlelése

Egy adag: 5650 kJ/1352 kcal

Italajánlatunk: száraz rosé (Szekszárdi zweigelt rosé ’02)

Hozzávalók (30 darabhoz):

5 dkg margarin

1 tojás

15 dkg Nap Kincse kristálycukor

3-4 evőkanál tej

6 dkg méz

40 dkg liszt

1 kiskanál szódabikarbóna

A töltelékhez:

3 dl tej

6 dkg búzadara

20 dkg Nap Kincse kristálycukor

20 dkg margarin

1 citrom reszelt héja

kb. 15 dkg baracklekvár

A margarint, az egész tojással, a cukorral, a tejjel és a mézzel vízgőz fölött kevergetve sűrű krémmé főzzük. Ha langyosra hűlt, a lisztet meg a szódabikarbónát hozzáadjuk, és sima tésztává gyúrjuk. Belisztezett deszkán négy cipóra osztjuk, és legalább fél órán át pihentetjük. Egyenként késhát vastagságúra nyújtjuk, és sütőpapírral borított sütőlapon vagy a tepsi hátán előmelegített sütőben 180°C-on (légkeveréses sütőben 165°C) 8-10 perc alatt megsütjük. A töltelékhez a tejet fölforraljuk, beleszórjuk a búzadarát és lassú tűzön, folyamatosan kevergetve sűrűre főzzük. Ha kihűlt, hozzáadjuk a cukorral habosra kevert margarint, reszelt citromhéjjal ízesítjük. A lapokat egyenként lekvárral vékonyan megkenjük, majd krémet simítunk rájuk, és egymásra helyezzük. Tetejét porcukorral meghintjük, és néhány órányi pihentetés után szeleteljük.

Elkészítési idő: 1 óra + pihentetés

Egy darab: 819 kJ/196 kcal

Italajánlatunk: édes fehérbor (Tokaji aszú 5 puttonyos ’98)

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

2 rúd vanília, 1,5 dkg vaj

4 evőkanál porcukor

5 dkg tisztított, szeletelt mandula

4-4 dl tejszín és tej

1,5 evőkanál étkezési keményítő

8 dkg datolya

8 dkg aszalt sárgabarack

1 narancs kifacsart leve

A díszítéshez:

mentalevél (el is maradhat)

A vaníliarudakat felhasítjuk, belsejüket kikaparjuk. 1 deka vajat megolvasztunk, a cukrot és a mandulát (amelyből egy kiskanálnyit a tálaláshoz félreteszünk) beleszórjuk, majd kevergetve világosra karamellizáljuk. A tejszínt, a tejet, a vanília kikapart belsejét és a héját is hozzáadjuk, 2 deci vízzel hígítjuk, majd 15-20 percig kis lángon főzzük. Ezután az étkezési keményítőt egy kevés hideg vízzel simára keverjük, és a tejszínes tejbe öntjük. Felforraljuk, és ha krémlevesszerűen besűrűsödött, átszűrjük. A levesbetéthez a datolyát kimagozzuk, és a sárgabarackkal együtt kis kockákra vágjuk. A maradék vajat megforrósítjuk, a gyümölcsöt beleforgatjuk, 1 percig kevergetve a tűzön hagyjuk, majd lehúzzuk, és a narancslevet ráöntjük. A levest tányérokba vagy csészékbe merjük, a sárgabarackos datolyaragut beleszórjuk, és mentalevéllel díszítve tálaljuk.

Elkészítési ideje: 50 perc

Egy adag: 1850 kJ/ 452 kcal

Italajánlatunk: félédes fehérbor (Zalai tramini 2000)

Hozzávalók:

4 szép nagy busaszelet

Knorr Delikát Extra tengeri sóval

A bundázáshoz:

10 dkg liszt

3 tojás

10-10 dkg zsemlemorzsa

és szezámmag

A sütéshez:

olaj

A tálaláshoz:

citromszeletek

A halszeleteket delikáttal bedörzsöljük, majd a lisztbe, a felvert tojásba és a morzsával kevert szezámmagba bundázzuk. A magokat kissé rá is nyomkodjuk, azután a szeleteket lefedve néhány órára a hűtőbe tesszük. Bő, forró olajban mindkét oldalukon aranybarnára sütjük. Az olajból kiemelve lecsepegtetjük, és citromszeletekkel díszítve tálaljuk. Köretnek főtt burgonyát vagy burgonyás zellerhabot ajánlunk hozzá.

