Füst Milán Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(Fotó: Vattay Elemér)
FÜST MILÁN (Bp., 1888. július 17. – Bp., 1967. július 26.): költő, író, drámaíró,
esztéta.
Elszegényedett zsidó kispolgári családban született. 1904-ben tüdőbetegsége miatt
Abbáziába került, naplóírásba kezdett; ezt 1944-ig folytatta. 1908-ban
megismerkedett Osvát Ernővel, megjelent első írása a Nyugatban. 1912-ben a
budapesti egyetemen befejezte jogi és közgazdasági tanulmányait, doktori
oklevelet szerzett. Felső kereskedelmi iskolákban tanított, 1918-ban a
Vörösmarty Akadémia ügyésze. 1920-ban fölfüggesztették állásából, 1921-ben
nyugdíjaztatta magát, életét az írásnak szentelte. 1923-ban házasságot kötött
Helfer Erzsébettel. 1928-ban neurózisát fél évig kezelték Groddeck baden-badeni
szanatóriumában. 1944–45-ben naplójának nagyobb része megsemmisült. 1947-ben a
Képzőművészeti Főiskolán tanított, a budapesti egyetemen az esztétika
magántanára lett. 1948-ban Kossuth-díjat kapott. 1950-től íróként öt évig
hallgatni kényszerült; engedélyezték viszont, hogy fakultatív előadásokat
tartson a budapesti bölcsészkaron. 1960-ban nyugdíjazták.
Noha az irodalom minden ágában jelentőset alkotott, a szélesebb közvéleménytől
késve, részben már halála után kapta meg az elismerést Változtatnod nem lehet (1914) című verseskönyve
archaikusan stilizált, szecessziósan bizarr szellemvilágával, hosszú soraival
látványos szakítást jelzett minden hagyományos poétikával. Boldogtalanok (1914) című drámáját naturalista
technikával írta; az ezt követő kisregények a XIX. századi lélektani próza
eszköztárát alkalmazták (Nevetők, 1917; Advent, 1920; Az
aranytál, 1921).
A 20-as évek közepén fordulat kezdődött pályáján: kibontakozott kezdettől
ösztönző létélménye: föloldhatatlan magánya, hontalansága és tiltakozása.
Szellemi önarcképét jelenítette meg drámában (Catullus, 1928; Negyedik Henrik
király, 1931), versben (Válogatott versei,
1934; Szellemek utcája, 1948) és regényben (A feleségem története, 1942). E regény itthon
sokáig visszhangtalan maradt, valódi áttörést csak 1958-i francia fordítása
hozott.
1942 után meditatív korszaka következett, indulata rezignációba fordult, tragikus
látása elégikusba. Főleg prózát írt, sokat és változó színvonalon: mesét,
elbeszélést, öt kisregényt és újraírta korábbi kisregényeit is. Utolsó regénye
A Parnasszus felé (1961). Harmadik
korszakának legértékesebb művei teoretikus jellegűek. 1948-ban Látomás és indulat a művészetben címmel
esztétikai, 1958-ban Ez mind én voltam egykor
főcímmel erkölcsfilozófiai nézeteit fejtette ki.
Füst Milán irodalmunk rendhagyó jelensége. Műveit egyetlen élmény, a valóságától
elidegenült individuum életérzése ihlette. Mélyen szkeptikus intellektus volt,
egyszersmind teljességre törekvő, végletes egyéniség. A gondolkodásból teremtett
művészi helyzetet, szemben a tapasztalati valósággal. Kihívóan képzelete
valóságát vállalta el írói közegének. A létezés abszurditásának a hiábavalóság
biztos tudatában is nekifeszülő erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg
művészetével. „Objektív lírára” törekedett, talányos szimbolikájú, mitikussá
növesztett versvilágot alkotott. Drámahősei szintúgy lelkük „fantomjaival”
küzdenek, objektív szégyenük semmisíti meg őket, az autentikus élet
lehetetlensége; az, hogy érzelmi és erkölcsi igényeik összeférhetetlenek.
Szépprózája, szemben más műfajaival, oldottabb, improvizatív, realisztikus.
Stilizált környezetrajza és a lét föloldhatatlan ellentmondása azonban még
konkrét helyzetképeit is meghatározza (Amine
emlékezete, 1933; A cicisbeo, 1945).
Legnagyobb vállalkozása, A feleségem története
egyike a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű, sokértelmű
mítoszainak. Szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet:
üdvösségkeresést és pokoljárást. Létrehozta benne életműve legsajátabb
esztétikai minőségét: a fenségest a nevetségessel elegyítő groteszk öniróniát.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Kis Pintér Imre szócikke alapján: Új
Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
– A nők – mondta nekem ez a pszichoanalitikus –, a nők. – És jelentősen pislogott a szemembe.
Hát jó, a nők, nézzünk körül. De még ezt se kellett, hisz épp akkor ismerkedtem meg a későbbi feleségemmel.
