A szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium honlapja
(vers)
Szent Ferenc prédikál a madaraknak
(Jókai-kódex 1430)
(részlet)
Ki madaraknak Szent Ferenc mondá: Igen tartoztok Istennek, én húgim, madarak. És tartozzatok mindenkoron utet dicsérni a szabadságért, kit vallotok mindenütt röpülést, kettős ruháért avagy hármazotért, Noénak bárkájában Istentul timagatoknak megtartásért, égnek életi nektek adásáért. Ti nem vettek, sem arattok, és Isten titeket
eléltet, és ad folyóvizet és kútforrásokat innotok, fészekre hegyet és halmot. És mert sem fonni nem tudtok, sem szőni, de maga ad tinektek és ti fiaitoknak kellemetes öltözést. Azért igen szeret titeket Teremtő, ki tinektek ezenne jót adott. Azért óggyátok magatokot, én húgim, madaracskák, hogy ne legyetek hálátlanok, de mendenkoron kellemetest dicsérjétek Istent. Ez bódogságos atyának beszédire mend az madarak kezdék megnyitni orrokat, kiterjeszteni szárnyokot, kinyújtani nyakokot, és tisztesen fejeket lehajták földiglen. És ő éneklésekvel és mívelkedésekvel mutaták, hogy az beszéden, kiket szentatya mondott vala nekik, sok képpen
örvendeznek vala. De szentatya azonképpen mikor ezeket őrizné, csodálatost örüle és csudálkodik vala madaraknak ezenne sokaságáról és őnekik különb-különb szépségéről és nyájas sokaságokról, és őket Teremtőnek dicséretire édesen hívja vala. És azért ő köztük Szent Ferenc csudálatost dicséri vala Teremtőt.
A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén, s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ok, a kényes emberek.
– Cici, cicicic!...
S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után, és ravaszul, lappangva; becsapva igyekezett az ártatlant elcsípni.
– Vigyázz, elszaladt – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.
Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszú öreg magyar, és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag, nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állni, és emelt fővel nézni az égre...
– Tudsz magyarul, cicu?... – mondták az emberek, és nevettek.
Az állatokat mindig szerettem, tulajdonképpen még az Ambrus disznóit is, sírtam, mikor levágták őket, holott kaptunk kóstolót; nem ettem belőle, pedig milyen jó szaga volt.
Apám mézen, tejen, tojáson, vajon élt, mi meg azon, ami éppen akadt, nálunk nem gyűlt meg moslék soha, nem tudtunk kutyát tartani. Egy időben selyembogaraim voltak, aztán az iskolában
szertáros lettem, kaptam egy kimustrált akváriumot, akkor guppikat tartottam, míg meg nem döglöttek sorra. Angélának őze volt, az őz miatt mentem el hozzá egyszer, mikor már készen
voltam a délutáni munkámmal.