Szeretem a vékony-hegyű tollakat, a keskeny finom lándzsahegyűeket, a vágott-gerincű hosszú fémleveleket, mert szeretem nagyon, írás közben ha látom: tollam hegyéből hogyan születik a betű, hogy formálódik a betű teste, hogy születik meg hajlékony, gyönyörű élete, hurkos, gömbölyű, madárcsőrszerű, tornyos, szálkás, hullámos, görcsös alakja, a k ámulatos hurokösszege, az e, vagy az a gömbölyded, köd-magzattal áldott asszonyisága, a z titokzatos ábra-keresztje, s mind a többié, a betűké, az l kanalasgémcsőre, az ü csigabigaszarva. Ó, a betű, a jel, az összevont titokzatosság, az eredendő jelképi ábra, hogy összeláncolt sorozatával lekötözzük az időt, megláncoljuk a múlandóságot, rögzítsük a semmibe-csobogni-vágyó létezést, önmagunkat a létben, a létet bennünk és körülöttünk, ó, a betű, akinek folyamatos hurkaiba fonjuk emberi szívünket és érdemünket, bűneinket és történelmünket, szerelmünket és álmainkat, bánatainkat és a halált, a lehetetlent, a kegyetlent, a beteljesülőt. A betű: a megvalósulás és a megmaradás, a betű: a szent őstalaj, amibe elvetjük maradandó, vagy elfoszló gondolatainkat, a betű: szellemiségünk kriptája is, a föld, amiben mondataink holtteste elrohad, a betű: valahány apró szülőanya, magzata-terhes kicsi ősasszony, nemző-ideáktól meghasasodó, hurok-csecsűvé, gyűrű-emlőssé hurkosodó és dagadó, örvénylő anyaság, festék-drótkeretekbe, ólom-hurkokba, tinta-tekervényekbe, grafit-szálkatemplomokba fogott buborék-asszonyiság, a betű: költészetünk atomi pont-anyaga, sugárzó anyagpont-felhője és égő atompont-sorozata, a jóság és a fönnmaradás, a hit és a lemondás, a törvény és a gyalázat idő-kristályból kimetszett bölcsője, idő-kristályba vésett temetője. Ó, betű, reményünk és reménytelenségünk, hódolok előtted-szent Betű, mindenem, egyetlenem!

Sokaknak jobb lött volna soha ábécét sem ismérni, írást nem tudni, mintsem az Isten ajándékát az ő alkotójának megbántására, ország romlására és Anyaszentegyház sebeire kegyetlenül fordítván, cum armis suis (amint a Próféta mondja), minden fegyverkezetekkel pokolba menni, s magok emlékezetit átokban hagyni. Nagy deákok tehetnek sok jót, de kárt is, mikor az ő elméjek szárnyait hordozza a rendetlen vágyódás a magasságra, és Luciferrel talán máris mondják: Ascendam! Egyházi és világi méltóságokat, szerencséket, eljegyeznek immár is magoknak nagy promotiókat; jaj az országnak, jaj az Anyaszentegyháznak, ha az olyanok elnyerik, akiknek szándékát nem Istennek nagyobb dicsősége vezeti, hogy az előmeneteles tanulással megismérjék, mi légyen kedves előtted, Uram, hanem vagy mások alá mint ássanak vermet, hogy azok romlásával ők épüljenek; vagy a törvényt, igazságot kigondolt s palástolt okokkal mint vesztegessék, temessék az árvák, özvegyek ügyit, arassanak, ahol nem vetettek.

„Forradalom idején nem lélekgyógyászokra van szükség. A férj rá akarta beszélni, hogy vándoroljanak ki. Ő hallani sem akart róla. Meggyőződésből ellenkezett vagy dacosságból? Nem is tudta. Veszekedéseik észrevétlenül politikai színezetet öltöttek. Hasadás a családban. Shakespeare ilyenkor szokott mérget keverni a pohárba. A nő fogta magát, és egy napon elszökött Camagueyből. Rokonok, Havanna, zűrzavar. Ennek se volt túl sok értelme. Egyre gyakrabban eszébe jutott az az időszak, amikor pénzt gyűjtöttek. Szerencsére kapóra jött az országos mozgalom: harcolj az írástudatlanság ellen! Ez amolyan hazafias és humanista dolognak látszott. Jelentkezett is, hogy elmegy tanítani.”