Francia lány volt, nagyon kacér, nagyon csiklandós, sokat nevetett, s főként rajtam, s épp ilyenkor annyira, mintha csiklandoznák. Viszont engem ő Douc-Douc bácsinak, Dodónak, Cric-Cracnak meg Croc-Crocnak nevezett, éppen a nevetésem miatt, amely, mint mondá, valósággal robbanásszerű, meg medve bácsinak, mondván, hogy oly mulatságos látni, amikor a szalvétám két csücske eláll a fülem mellett vacsora közben. S csak úgy lubickolt örömében, mint a malacok. Én ugyanis a szalvétámat csakugyan megkötöm hátul a nyakamnál – magam se tudom, mért? régi szokásból.
– Ez a két nagy füle – kiáltotta – meg ez a két csücsök hozzá, hát nagyszerű. – És összecsapdosta kis kezeit.
Mert titokzatosnak aztán titokzatos az ő költészete. Legalábbis méltatóinak többsége szerint. Nincs a magyar irodalomnak még egy költője, akit olyan egybehangzóan nyilvánítottak volna különösnek, rejtelmesnek, rokontalannak, mint őt. „Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája”… „Az új magyar irodalom indulásakor mint lírikus jelentkezett sötét költeményeivel, s már ekkor külön helyen állott”… „Külön színként és külön fejezetként áll az új magyar költészetben”… „Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahova Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni”…
Füst Milán alakja és életműve egyaránt a legkevésbé tisztázott a Nyugat nagy generációjának valamennyi jelentős alakja közül.
Kortársai már legelső versei írásakor felfedezték mint közülük a legsajátosabb tehetséget. De hányszor kellett azóta újra felfedezni! S ki tudja, ma, könyvtárnyi hátrahagyott életművével, a magyar irodalomban ritka nemzetközi elismerés után, nem vár-e valójában még ezután is felfedezésre.
A Nyugat első évtizedeiben talán az ő műve kapta írótársai részéről a legértőbb visszhangot. De a század magyar irodalmának elismerten nagy alakjai közül egyik körül sem alakult ki időnként bénítóbb némaság, torzabb félreértés, mint őkörülötte.
Talán senkinek a nagyok közül nem voltak s nincsenek odaadóbb hívei, feltétlenebb tanítványai, mint neki. S nincs senkinek egyelőre magában állóbb, folytatás nélkülibb műve az övénél.
De csavaros tud lenni az útja-módja annak, amíg az ember elérkezik egy nagy
költőhöz. Egyáltalán nem állíthatom Füst Milán 90. születésnapján, hogy mindig is tisztában
voltam irodalmi helyével, hogy kora ifjúságomtól hódolója voltam. Inkább azt mondhatom, hogy
részese voltam irodalmunk általános, jóindulatú vakságának (az érzéketlen rosszindulatról nem
beszélek), amely már régen nagyra becsülte benne az öntörvényű művészt, a világ csapdái fölé
emelkedő jellemet, az esztétikai tudatunkat tágító, ragyogó tanítómestert – és még mindig nem
érzékelte, kicsoda ő valójában.
„A Nyugat egész írónemzedékére hatott formailag” – tanúsítja Radnóti Miklós. De hogy a formai hatáson túl személytelenítésével és antiimpresszionizmusával hogyan hatott, azt már nehezebb bizonyítani. Pedig ebben rejlik, ahogy fejtegettük is, a modern költészetet illető kezdeményeinek további két nagy újsága. Méghozzá olyan újság, melynek inkább csak a
fejlődéssel lépést tartó költők számára van hasznosítható értéke. Füsttől hát többnyire olyanok tanultak, olyanok lesték el a keze mozdulását, akik tehetségük ereje révén észrevétlen illeszthették be azt gesztusaik rendjébe. Így újdonságainak nyoma csupán olyasféleképpen követhető, mint a megáradt patak vize a folyóban. A nagy egészben, líránk eleven folyamában, melyben oly
sok minden keveredik el lappangó impresszionizmustól vagy titkos almanachlírától kezdve késő romanticizmuson vagy a népi realizmuson át a modern törekvések klasszicizmusáig, sőt a modernség karikatúrájáig is, Füst kezdeménye közelről kielemezhetetlen. Látszatra csak maguk a költők ismerik fel egy-egy váratlan stilizálásban, egy-egy prófétikus fordulatban, egy-egy személyes
indulattól izzó, mitológiai képben – s jelezhetnék, mint Arany Petőfi szellemujjának vonását: „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé.” Ám valamelyes távlatból és felülről az a sajátos patakvízszín, sok más mellett, mégis világosan nyomon követhető. Líránk lassú fordulása az élménysűrítéssel dolgozó, úgynevezett objektív költészet felé, a legszemélyesebb mondanivalókkal telített
személytelen látomások gyakorisága, a filozofikus kérdéseknek mitológiát újító vagy teremtő megformálásai jól mutatják Füst kezdeményeinek továbbáramlását. És mintha mindez éppen líránk legnagyobb vállalkozásaiban volna a legtöményebb. S ha e változó folyamatban Füst Milán továbbélése ma már nem tudatos vagy csak félig az, akkor olyan ős ő, akinek jegyeit – észre sem véve –
hordozza az utód.