Elkészítési idő: 30 perc + érlelés

Egy adag: 2042 kJ/489 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Badacsonyi kéknyelű 2000)

Hozzávalók:

2 nagy zellergumó

citromlé

25 dkg burgonya

só

bors

pici reszelt szerecsendió

2 evőkanál liszt

1-2 dl tej

A megtisztított zellert citromlével bedörzsöljük, nehogy megfeketedjen és a tisztított burgonyával együtt karikákra vágjuk. A lisztet másfél liter sós vízben elkeverjük, és puhára főzzük benne a zellert és a burgonyát. Langyosra hűtjük, majd turmixoljuk. Hozzáadunk annyi tejet, amennyit felvesz, és állandóan kevergetve visszatesszük a tűzre, hogy megforrósodjon. Főtt marhahúshoz kitűnő.

Elkészítési idő: 40 perc

Egy adag: 657 kJ/157 kcal

Hozzávalók:

4 tojás

12,5 dkg porcukor

1 mandarin reszelt héja

5 dkg finomliszt

5 dkg teljes kiőrlésű liszt

A tepsi kikenéséhez:

vaj

liszt

A krémes öntethez:

15 dkg Nap Kincse kristálycukor

3 tojássárgája

1 pohárka mandarinlikőr

1 dl tejszín

A tojások sárgáját és fehérjét szétválasztjuk. A fehérjét kemény habbá verjük, a sárgáját a cukorral és a finomra reszelt mandarinhéjjal sima krémmé keverjük. Apránként, felváltva hozzáadjuk a lisztet és a burgonyakeményítőt, végül óvatos mozdulatokkal a tojáshabot is beleforgatjuk. Egy kerek tortaformát vajjal kikenünk, belisztezzük, a masszát beleöntjük, és 180°C-ra (légkeveréses sütőben 165°C) előmelegített sütőben kb. 40 perc alatt megsütjük. A formában hagyjuk kihűlni, csak azután borítjuk ki. Amíg a tészta sül, elkészítjük a krémes öntetet. Ehhez a cukrot habverővel kis lábasban 2 kiskanál hideg vízzel addig keverjük, amíg szirupszerűvé oldódik. Nagyon kis lángon kevergetve néhány percig főzzük, de vigyázzunk, nehogy a cukor odakapjon. A tűzről lehúzzuk, és kissé hűlni hagyjuk.

A tojások sárgáját tálba öntjük, folyamatos keverés közben a cukorszirupot és a likőrt apránként belecsorgatjuk. A tejszínt nem túl kemény habbá verjük, és a likőrös öntetbe forgatjuk. A tálra borított torta tetejére csorgatjuk, és máris tálaljuk.

Elkészítési idő: 1 óra 40 perc

Egy adag: 2509 kJ/600 kcal

Italajánlatunk: édes fehérbor (Tokaji sárgamuskotály ’99)

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

csipetnyi fahéj

5 szem szegfűszeg

leheletnyi só

cukor

2 nagy citrom

1 dl tejföl

2 tojássárgája

1 evőkanál étkezési keményítő

Bő egy liter vizet tűzre teszünk, fahéjjal, szegfűszeggel, sóval és cukorral nem túl édesre ízesítjük. A citromokat megmossuk, elfelezzük, és az egyikből 2 karikányit levágunk. Ezeket a fűszeres vízbe dobjuk, és felforraljuk. 5 percig főzzük, majd a tűzről lehúzzuk. Egy tálban a tejfölt a tojások sárgájával és az étkezési keményítővel, habverővel simára keverjük, és a levesbe öntjük. Visszatesszük a tűzre, s állandóan kevergetve felforraljuk. Amikor már krémesen sűrű, a lángot elzárjuk, és továbbra keverve a citromlevelet belecsorgatjuk. Mentalevéllel és citromkarikával díszítve tálaljuk. Hidegen is kínálhatjuk.

