Anélkül tehát, hogy okunk lenne rájuk büszkéknek lennünk, a „fagyosszentek”-et akár megtehetjük magyaroknak vagy legalább földieinknek is. Népünk ugyan, amely méltán fél tőlük s nemigen áldja őket, aligha fog hajlandóságot érezni magában arra, hogy adoptálja e kellemetlen vendégeket, akiknek garázdálkodásáért ugyanazzal a joggal, amivel a nyugati népek a magyar Alföldet vádolják, mi meg a tőlünk délkeletre terülő balkán félszigeti vidékeket vonhatnók felelősségre. Nem is hiába hangzik a magyar ember fülében a három legfőbb fagyos-szentnek a neve, a Pongrác, Szervác és Bonifác név, olyan „rácosan”.

Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a „fagyosszentek” címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol „Eismänner” (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.

A hagyomány szerint Pancratius és Bonifatius ókeresztény vértanú volt (†304, illetve 303), Servatius (†384) Rajna-vidéki püspök. (A Rajna melléke híres borvidék!) Beszélő nevük jelentése nem ad támpontot, szűkszavú legendájuk sem igazít el. Ünnepnapjuk dátuma és az a tény, hogy kitalált személyek (az egyház is törölte őket a naptárból), viszont segítségünkre van. A „kísérteties” Lemuria ünnepet a rómaiak május 9., 11. és 13-án tartották. Az ünnepségsorozat, mely a közbeeső napokat is beárnyékolta, a holtak ártó szellemeinek kiengesztelését szolgálta. Mivel a Lemuriát amúgy is a termésért való aggodalom tette komorrá, nem lehetetlen, hogy a három jelképes szent alakjában a hagyomány szívóssága folytán a lemurok kísértettek.

Pongrác (Pancratius) a pan, azaz ‚egész’, a ‚kedves’ (gratus) és a ‚hamarabb’ (cities) szavak összetétele, s mintegy azt jelenti: ‚hamar egészen kedves’, mivel Pongrác már gyermekkorában az volt. Vagy amint a Glossarium mondja: pancras annyi, mint ‚rablás’, pancranarius ‚akit ostorozásnak vetnek alá’, pancras egy többszínű kő. Pongrác ugyanis zsákmányt rabolt a foglyoknak, alávetették a kínzás ostorcsapásainak, benne az erények sokszínűen ragyognak.

Pongrác igen nemes szülőktől származott. Frígiában veszítette el atyját és anyját. Ekkor Dénes, atyai nagybátyja gyámságára maradt. Együtt tértek vissza Rómába, ahol atyja nagy öröksége várt rájuk. Az ő negyedükben bujkált híveivel Kornél pápa, s tőle vette fel a keresztséget Dénes és Pongrác. Végül Dénes békében elhunyt, Pongrácot pedig elfogják, és a császár elé hurcolják. Pongrác ekkor mintegy tizennégy éves volt.

Pongrác Ruszt (Rust) középkori Egyed-templomának társpatrónusa. Ez a tisztesség bizonyára a vidék híres borkultúrájával függ össze: a szent tartsa tőle távol a kedvezőtlen időjárást.

Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai.

Bonifác nevét és ünnepét a régi Magyarországon nemcsak a fagyosszentek társaságában, hanem külön is számon tartották. Miséjét több középkori misekönyvünkben megtaláljuk. A Bónis, Bóné, Bóna, Bonó családnév nyilván a Bonifác származéka.

Homonna (Humenné) XV. században épült fraciskánus templomának Bonifác volt a patrónusa. A szentnek ereklyéit is őrizték a barátok.

S elkezdődik a gondos, kényes munka kívül a pincén, ami csak a csecsemőápoláshoz hasonlítható. Kapálás, kötözés, permetezés. És milyen furcsa, a legjobb fajták a legkényesebbek. A novaszőlőt meg az otellót nem éri kár, de az Ottonel muskotály, rizlingszilváni, Kocsis Irma, leányka, piros tramini, ezerjó, Ezeréves Magyarország emléke, piros szlankamenka, olaszrizling, furmint, hárslevelű, csabagyöngye, Szőlőkertek Királynője, Pannónia kincse, Gloria Hungariae, Csiri-csuri, Afuz Ali könnyen lefagyhat májusban, a fagyosszentek táján

Egész Európára sarki hideget fúj a naptárból a három fagyosszent. A Balaton mellett ugyanazt az időt fogják ezek a szerencsétlenek találni, amit az Alpok közt hagytak…

Grázban mi meg azt találjuk, amit Budapesten hagytunk. Éljen Szervác, Pongrác, Bonifác!

Szervác napján, a második fagyosszent hajnalán jeges eső sepert végig a városon, nyomában jeges szél zúdult le a Malombérc oldalán, és megüvegesítette a pocsolyákat.

– Öltözz fel jó melegen és gyere velem – súgta Bócz Péter Nopritz Andreának a híradó mozi előtt. – Mutatok valamit.

– Eh. Mi a csodát – ásítozott Nopritz Andrea.

– Ha meglátod, magad alá piszkolsz.

– El akarsz velem kódorogni. – Nopritz Andrea leeresztette szemhéját. – Hova?

– Csak ide. A Korbuly kertje fölé, a Malombércre.

A Malombérc gerincét alacsonyan sodródó felhők rojtjai takarták, ha néha föllebbentek, látni lehetett, az omladékos ormok közé visszatért a tél. Hótól fényesen világítottak a szürke foszlányok alatt.

Nopritz Andrea hócipőt, télikabátot vett magára, Bócz Péteren zöld szélkabát, piros-kék korcsolyasapka volt. A Malombérc tetején egyenletesen fújt a szél, nagy hópelyheket hajtott a fennsík fölött, költöztette a hajnali havat. Szótlanul, lábujjhegyen közelítették meg a ritkás fűzfacserjést.