A zene elég későn nyílt meg számomra a maga teljes jelentőségében, bár énekeltem például kórusban. Az egyik ilyen nagyon szép kórusélményem, mikor Bárdos Lajosnak tanultuk egyik zsoltárját – amit aztán sok iskola énekelt el együtt, de mindegyik iskola külön tanulta meg –, és a végén nagyon sokáig ki kellett tartani egy hangot. Mikor már készen voltunk, eljött Bárdos meghallgatni. Elénekeltük, nagy kínnal kitartottuk a hosszú hangot a végén. Akkor ő átvette a karmesteri pálcát és azt mondotta: az utolsó hangot úgy kell kitartani, hogy mindenki akkor vesz lélegzetet, amikor akar, és akkor a végtelenségig ki lehet tartani a hangot. És elkezdett vezényelni. Bár a mi zenetanárunk nagyon muzikális ember volt, de hogy a karmester létezik, ezt akkor tapasztaltam először, mert tényleg úgy énekeltünk, mint az angyalok, és a végén percekig kitartottuk a hangot. Ez minket is annyira magával ragadott, hogy Bárdos óriási tapsot kapott tőlünk, a kórustól.