Elkészítési idő: 30 perc

Egy adag: 403 kJ/97 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Balaton-fevidéki zöldveltelini)

Hozzávalók (12 darabhoz):

6 szelet mélyhűtött tengeri halfilé

1 kg burgonya, só

10 dkg vaj

2,5 dl tej

1 tojás

1 csokor kapor

Knorr Delikát Extra tengeri sóval

őrölt fehér bors

A halfiléket szobahőmérsékleten hagyjuk kiolvadni. Közben a burgonyát meghámozzuk, kockára vágjuk, és sós vízben puhára főzzük. Leszűrjük, burgonyatörővel összetörjük, és 5 deka vajjal meg a forró tejjel habosan krémesre keverjük. Ha kissé kihűlt, a jól felvert tojással és az apróra vágott kaporral összekeverjük. Delikáttal ízesítjük, megborsozzuk, csillagcsöves habzsákba töltjük. (Ennek hiányában egy nejlonzacskó is megteszi, aminek a sarkát levágjuk.) Egy nagy tepsit vagy sütőlapot vajjal vékonyan bekenünk, és a masszából kb. 8 centi átmérőjű gyűrűket nyomunk rá. A kiolvadt halszeleteket jól lecsöpögtetjük, hosszában kettévágjuk, a delikáttal meghintjük, őrölt borssal megszórjuk. Egyenként feltekerjük, és minden burgonyagyűrű közepébe ültetünk egyet. A tetejét a maradék olvasztott vajjal meglocsoljuk. Előmelegített sütőben, nagy lánggal (220°C; légkeverése sütőben 205°C) 20 percig sütjük, és azonnal tálaljuk. Saláta illik hozzá.

Elkészítési idő: 1 óra

Egy gyűrű: 618 kJ/148 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Balaton-felvidéki zöldveltelini)

Hozzávalók (20 darabhoz):

A habcsókhoz:

3 tojásfehérje

15 dkg Nap Kincse kristálycukor

1 citrom leve

A krémhez:

4 dl tejszín

7 dkg porcukor

1 zacskó tortadara

1 evőkanál kakaópor

10 darab cukrozott cseresznye

A tojásfehérjét robotgéppel kemény habbá verjük, a cukrot és a citrom levét apránként bedolgozzuk. Vízgőz fölött, folyamatosan keverve, sűrűre főzzük. Ezután a masszából sütőpapírral bélelt sütőlemezre kiskanállal apró gombócokat rakunk, amiket kb. 4 centi átmérőjűre elsimítunk. Langyos sütőben 150°C (légkeveréses sütőben 135°C) egy órán keresztül inkább szárítjuk, mint sütjük. Akkor jó, ha a habcsókok ropogósak és a papírról már könnyen leválnak.

1. A krémhez: a tejszínt a cukorral robotgéppel krémesre verjük

2. A habcsókok felét a krémmel megkenjük

3. Minden krémes habcsókra egy másikat teszünk.

4. Erre ismét krém kerül. Szebb lesz, ha csillagcsöves nyomózsákba töltjük, és az emeletes habcsókot úgy díszítjük fel, de a krémet vízbe mártott villával is kicifrázhatjuk.

5. Az emeletes habcsókokat tortadarával vagy reszelt csokoládéval megszórjuk.

6. A tetejükre kakaót szitálunk, és 1-1 cseresznyét tűzünk.

Elkészítési idő: 2 óra

Egy darab: 449 kJ/119 kcal

Italajánlatunk: félédes pezsgő

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

40 dkg főtt, tisztított gesztenye

5 dkg vaj

1 evőkanál paradicsompüré

8 dl átszűrt erőleves (leveskockából is lehet)

1 evőkanál gombapor (lehetőleg vargányából)

