| ||||||||||||||
Jékely Zoltán
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
JÉKELY ZOLTÁN (Nagyenyed, 1913. április 24. – Budapest, 1982. március 19.): költő, író, műfordító.
Áprily Lajos fia. Nagyenyeden, 1916-tól a kolozsvári református kollégiumban, 1929-től, családjának Budapestre költözése után a budapesti református gimnáziumban tanult, 1931-ben érettségizett.1931–35-ben az Eötvös-kollégium tagjaként a budapesti egyetemen magyar–francia–művészettörténet szakon végzett. 1935–41-ben az OSZK munkatársa. 1937-ben Olaszországba és Párizsba utazott, 1939–40-ben római ösztöndíjas volt. 1939-ben Baumgarten-díjat kapott. 1941 tavaszán Kolozsvárra költözött, az egyetemi könyvtár munkatársa lett. 1942-ben házasságot kötött Jancsó Adrienne-nel. 1942 nyarán részt vett a marosvécsi írótalálkozón, tagja lett a Termés szerkesztőségének. 1944–46-ban a Magyar Népi Szövetség hivatalos lapjának, a Világosságnak munkatársa. 1946 augusztusában Budapestre költözött, és 1954-ig az OSZK hírlaptárában dolgozott. 1948-ban a római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Már kiszedett Álom című verseskötetét betiltották. Az ötvenes években kizárták az írószövetségből, műfordításból élt. 1956-ban helyreállították írószövetségi tagságát, 1957-ben megjelenhettek válogatott versei. 1970-ben és 1979-ben József Attila-díjat kapott.
A Nyugat „harmadik” költői nemzedékéhez tartozott. Korai költészete az elmúlás félelméről, a mulandóság szorongató élményéről beszél (Csontjaimhoz), ezt a természet eleven világa és a szerelem ellensúlyozza; verseiben az életöröm is megjelenik (Szép nyári zenekar). Érzékletes képekben idézi föl a főváros, főként Buda: a Városmajor, Zugliget hangulatát (Éjfél Budán, Téli éjszakák), az erdélyi városok és tájak emlékét, élményvilágát (Nagyvakáció az enyedi kollégiumban, Kalotaszegi elégia). Lírája elégikus, Krúdy Gyula „ködlovagjainak” életérzését fejezi ki (Rezeda Kázmér búcsúja). Ihletője az emlék és az álom, de gondolati síkon is megküzd szorongató élményeivel: az erdélyi magyarság tragikus történetével (A marosszentimrei templomban) és azzal a nyugtalansággal, amelyet a törékeny emberi élet és a végtelen univerzum összehasonlítása okoz (Csillagtoronyban).). A „nyugatos” líra és az erdélyi magyar költészet hagyományait követi, hat rá a modern francia költészet is, költői nyelvében a zenei hatásoknak van szerepe. Regényeiben nosztalgikus érzéssel idézi föl ifjúsága erdélyi és budai emlékeit. Kolozsvárra költözve költészete derűsebbé válik, mégis egyre inkább átéli a háború rettenetét (Seol ellen).
A 40-es évek végén bontakozik ki elmélkedő hajlama: archaikus, primitív mítoszokat idézve mutatja föl az emberi lét veszélyeztetettségét (Ehnaton álma, Az utolsó szó keresése,Múzeumlátogatás). Tragikus költeményekben fejezi ki kétségbeesését az emberi élet törékenysége miatt (Madár-apokalipszis). Sötét színekkel festi a történelmet (Középkori fametszet), nosztalgikus hangon idézi föl a múltat (A budai Kapisztrán-toronyhoz), elégiákban számol be külföldi élményeiről is (Egy prágai szoborhoz; Emléksorok a milánói dóm falán). Élete végén mind fájdalmasabban vet számot az erdélyi magyarság sorsával.
Kiváló műfordító, Dante, Racine, Shakespeare, valamint francia, olasz, német és román költők műveit tolmácsolja. Lefordította Goethe Faustjának első részét, szerepet vállalt Széchenyi István német nyelvű naplóinak fordításában.
Regényeiben kalandosan romantikus eseményeket beszél el (A halászok és a halál, 1947; Fekete vitorlás, 1958), ironikus történeteket ad elő (Felséges barátom, 1955; Bécsi bolondjárás, 1963).
