A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk is csak a legújabb időben a városi kultúrából került falura. Tyúkverést, kakasütést viszont húsvéttal kapcsolatosan is ismerünk. Napjainkban még Apácán dívik húsvétkor az iskolások kakaslövése, régebben általánosabb szokás volt. (Erdélyben feltehetőleg az erdélyi szászok régi szokásanyaga nyomán lett divatos.)

A legéletteljesebb szokások közé tartozik ma is a húsvéthétfői öntözés, sőt napjainkban a városokban is valóságos újjáéledésének lehetünk tanúi. Pár a környező népek jelentős része ismeri (dívik például a lengyeleknél), a szlovákoknál, cseheknél és a különböző germán népeknél öntözés helyett vesszővel való csapulást találunk, hasonló termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.

Az 1654-ben Farkasdon tartott protestáns generális szinodus is tiltja az öntözködést. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja: „Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: urfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másod napján az az vizben vető hétfűn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vizben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra.” „Jó anyának rosz leánya, a' Katékuménusoknak keresztségekből a'kik ezek a' napon a' vizbe meritetnek vala, fen-maradott volt a' Magyaroknál az a' szokás, hogy Husvét másod napján öntözték s vízbe hányták egyik a' másikat nevetségesen: a' Görög vallást tartó Oláhoknál meg vagyon most is” – írja Bod Péter.

A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata előfordul:

„Miért piros a húsvéti tojás?

Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:

– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”

A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:

– Te! Feltámadt a Jézus!

Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.”

Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz. Kezdjük mindjárt a piros tojásokat tojó nyúllal, amelyről kiváló etnológusunk, Solymossy Sándor mutatta ki, hogy egyszerű nyelvi botlásból született meg. A botlást az egyébként annyira pontos németek követték el, amikor a fiatal, kövér madárnak, a Haselhuhnnak a nevét értették félre Haserlnek, nyulacskának, s azóta – minden természettudományos jobb meggyőződésük ellenére – nyúllal tojatják a piros tojást. A másik ilyen nyelvbotlás a bárány körül történt. Ezért már a régi, római keresztények a felelősek, akik a Mithra-kultuszból ismert Agni-Deust (a Tűzistent) értelmezték félre, s nevezték el Agnus Dei-nek (Isten Bárányának), s ezzel egyszerre belekeveredtek egy egészen más, sémi eredetű vallásos szokásba, amelyről majd még szólunk e sorokban. Baj van aztán magával a húsvét idegen nevével is. Németül hol Paschnak, hol Osternnek mondják. A Pasch természetesen a pészach (a zsidó húsvét) elnémetesítése, jóval a nürnbergi törvények keletkezése előtt. Csakhogy ezt a pészachot vagy passzachot minduntalan hol a passióból, hol a pászkából származtatják, holott egyikhez sincs semmi köze. A passzah átmenetet jelent, éspedig kétféle értelemben. Históriai jelentése szerint a zsidók „átmenete” Egyiptusból a Vörös-tengeren át; csillagászati jelentése szerint pedig a Nap átmenete a tavaszi napéjegyenen. S külön tévedések forrása még a germán eredetű Oster szó is. Ez az ősindogermán Ostarának, a tavasz istennőjének a neve, amelyet aztán a keresztény papok átvettek a keresztény húsvét ünnepére. Nem tévesztendő persze össze az Auster szóval, amely osztrigát jelent. Csakhogy mégis összetévesztették a derék térképrajzolók, akik az Austerninselt következetesen Osterinselnek írják, mire a mi kitűnő földrajztudósaink is Húsvét-szigeteknek fordítják az angol Osztriga-szigeteket.

Jó néhány húsvétja már, hogy Móra Ferenc a szegedi temető földje alatt várakozik az örök feltámadásra. Holott számomra és még sokunk számára meg sem halt soha – itt él velünk az írásban, a csöndes mosolygó hangja puha emlékében, életfilozófiájának halk derűjében.

S a magam külön számára meg pláne él, épp húsvét táján, amikor a kirakatokból ragyogva harsan ki a sok hímes piros tojás. Hozzájuk fűződik Mórának, a tudósnak legfontosabb életeredménye: az a hímes tojás, amelyet egy kiszombori őskori sírból ásott ki, s ezzel új utakat vágott az összehasonlító vallástudomány elébe. Ő maga, bár írásban csak kevés szóval számolt be erről a leletéről – egyszer Önigazolás gyanánt címen mesélte el egy alföldi magyarral való vasútközi beszélgetését erről a tojásról –, mégis teljesen tisztában volt annak rendkívüli jelentőségével. Több ízben is hosszan beszélgettünk róla, s ő tudva tudta, bár megírásához már nem futotta az életéből, hogy ezzel a sok ezer esztendős piros tojással, amely hetvenhárom töredékben került ki a föld alól, ősi titkok nyomába jutott. Misztériumok, az élet örökkévalóságában, a feltámadás reménységében való örök emberi bizakodások kapuja elé jutott.

Tudta, meg is írta, hogy ásatásokban gyakori a tyúktojás, főként szegényesebb asszonysírokban. Nálunk, palócföldön buggyan ki sokszor ilyen tojás az eltemetett fiatalasszonyok markában. Nyáry Albert báró annak idején szellemes következtetéssel meg is mondta, hogy nyilván a termékenység szimbóluma ez a tyúktojása női sírokban. Wormsban római kori sírban leltek hímes tojást. Délebbre is akadtak már ilyen tojásleletre: itáliai etruszk sírokban, sőt még Délosz szigetén is.

A kiszombori tojás azonban – amelyről úgy mellesleg mondjuk meg, hogy voltaképpen nem is piros, hanem barnás színű, és szépséges girlandokat karcolt bele az őskori művész – sok ezer évvel előzi meg a keresztény kultúrát, s ezzel a feltámadás hitének oly ősi gyökerei közé világít bele, amikre Móra leletéig gondolni sem mertünk.