Knorr Delikát Extra tengeri sóval

10 dkg vargánya

1 dl tejszín

őrölt bors

csipetnyi Cayenne bors

A gesztenyét a fele vajon serpenyőben aranyságára pirítjuk. A paradicsompürét hozzáadjuk, és kevergetve még néhány pillanatig sütjük. A húslevessel felengedjük, a gombaport beleszórjuk. (Ilyet magunk is könnyen készíthetünk szárított gombából. A konyhagépek legtöbbjéhez ugyanis tartozik aprítófej, de egy alaposan kitisztított kávédaráló is jó erre a célra.) Csipetnyi delikátot adunk hozzá és kis lángon addig főzzük, amíg a gesztenye annyira megpuhul, hogy könnyen áttörhető legyen, de turmixolhatjuk is. A megtisztított, megmosott vargányát vékonyan felszeleteljük, és a maradék vajon megpirítjuk. 8 szép szeletet a tálaláshoz félreteszünk, a maradékot felaprítva a levesbe dobjuk. Felforraljuk, majd a tejszín kétharmadát belekeverjük, a delikáttal, a borssal és a Cayenne borssal fűszerezzük. Tányérokba merjük, és a pirított gombaszeletekkel, meg a maradék tejszínnel díszítve tálaljuk.

Elkészítési idő: 40 perc

Egy adag: 1291 kJ/308 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Dél-balatoni chardonnay 2000)

Hozzávalók:

60 dkg zeller

só

1 evőkanál citromlé

A bundázáshoz:

liszt

2 tojás

10-10 dkg darált dió és zsemlemorzsa

A sütéshez:

Olaj

A fényezett tökhöz:

1 kg sütőtök

2-3 evőkanál olaj

mogyorónyi friss gyömbér

4 evőkanál méz

só, őrölt bors

2 evőkanál tisztított,

pirított tökmag

A datolyamártáshoz:

30 dkg aszalt datolya

4 savanykás alma

2 közepes vöröshagyma

1 evőkanál vaj

1 evőkanál búzakeményítő

só

1 ágacska rozmaring

A zellert meghámozzuk, ujjnyi vastagra felszeleteljük és enyhén sós, citromlével ízesített vízben 2-3 percig főzzük. Lecsepegtetjük, azután lisztbe, felvert tojásba és dióval kevert zsemlemorzsába bundázzuk, majd bő, forró olajban mindkét oldalát aranyszínűre sütjük. A tököt meghámozzuk és 1,5-2 cm vastag cikkekre vágjuk. A felforrósított olajon 2-3 percig sütjük. Hozzáadjuk a meghámozott, apróra vágott vagy lereszelt gyömbért, a mézet, pici sóval, őrölt borssal meghintjük, és lefedve, lassú tűzön 5-6 perc alatt puhára pároljuk. Végül tört tökmaggal megszórjuk. A datolyamártáshoz a kimagozott datolyát, a meghámozott almát és hagymát apróra vágjuk.

A megolvasztott vajon előbb a hagymát, majd a gyümölcsöket megfonnyasztjuk, azután a bort ráöntjük. Rozmaringgal ízesítjük és lassú tűzön 6-8 percig forraljuk. Levét a búzakeményítővel besűrítjük, ha szükséges, megsózzuk. A dióbundában sült zellert melegen, a fényezett tökkel és a datolyamártással tálaljuk.

Elkészítési idő: 1 óra

Egy adag: 4347 kJ/1040 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Dél-balatoni chardonnay 2000)

Hozzávalók (6-8 személyre):

A tésztához:

50 dkg liszt

25 dkg méz

10 dkg Nap Kincse kristálycukor

5 dkg vaj

2 tojássárgája

1 kiskanál

szódabikarbóna

kb. 0,5 dl tej

1 kiskanál mézessütemény-fűszer

A tészta nyújtásához:

liszt

A krémhez:

3 dl tej

2 evőkanál méz

4 evőkanál búzadara

10 dkg porcukor

10 dkg vaj

A díszítéshez:

40 dkg vegyes aszalt gyümölcs

A tésztához valókat összegyúrjuk, és fóliába csomagolva, hűtőszekrényben legalább egy napig pihentetjük. A mézes tésztát lisztezett deszkán fél centi vastagra nyújtjuk, és sütőpapírral borított tepsire fektetve, előmelegített sütőben 180°C-on (légkeveréses sütőben 165°C) 20-25 perc alatt aranysárgára sütjük. A sütőből kivéve azon melegében 10-12 darab, egyre kisebb háromszöget vágunk ki belőle. A krémhez a tejet a mézzel felforraljuk, belefőzzük a búzadarát. Ha langyosra hűlt, a porcukorral habosra kevert vajat is hozzáadjuk. A lapokat a krémmel megkenve egymásra helyezzük, a kinyúló sarkokat apróra vágott aszalt gyümölccsel megszórjuk.

