„Akár meg is fordíthatnánk a két dátumot: József Attila akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt. A kor- és pályatársak többsége csak a bulvárszenzációként tálalt halálhír után döbbent rá, milyen kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak „jó költő”-ként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló – ezért gyakran félreértett –, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték –, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvényű költészetet teremtett."
JÓZSEF ATTILA (Bp., 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.): költő.
Apja 1908-ban elhagyta családját. Nevelőszülőkhöz adták, majd a Ferencvárosban a lumpenproletárlét határmezsgyéin éltek, édesanyja rákban halt meg. József Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd lett József Attila gyámja, Makóra került gimnáziumba. Megismerte Juhász Gyulát, az ő segítségével és előszavával megjelent első verskötete (Szépség koldusa). 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben a szegedi egyetem magyar–francia szakára iratkozott be, de Tiszta szívvel című verse miatt összeütközésbe került professzorával, Horger Antallal. 1926–27-ben Párizsban a Sorbonne előadásait hallgatta; tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek. 1928-ban kötött barátságot Illyés Gyulával, Babits Mihályhoz is eljutott, ő azonban nem viszonozta közeledését. Elnyerte Kosztolányi Dezső segítő barátságát. 1928-tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja
eltávolította őket egymástól. Élettársa Szántó Judit volt, nagy szegénységben éltek, részben Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. Szociáldemokrata és liberális körökkel talált kapcsolatot, és antifasiszta egységfronttörekvéseket képviselt. 1935-ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936-ban végleg különvált Szántó Judittól. A Szép Szó egyik szerkesztője lett, felújult kapcsolata Vágó Mártával. A Baumgarten-alapítványtól segélyt, majd jutalmat kapott. Nagyon fáj című kötete sem hozta meg – főként közönségsiker viszonylatában – a várt elismerést. 1937 tavaszán megszerette Kozmutza Flóra gyógypedagógus pszichológust, házasságot remélt, de idegzete mindinkább felmondta a szolgálatot. 1937. december 3-án a szárszói állomáson induló tehervonat kerekei alá feküdt.
1938-ban posztumusz Baumgarten-díjjal, 1948-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
Költészete kezdetben a Nyugat hatását mutatja, majd a harmincas évek elején forradalmisággá erősödött, tudatos politikai szemlélet jellemzi (Szocialisták, Tömeg, A város peremén, Mondd, mit érlel …). Az avantgárd különböző irányaival kapcsolatba kerülve részben elemi erejű változások közeledéséről (Nem én kiáltok), részben a modern nagyváros ellentmondásos világáról ad képet (Szép nyári este van, Tüntetés), részben ősi igézések, népdalok és sanzonok, máskor mesék vagy zsánerképek hagyományosabb szemléleti elemeit társítja merész, esetleg éppen bizarr asszociációkkal (A hetedik, Klárisok, Proletárdal, Áldalak búval,
vigalommal, Medáliák, Medvetánc) Néha a szelídséget hirdeti (Tanítások), ismételten megszólal azonban soraiban a szociális lázongás is (Tiszta szívvel, Végül). Nem vesztette el azonban figyelmét az élet parányi mozzanatai iránt sem (Látod?, Hangya). Erősödött benne az elidegenedés kínzó érzése (Mióta elmentél, Zuzmara, Óh szív! Nyugodj!, Reménytelenül).
1933-tól alkotta meg összetett szemléletű, hagyományosabb és avantgárd sajátságokat ötvöző verseit, melyekben egyszerre van jelen a világgal való ösztönös kapcsolattartás és a szigorú, önelemzésre is kész tudatosság. Az érzelmi reagálásokban is gazdag nyelvi anyagot erőteljes motívumszerkesztés fogja egységbe (Téli éjszaka, Óda, Eszmélet, Alkalmi vers a szocializmus állásáról, „Költőnk és Kora”). Fontos szerepet kapnak a különféle tájak, nemegyszer kozmikus összefüggésekben (Falu, Tiszazug, Külvárosi éj, Tehervonatok tolatnak…, Elégia).
