Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Bizony por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremté először Isten a mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki a paradicsomot házul. És a paradicsomban való minden gyümölcsből, monda neki, hogy éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltá el. De mondá neki, miért ne egyék. "Bizony, amely napon eszel azon gyümölcsből, halálnak halálával halsz."

Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által. Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. Most, hogy vére árán igazzá váltunk, még sokkal inkább megment bennünket haragjától. Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most hogy kibékültünk vele, annál inkább megmenekülünk az ő életében. Sőt ezenfelül még dicsekszünk is az Istenben Urunk, Jézus Krisztus által, aki megszerezte nekünk a kiengesztelődést.

Akik a halál képét írták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék mindnyájunk állapotja. Szem nélkül írván a halált, azt példázták; hogy a halál méltóságra nem néz: személyválogatás nélkül pápát, császárt, ifjat, vént, szegényt, boldogot egyaránt elviszen. Fül nélkül írván, ismértették; hogy senki könyörgését, supplicálását, sívását, rívását elő nem vészi: a bölcsek okoskodásit, az ékesen szólók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti: senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették; hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap: senki kincsét és ajándékát bé nem veszi. Végezetre kezében egy nagy kaszát vágólan írván, és a mellé ilyen mondást függesztvén: Senkinek nem kedvezek; arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen, hanem, noha egyik magasabb a másiknál, egyik szebb a másiknál, de egyaránt mind levágja, egy rakásba hányja: úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szebb vagy ifjabb, erősebb vagy bölcsebb: hanem egyenlőképpen lekaszál, földhöz vér, és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a holt csontok között megválogatható különbsége nem marad az embereknek. Azért végezésből ment ki: változatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer mindnyájan meghaljunk.

A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket.

A hazai halottkultusz múltjából itt annyit mégis el kell mondanunk, hogy a temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába. A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után vagy a templomajtóban, vagy a halott sírjánál osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár.

A református egyház számára nem hivatalos ünnep ez a nap, de már csak azért sem hagyható figyelmen kívül, mivel együtt élünk római katolikus és más felekezetű testvérekkel, nem beszélve arról, hogy akarva, nem akarva kivételes dátumnak tekintik csaknem mindenütt maguk a református gyülekezetek is. Ezért hangsúlyozni kell: igen jó alkalom arra, hogy az elköltözött szentek (hiszen minden hivő szent az Úr Krisztus érdeme által) halálával és halál utáni életével, illetve a kárhozattal kapcsolatosan a tiszta szentírási tanítás prédikáltassék. Tehát a „minden szentek” nemcsak a kiemelkedi kegyes atyákra vonatkozik, hanem valamennyi keresztyénre, akár Korinthusban (1Korinthus 1, 2), akár a saját gyülekezetünkben. Az elköltözött szentekre (szülőkre és gyermekekre, testvérekre és rokonokra vagy bárki másra) emlékeznek az életben lévők, s közben a saját végükre is tekintenek az élet-halál Urának orcája előtt.

A megholtak iránti kegyelet legvégső gyökérszálai is a vallásos érzés azon legmélyebb rétegébe nyúlnak le, ahol minden metafizikai sejtés és sóvárgás a maga őseredeti, fejletlen állapotában még alig egyéb, mint a hazajáró lelkek ki nem engesztelt haragjától való félelem.

Erre vall a legtöbb temetkezési és egyéb halott-tisztelési szertartás, amely utóbb, a vallásos érzület tisztultával, változó jelentést nyer s mind magasztosabb szimbólummá szellemül át. A régi nyers síri áldozat a fejlődő gazdasági élet követelményeivel is alkura lép, amint a hasznossági elv mind nagyobb tért foglal az idő haladtával egyre előrelátóbbá s ezzel együtt takarékosabbá fejlődő emberiség életében. Ősi halott engesztelő áldozatok költséges, sőt pazar bősége helyébe mindinkább csak azok árnyéka, képviselete, puszta jelzése lép. A legszembetűnőbben például a kínaiaknál, akik még ma is vele adják a halottal mindazt, amit hajdan: csakhogy valaha „in natura” rótták le a köteles áldozatot, ma pedig beérik azzal, ha annak selyempapírból kinyírt apró másolatait zárják az elhunyt koporsójába.

És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.

A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…

A siratóénekek általános sajátossága, hogy a sirató személy egyszerre siratja az eltávozottat és saját magát is, elpanaszolja azt a veszteséget, amely a haláleset következtében őt magát érte.

A siratóének mindig egyes szám első személyben szól és tragikus monológnak tekinthető. Egy-egy tragédia néha – éppúgy, mint a siratóének – az elhunyt hős tragikus sorsának felidézését tartalmazza.

A szertartásos siratás az emberi sorssal szembeni általános tehetetlenséget is kifejezi, melyet minden kultúra gondosan kialakított szertartásos cselekményekkel és szövegekkel igyekszik elpalástolni, olyan rítusokat hajtva végre, melyeket az elhunytak (vagy az élők) szempontjából fontosnak tartanak. Ezek azonban éppúgy, mint a rituális cselekmények és varázsszavak oly sok más csoportja, pszichológiailag hasznosak csak, mert azt a látszatot nyújtják, mintha a teljesen reménytelen szituációban is képes lenne a közösség valamit tenni. A drámai összeütközés szemszögéből nézve, az igazi tragikum nem az „áldozati bárány” témánál kezdődik, hanem ott, amikor a hős, az áldozat a kitűzött célért önként pusztul el.

A rituális siratás és a dráma kapcsolatára ismét szép példákat hozhatunk fel a régebbi magyar irodalomból. A Mária-siralom műfaja pl. Európa-szerte egyaránt létezik a középkortól a dramatizált passión belül, és találunk önálló, lírai hangvételű Mária-siralmakat is. A Mária-siralmaknak a tragédia kialakulásával való szoros kapcsolata különösen a középkori olasz dráma fejlődésében feltűnő.