Elkészítési idő: 1 óra 10 perc + pihentetés

Egy adag: 3870 kJ/926 kca

Italajánlatunk: édes fehérbor (Villányi hárslevelű 2000)

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

6 dl édes fehérbor

1 citrom

1 db fahéj

3-4 szegfűszeg

8 tojássárgája

2 kiskanál finomliszt vagy étkezési keményítő

15 dkg cukor

8 dkg mazsola

A tetejére:

édes tejszínhab

A bort 3-4 deci vízzel hígítjuk, a citrom levét belefacsarjuk, majd vékonyan levágott sárga héjával, a fahéjjal és a szegfűszeggel együtt felforraljuk. A tojások sárgáját a cukorral sima krémmé keverjük, közben a lisztet vagy étkezési keményítőt apránként beleszórjuk. Kis lángon a tojásos krémet folyamatosan kevergetve belecsorgatjuk, és mindvégig habverővel erőteljesen verjük, amíg krémes-habos állagú lesz. Finom szitán átszűrjük, a megmosott mazsolát belekeverjük, és egy evőkanálnyi tejszínhabbal díszítve azonnal tálaljuk. Hidegen is nagyon finom.

Elkészítési idő: 20 perc

Egy adag: 2166 kj/518 kcal

Italajánlatunk: édes fehérbor (Tokaji édes szamorodni ’98)

Hozzávalók:

4 szelet csontos borjúborda (egyenként 15 dkg)

só, őrölt bors

2 evőkanál liszt

6 evőkanál olaj

30 dkg borjúvelő

1 közepes vöröshagyma

őrölt fehér bors

1 citrom

1 kisebb csokor petrezselyem

A húst kissé kiverjük, megsózzuk, megborsozzuk és a lisztben megforgatjuk. A fele olajon, közepes lángon megsütjük. Közben a megtisztított velőt leforrázzuk, összevagdaljuk, és a maradék olajon, közepes lángon megfonnyasztjuk, majd hozzáadjuk a velőt. Megsózzuk, fehér borssal fűszerezzük, és mindössze 3-4 percig pirítjuk. Közben a citrom levével ízesítjük, a fölaprított petrezselyemmel fűszerezzük. Tálaláskor a húsra halmozzuk Sült burgonyával vagy rizi-bizivel kínáljuk.

Elkészítési idő: 30 perc

Egy adag: 4264 kj/1020 kcal

Italajánlatunk: száraz fehérbor (Somlói furmint ’99)

Hozzávalók (16 szelethez):

A tésztához:

7 tojás

14 dkg cukor

14 dkg finomliszt

A forma kikenéséhez:

vaj, liszt

A krémhez:

25 dkg vaj

25 dkg porcukor

1 dl erős feketekávé

A tetejére:

10-15 dkg sárgabaracklekvár

A tésztához a tojássárgáját 5 deka cukorral jól kikeverjük. A tojásfehérjét kemény habbá verjük, közben a maradék cukrot apránként beleszórjuk. A kétféle tojásos masszát óvatosan – nehogy a hab összetörjön – egymásba forgatjuk, közben a lisztet beleszitáljuk. Ebből a masszából 6 tortalapot sütünk, pontosan úgy, mint a dobostortánál. A krémhez a puha vajat a porcukorral habosra keverjük, majd apránként beledolgozzuk a kávét is. A tortalapokat a kávékrémmel megkenjük, és egymásra illesztjük úgy, hogy a krémből az oldalára meg a tetejére is jusson, sőt egy kevés maradjon is. Ezt a maradékot simacsöves habzsákba töltjük, és körkörösen a torta tetejére nyomjuk úgy, hogy 7-8 milliméternyi távolság legyen köztük. Ezt a hézagot simára kevert baracklekvárral töltjük ki. Hűtőszekrényben 2-3 órát dermesztjük.