Angalit és a remeték (1944) című színpadi játéka ironikus tündérkomédia, Fejedelmi vendég (1968) és A bíboros (1969) című drámái az erdélyi történelem eseményeit idézik föl. Esszéiben és tanulmányaiban erdélyi írókról és saját kortársairól rajzol költői színekben gazdag képet.
|
|
|
Jékely Zoltán: „Látogatóban Jékely
Zoltánnál”
|
Fegyelmezett, szikár, magas, kortalan férfi, éles metszésű arccal, divatot gondosan negligáló öltözékben. Aki először találkozik vele, zárkózottnak hihetné, a figyelmesebb szemlélő azonban hamar felfedezi a tartózkodó magatartás mögött az intenzív értelmi élet, a le nem higgadt szenvedélyesség jegyeit. Magános, mindig sietős alakja ismerősebb a felső-budai utcákban vagy a Lukács-fürdő kora reggeli galériájában, mint a művészeti közélet fórumain.
Író és költő, nemrég elhunyt kiváló poétánk, Áprily Lajos fia, akiben a családi folytonosságon túl egy szűkebb pátria kultúrájának és magatartásformáinak folytonossága is megtestesül, a família legendás művészteremtő vidékről való. Jeles formaművész, akinek egyszerre emocionális és intellektuális líráját már igen korán az ígéretesek között tartották számon a beavatottak. Igazán széles körben pikareszk meseregényei váltak ismertté, és ugyancsak sokan találkoztak vele mint fordítóval, klasszikus és modern költemények, regények és drámák átültetőjével.
A látogatás most azért jött létre, hogy első kézből szerezzünk hiteles információkat személyéről és életéről.
|
Nemes Nagy Ágnes: Apa és fiú
|
kivált előttem Jékely Zoltán. Megismertem a személyt, a költőt, a bajtársat nehéz időkben, a jó barátot. Azt, aki más volt, mint arannyal írt, gyerekkori képem róla, de csak kicsit volt más, csak annyira, amennyire a három dimenzió eltér a kettőtől. Hihetetlen, de az a hieroglifa, amit az idők mélyén személyébe helyeztem, a költészeté, csakugyan azonos volt vele. Mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költő archetípusa. És ha egyetlen sort sem írt volna, akkor is maga volna a líra, alkatának hullámló, romantikus köpenyében járva Óbudán és Kolozsvárt, fenyőerdők mélyén és párizsi utcán, életöröm és melankólia láthatatlan, örökös csokrával a kezében.
[...]
Igen. Jékely Zoltán költői aromája hasonlíthatatlan. Talán még leginkább egy dél-északi limesz vagy akár kelet-nyugati határvidék még éppen lehetséges legjavából való. Az ilyen zöld-arany íz ritka nálunk, talán nincs is több, talán nem is lesz. Vagy lesz – őáltala – mindig.
|
Jókai Anna: Áprily Lajos és Jékely
Zoltán
|
– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva.
|
Lengyel Balázs: Jékely Zoltán
költészete
|
Fiatalkori halálfélelem – ha a költőiség szempontjából lehet egyáltalán rangsorolni a témákat, akkor a legköltőibb, a leginkább szívbe markoló téma, mert mit mondhat egy húsz év körüli költő kacérabbat, s mégis megindítóbbat, mint hogy fél az elmúlástól? S fiatalon meghalni, abbahagyott művel – szinte eleve legendás aura, élettel írt költészet. De ne menjünk el eddig. Már maga az ifjúi nagy halálszorongás az élő költőből is kiformál valami tündéries, nosztalgikus költő szobrot, valamit, ami az olvasóban levő költő-fogalom legmegindítóbb tulajdonságait felölti, s valahogy figyelmeztetőn, mint Petőfi szobra, felfelé mutat, az égre, az időre. Kivált, ha a szorongás nem tűnő kacérkodás vagy szenvelgés, hanem a zsigerekig ható, tömény élmény, amely éppen azért tömény, mert a még el nem tompult lélek szippantotta fel magába, tele az első tapasztalás szívrándító riadásaival. S tán éppen ez a titka, hogy miért olyan „költői” a fiatalkori halálfélelem.
|
Csukás István: Koldus Dárius
|
Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt, trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet. Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk?
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |