Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: Joánovics Testvétrek – Kolozsvár)
2007: 100 esztendővel ezelőtt született Dsida Jenő (1907. május 17.)
DSIDA JENŐ (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.): költő.
Apja, Dsida Aladár, a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt, anyja, Csengeri Tóth Matild, gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben családjával Budapestre költözött, 1914-től anyai nagyszüleinél Beregszászon élt. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, Dsida Jenő ott végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjában. 1925-ben érettségizett, beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, 1930-tól társszerkesztője. 1928–29-ben a Maros–Torda megyei Abafáján a báró Huszár családnál házitanító. 1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, először vett részt a marosvécsi Helikonon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották, részt vett az Erdélyi Fiatalok című lap megalapításában, amelynek főmunkatársa is volt. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára. 1932-ben a nagyváradi
Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója, novemberben Falteceniben, majd Iaşiban katonáskodott, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a romániai PEN Klub magyar tagozatának titkára. Egy zarándokcsoporttal Olaszországba utazott, fogadta őket a pápa. Dsida Jenő 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, a nyelvművelő rovat vezetője. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora. 1937-ben megnősült. 1938 elején meghűlt, s betegségéből gyenge szíve miatt nem tudott felépülni.
Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést. Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi „poeta angelicusként” talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán). Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a
keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről. 1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg. Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe. Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet.
Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Ha felmegyünk a házsongárdi temető domboldalára Kolozsvárt, ott, a sok évszázadra
emlékező, méltóságos sírkövek között, ott, a nagy törzsű, nagy lombú fák félsötétjében, amely
csak foltokban engedi át a napfényt, amely növeli, burjánoztatja az árnyékkedvelőket: mohákat,
páfrányokat, repkényeket, ott, abban a fölhabzó sűrű-zöldben rátalálhatunk erre a sírfeliratra:
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
Dsida Jenő – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)
Ezt a kávéba mártott cukrot, ezt megnézte Dsida Jenő. Egyébként mindnyájan megnéztük. A hasonlatok e csoportjának jellegzetessége, hogy nem a meglepetéssel dolgozik, hanem a ráismertetéssel. Hát persze – gondoljuk. De még mennyire – gondoljuk. És nem adunk számot róla, hogy észrevételeinknek milyen óriási, szürke csoportjából emelte ki a képet a költő, és szögeztette rá a szemünket. Kivágott valamit a környezetből, kinagyította, észrevétlen tussal utánahúzta a körvonalait (ilyen tus vagy retus Dsida versében néhány jelző, mily sunyi-resten… keserű éjjelébe), aztán odakapcsolta a kivágatot, egy vers határáig tartó végérvényességgel, a hasonlítotthoz. Lehet különben, hogy nem ebben a sorrendben csinálta. Hanem fordítva. Vagy egyszerre. Ami az eredmény szempontjából teljesen mindegy. Mindenesetre verssé élesítette a látványt, összekavarva egy kávéscsészében a cukrot a halálfélelemmel.
Dsida küzdött meg legelőbb az alkotás kötelező
szép kínjain kívül az elmúlással, a meztelen halállal, aztán Salamon Ernő s legvégül, elérvén az
ötvenéves kort is, Szabédi. Ami közös bennük, mégsem csak az életkor évfordulókba foglalható
matematikája. Minden világvége akkor következik be, mikor az érzelmi szem- és fültanúk
kihalnak. A költők létének szem- és fültanúi csak egy nyelv, az emberi kommunikáció
megszűnésével együtt halhatnak ki. Végül is legnehezebb annak volt, aki mindenről tudott. Ők a
maguk pillanatában mindenről tudtak már. Együtt vállalni őket, az örökséget s ezt a testtelen
öregséget, melyet még az emberi életkor lehetséges határán belüli utókorukban sétáltat most meg
közös születésnapjuk, a május – kicsit ennek a megszenvedett mindentudásnak a vállalása.
Verseik kint lebegnek a szárnyra bocsátott költészetben, s néha e kinti hang újra párbeszédre
vágyik odabent, a még dobogó, le nem zárt életben, a mienkben, a másokéban, a mindenkiében,
aki van és következik, de lehet előbb érzékenyre kell élnie, szenvednie magát egy-egy korban
ahhoz, hogy kellő tisztelettel emlékezzék a halálban, a költészetben is az életre.
Dal hát ez a vers? Persze, az is, hiszen Dsida olyan könnyedén, elegánsan kanyargatja a vers telten zengő, gyönyörűen moduláló dallamát, hogy akár el is tudnánk énekelni. Az, ha a vers gyorsan emelkedő, majd alászálló ívét nézzük, ahogy az első sor prózai közlésétől feljut a halálszólamot (az élet éjszakai oldalát, ahogy a német romantikusok mondták) felerősítő csúcsig, és suttogássá halkulva ereszkedik az utolsó sorig. De finom tartalmi és formai disszonanciával, két- vagy többszólamúságával áttöri a műnem hagyományos kereteit. Ezért érezzük modernnek, egy fél évszázaddal a megírása után is.
Dsida Jenő szüleivel és nagymamájával – A Petőfi Irodalmi Múzeum fotótárának tulajdona (fotó: ismeretlen szerző)
Három kötete: három fénykép, amelyet lényéről ránk hagyott. Egymás mellé téve elevenedik meg
a negyedik – mintha a fénykéve egyszerre hatolna át mindhármon –, az, amelyik bennünk róla kialakul.
Végül is a költő, a mű befejezése után, nem egyenlő sem fejlődésének történetével, érésének
dinamizmusával, sem pedig azzal a más-más portréval, amelyet egy-egy kötete kirajzol róla. A
befejezettség szokatlan fedezetet ad a szónak. A nagy lélegzetű versek fénye visszaragyog, és felnagyítja
a kevésbé sikeres versek jelentőségét. A halott költő mindig fölényben van az élőkkel, az idősebb –
eredményeinél nagyobb mértékben – a fiatalokkal szemben. A remekművé átlényegülés végső eleme
ugyanis mégiscsak a hitelesség: az, hogy a mű az életet és az egyéniséget teljesen kifejezze, hazugság,
álarc és bújócska nélkül. A hitelesség az az utolsó, megfoghatatlan kötőanyag, amelyet hozzá kell adni
a szilárduló műhöz. A többit rá lehet bízni az időre, az érlelő szenvedésre vagy a halálra. De Dsida
életművén a hitelesség pecsétje szinte kétszeres: költészetének legbenső témája maga volt a hitelesség
kútfeje: a halál, amely aztán művét megérlelte és – mintegy végérvényesen indokolva a témát és a
magatartást – lezárta.
Többnyire nem lehet azt később megmondani, hogy miért s mikor
szerettünk meg egy költőt. Hogyan „estünk bele”. Az olvasói szeretet – különösen a költők iránt –
elfogult, erős érzelem; mégis, az idő elmossa kialakulásának magunk előtt is félig rejtett történetét.
De
Dsida Jenővel kapcsolatban meg tudom mondani, datálni tudom a kezdő pillanatot. És nemcsak
azért tudom, mert számomra az a pillanat más okból is emlékezetes, hanem mert Dsida költészete
olyan, hogy akire hat egyáltalában, arra nagyon hat. Azt egy csapásra eljegyzi hívének. Igaz, olyan
költészet ez, amelyet a fontos, sőt sokfontos, súlyukkal máris tekintélyes irodalomtörténetek alig
emlegetnek, de másfelől olyan – hadd ismételjem meg –, amelynek divatoktól vagy értékelő
szempontoktól függetlenül mindig is voltak hívei és rajongói.