Elkészítési idő: 2 óra + hűtés

Egy szelet: 1313 kj/314 kcal

Italajánlatunk: édes fehérbor (Móri ezerjó aszú ’98)

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]

Hozzávalók:

2 db kis érett paradicsom

40 dkg lazacfilé

1 csokor petrezselyem

2 kiskanál kapribogyó

1 csokor metélőhagyma

fél citrom

2 kiskanál olívaolaj

1 kiskanál mustár

néhány csepp Tabasco-mártás

só, őrölt bors

A tálaláshoz:

6-8 friss salátalevél, 5 dkg vaj,

12 szelet szendvicskenyér

A paradicsomokat egy pillanatra forró vízbe mártjuk, héjukat lehúzzuk, félbevágjuk, és magjaikat kikaparjuk. Húsukat nagyon apróra vágjuk. Szűrőkanálba tesszük és legalább 30 percig állni hagyjuk, hogy a leve lecsöpögjön. A lazacfilét megmossuk, konyhai papírtörlővel a vizet leitatjuk róla. Akárcsak a paradicsomot, ezt is a lehető legfinomabbra vágjuk vagy kézzel apróra csipkedjük, majd tálba tesszük. A petrezselymet megmossuk, finomra aprítjuk, a levéből kivett kapribogyót alaposan leöblítjük, a metélőhagymát megmossuk, és felaprózzuk. A citrom levét kifacsarjuk, és kis tálkában félretesszük. A lazacot a petrezselyemmel, a kapribogyóval, a metélőhagymával meg a paradicsomhússal alaposan elkeverjük, közben apránként az olajat, másfél kiskanál citromlét, a mustárt, a pár csepp Tabascót is beledolgozzuk, sózzuk, borsozzuk, és a keveréket két villa segítségével szinte krémszerű masszává törjük. Kb. fél órára a hűtőszekrénybe tesszük, hogy ízei összeérjenek. Tálaláskor salátalevelekkel bélelt tálra a masszából nagyobb szedőkanállal nagy, hosszúkás galuskákat formázunk, és csillag alakban elrendezzük. Mindkét oldalukon leheletnyi vajjal megkent és így megpirított, forró kenyérszeletekkel kínáljuk.

Elkészítési idő: 20 perc

Italajánlat: száraz fehérbor

Friss felvágottakból, sonkából, minőségi szalámi- és kolbászfélékből, lágy, keményebb, szeletelhető és kenhető sajtokból gazdag hidegtálat készítünk, és szépen feldíszítjük.

Néhány szem paradicsommal, kígyóuborkával, paprikával és többféle friss kenyérrel (francia, rozsos, diós) tálaljuk.

Italajánlat: száraz vörösbor

Hozzávalók (30-35 darabhoz):

75 dkg cukrozott gesztenyemassza

1 cs. vaníliás cukor

15 dkg porcukor

10 dkg margarin

1 kiskanál rum

1 kis üveg magozott meggybefőtt

4 evőkanál kakaópor

A gesztenyemasszát, a vaníliás cukrot meg a porcukrot tálba tesszük, a merülőmixerrel vagy robotgéppel alacsony fokozaton simára keverjük. Egy másik edényben a margarint a rummal habosra keverjük, majd a gesztenyemasszához adjuk. Jól összekeverjük, és fél órára hűtőszekrénybe tesszük, hogy formálható legyen. Közben a meggybefőttet jól lecsepegtetjük. A masszából megnedvesített kézzel diónyi nagyságú adagokat csípünk le, mindegyiknek a közepébe nyomunk egy-egy meggyet. Két tenyerünk között golyócskákat formázunk belőle, a kakaóporba hempergetjük, és süteményestálra sorakoztatva kínáljuk.

Italajánlat: édes fehérbor

[Forrás: Hagyományos és Mai Magyar Konyha Magazin, 2002. december - 2003. január]