Vissza-visszatérően fejezi ki a fájdalom végleteit: szerelmeinek viszonzatlanságát (Nagyon fáj), anyja elvesztését (Kései sirató), máskor eltávolodva az egyedi élményforrásoktól (Egy kisgyerek sír, Kiáltozás). Megfoghatatlan bűnök terhével küzd (A bűn, Én nem tudtam, Tudod, hogy nincs bocsánat, Kiáltozás); erősen befolyásolta a freudi szemlélet (Amit szivedbe rejtesz, „Költőnk és Kora”). Szemléletén Bergson „teremtő fejlődés elve” is érezteti hatását (Eszmélet); a semmivel való szembesülése az egzisztencializmus hatását hozza felszínre költészetében (Reménytelenül, Semmi, Ki-be ugrál…, Tudod, hogy nincs bocsánat). Korai, naiv istenélménye is ilyen szemléleti változások jegyében alakult át (Bukj föl az árból, Az isten itt állt a hátam mögött). Különböző bölcseleti tényezőknek egyazon művön belüli érvényesítésére is több ízben ad példát (Alkalmi vers a szocializmus állásáról, A Dunánál, Eszmélet, A város peremén). Radikálisan demokratikus társadalomszemléletét életének utolsó éveiben is értékes versekben fejezte ki (Thomas Mann üdvözlése, Levegőt!, Hazám). Az ember önmegalkotásának feladatát is társadalmi összefüggésben szemléli (Két hexameter, Kész a leltár). A derű, az életörömre vágyás kései szerelmi ciklusait is át tudja hatni (Flóra). Magas művészi szintet képviselnek önmegszólító versei (Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél).
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok
(„nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány
is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik
már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…
Milyen szelíden írta meg egyszer József Attila egy töredékében a menekülhetnéket a Feladat elől: „Amikor
verset ír az ember, nem írni volna jó”.
Amikor metapoézist művel a költő, meghalni volna jobb.
Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.
*
Mozarti tehetség volt: a legbonyolultabb és a legegyszerűbb, a legmélyebb és a legtörékenyebb, a legsúlyosabb és a legáttetszőbb. Ady titáni erőfeszítése után ezért vették őt észre oly kevesen. A legkülönbeket az emberek mindig rossz irányból várják. Neki nem voltak fejedelmi pózai, mint Adynak; nem ismerte a romantikus díszeket; legmerészebb kísérleteit is
a tökélyig megoldotta. Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.
Huszonöt évvel halála után még ma is ő a legmodernebb költőnk.
De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a
legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én
a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság,
a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig.
Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül
divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a
magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a
naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze
az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint
a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg
minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e
kettőnek is csatatere József Attila versvilága.
A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Kattan az ajtózár, benyitunk: a lélek,
mint a szétdobált lakás, honnét sietve távozott a lakó; egymás hegyén-hátán a gyermekévek,
kudarcok, szerelmek; szellem, hogyha járt is ott előttünk, kihúzott a kulcslyukon. József
Attila őrült naplójában semmi magyarázat arra, hogy egy rögeszmés beteg hogy írhatta meg
az Ódát? Kit nem küldött vissza a boltba az anyja? Kit nem vertek
össze ostorszíjjal a Föld poros udvarán? A lélekbúvár díványán csak a kóreset fecseg. A vers
az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó fölismerés, hogy a részletek milyen jól
összeillenek ott, hol a haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz;
másszóval a jó meg a rossz fogaskerekekként kapcsolódnak össze, és a mérték mindig mi
magunk vagyunk, akik hol meghunyászkodást, hol lázadást töltünk a történelmet mozgató
motorba… A sejtek alvilága persze kénköves halált gőzöl ki, s mind nyilvánvalóbb, hogy
semmi esélyünk azzal szemben, amit korunk divatja szerint az alkatrészek végtelenéből álló
építőkészletnek gondolunk, de a vers kikúszik a barlang száján át a napvilágra, s meghozza a
hírt, hogy az emberi fajta javíthatatlan; őmaga roncs, de esze még mindig a szabadságot, e
szeszélyes tigrist szelidíti; és a határtalan sötéttel megrakott tehervagon lassan mozgásba jön,
csikorognak a csontok és a csillagok, s arcunk fölött egy vasutaslámpa Napja, fülünkben a fű
hullámzó harsogása, az évszakok hangsúlyával tagolt beszéd.
A Kármentő nevű, olcsó vendéglőben ültem Kovács Imrével a
Vörösmarty téren, mikor József Attila megjelent asztalunknál, de nem ült le. Elmondta, hogy halálosan
beleszeretett orvosnőjébe, Gyömrői Editbe, aki kezeli ugyan, de szerelméről hallani sem akar. Ezután,
könnyezve, otthagyott bennünket.
Attila miatt régóta aggódtunk, elsősorban, mert sejtettük, hogy sem Gyömrői freudista kezelési
módja, sem másfajta kezelés nem segítene rajta. (Az utolsó tizenöt esztendőben a Sinequan nevű
gyógyszer valószínűleg néhány nap alatt rendbe hozta volna.) A szerelmi bajon viszont segíteni
reméltünk. Kovács Imre ebéd utáni feketére bemondott bennünket kettőnket, Goda Gáborral és Vághidi
Ferenccel együtt az orvosnőhöz. Nagy reménységgel mentünk fel. Goda ékes beszédben figyelmeztette
az orvosnőt, hogy „a nemi jóság” akkor is kötelező, ha nem akarja: elvégre csinos fiatalemberről, az
ország legnagyobb költőjéről van szó. Gyömrői kijelentette: pácienssel nem fekszik le, és amikor
tovább kérleltük, kirúgott bennünket Váci utcai lakásából. Ezután következett a kínos epizód, amikor
Attila késsel támadta meg este a Váci utcában Gyömrői szerelmesét, de utána, szerencsére
összebékültek. A következőkben a Hungária sörözőben láttam Attilát, néhány nap múlva.
Cserépfalvival és Horváth Bélával ültünk, hogy az antológia verseit megbeszéljük. Bélával és Imrével
tárgyaltunk, Attila egyetlen szót sem szólt. Az üres söröspoharat hol álla bal, hol jobb oldalához
szorította, és belesírt, ahogy könnyei csorogtak. Egy óra múlva vagy fél centi magasan álltak könnyei.
KÖLTŐK A KÖLTÉSZETRŐL
Károlyi-palota: Petőfi Irodalmi Múzeum, Magyar Irodalom Háza (fotó: Gottl Egon)
Hazánkban 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük A KÖLTÉSZET NAPJÁt. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelgünk a magyar líra előtt.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Pesszimista a magyar irodalom, elsősorban a magyar líra? Nem árt az egyetemes magyar
léleknek az irodalomban tudatosított és vonzóvá tett kishitűség? Nem kellene már ősi pesszimizmus
és a magyaros sírvavigadás további gyakorlata helyett nekünk, költőknek is közreműködnünk az
erős, friss, optimista magyar kedélykultúra kialakításában?
A kérdést nem vádnak szánták a felvetői; de én annak érzem, azzá emelem. A vádam
viszont csak önvád.
Én igenis elmarasztalom magamat a pesszimista bűnében.
Pesszimista a magyar irodalom, elsősorban a magyar líra? Nem árt az egyetemes magyar
léleknek az irodalomban tudatosított és vonzóvá tett kishitűség? Nem kellene már ősi pesszimizmus
és a magyaros sírvavigadás további gyakorlata helyett nekünk, költőknek is közreműködnünk az
erős, friss, optimista magyar kedélykultúra kialakításában?
A kérdést nem vádnak szánták a felvetői; de én annak érzem, azzá emelem. A vádam
viszont csak önvád.
Én igenis elmarasztalom magamat a pesszimista bűnében.
Régi játék az anagrammakészítés, természetesen a görögöktől örököltük. Antik ünnepélyességgel foghat tehát minden játékos egy cédulát, felírhatja rá az alapszót, amelynek betűiből – lehetőleg minden betűjével – új szavakat kell alkotnia. Aki a legtöbbet alkotja, az győz. S ebből az is kitűnik, hogy itt is hajlamosak vagyunk a mennyiség bűvöletébe esni, a
minőség kárára. Nem mindegy ám, hogy milyen az az anagramma, és nem minden szó nyújt igazán jó változatokat. Szerencse kell a betűanyaghoz. Itt van például ez a régészet, mint alapszó. Hogy ennek milyen anagrammái vannak… Szédülten figyeltem, micsoda szókapcsolatok bukkannak elő a betűkből, micsoda hallatlan távlatokat nyitó fogalmak rejtőznek az r-ben, a t-ben, a két é-ben. Novellák, értekezések, filozófiák csírái, dióhéjversek, körömregények nyüzsögtek a szóváltozatokban; a régészet anagrammái
kivételesen sugallatosnak bizonyultak. Csak egynéhányat, csak egy kicsinyke gyűjteményt hadd nyújtsak át belőlük.
