1953 nyarára Magyarország gazdasági válságba került, melyhez nagyfokú belső elégedetlenség járult. Ezt azonban Rákosi Mátyás (1892–1971) és a kommunista párt vezetői nem vették, vagy nem akarták figyelembe venni. A szovjet vezetés Moszkvába hivatta a magyar pártvezetőket, ahol Rákosit arra utasították, hogy adja át a miniszterelnöki posztját Nagy Imrének (1896–1958).
Nagy Imre kampányprogramjában bejelentette az iparosítás csökkentését, az életszínvonal emelését, az internálótáborok megszüntetését, és azt, hogy lehetővé válik a parasztok kilépése a termelőszövetkezetekből. Nagy Imre azonban munkáját csak másfél évig végezhette, mert a moszkvai segédlettel ismét megerősödött Rákosi irányította pártvezetés 1955-ben leváltotta, majd a pártból is kizárta.
Az országban egyre nőtt az elégedetlenség, az értelmiségiek egyre gyakrabban adták jelét nemtetszésüknek, fórumuk a Petőfi Kör lett. 1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között az alábbiak voltak a legfontosabbak:
a szovjet csapatok kivonása,
új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével,
Rákosi és társai bíróság elé állítása,
általános, egyenlő és titkos választások,
új gazdaságpolitika,
a munkásság létminimumának megállapítása,
március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása.
Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására. A felvonulást végül is engedélyezte a belügyminisztérium. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi-szoborhoz, majd Budára, az 1848-49-es szabadságharc legendás hírű tábornoka, Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy 200 ezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást a kommunista párton belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről.
Az elégedetlenség egyre fokozódott, az épületben tartózkodó ÁVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki, megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fiataljai nagy számban csatlakoztak és ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin-szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők.
A közel egy évtizedes nyomasztó személyi kultusz és a szovjet érdekeket szolgáló diktatúra ellen elemi erővel robbant ki a forradalom ezen a napon.
Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, ugyanakkor a szovjet csapatok bevonultak a fővárosba. A zömében munkásfiatalokból álló fegyveres csoportok felvették velük a harcot. A tömegek október 25-én a Parlament elé mentek tüntetni, ahol sortűz fogadta őket.
Rövid időn belül sorra alakultak a felkelés politikai szervei, a forradalmi bizottságok, a gyárakban pedig a munkástanácsok. A forradalom az egész országra kiterjedt. Megkezdődött a termelőszövetkezetek felszámolása. Több vidéki városban az ÁVH fegyveresei sortüzekkel próbálták megállítani a tüntetőket.
Október 27-én Nagy Imre új kormányt alakított, október 28-án bejelentették a tűzszünetet és feloszlatták az ÁVH-t. Másnap megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről.
Október 30-án kiszabadult a Rákosiék által életfogytiglani börtönre ítélt katolikus hercegprímás, Mindszenty József, aki jelentős befolyással rendelkezett a vallásukat csak titokban gyakorolható nagyszámú katolikus hívő között.
Ezekben a napokban sorra alakultak az új pártok, új kommunista párt jött létre Magyar Szocialista Munkáspárt néven, vezetői között található Kádár János és Nagy Imre is.
Közben folyamatosan érkeztek Magyarországra a szovjet csapatok, mire válaszként november 1-jén a kormány bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánította az ország semlegességét. November 3-án az egész országban megindult az élet, kinyitottak az üzletek, a gyárakban és a hivatalokban megkezdődött a munka. Ugyanezen a napon Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével magyar kormányküldöttség utazott a tököli szovjet főhadiszállásra tárgyalni a szovjet csapatok kivonulásáról, azonban a helyszínen letartóztatták őket.
Az egész országon végigsöprő megmozdulásokat csak a szovjet csapatok közreműködésével tudták elfojtani, amelyek november 4-én hajnalban indítottak koncentrált támadást Magyarország ellen. A hősiesen küzdő forradalmi erők ellenállását a hatalmas túlerő hamarosan megtörte. Nagy Imre és néhány közeli munkatársa családtagjaival együtt a jugoszláv követségen kapott menedéket. Ugyanezen a napon Kádár János bejelentette egy szovjetbarát kormány megalakulását. Bár a fegyveres ellenállást elfojtották, a munkások a munkástanácsok irányításával hónapokig szegültek szembe a Kádár-kormánnyal.
A forradalmi kísérletet – amelyben országszerte közel 2700 személy halt meg – véres megtorlás követte, amelynek 229 ember esett áldozatul. Sok ezren kerültek börtönbe és több mint 200 000 honpolgár kényszerült emigrációba.
Nagy Imre és társai – miután a Kádár-kormány szabad elmenetelüket ígérte – elhagyták a jugoszláv követséget. A szovjet titkosszolgálat azonban azonnal letartóztatta, és Romániába szállította őket. Itt egy ideig házi őrizetben voltak, majd visszahozták őket Magyarországra. 1958. június 16-án Nagy Imrét többi társával, köztük Maléter Pál honvédelmi miniszterrel együtt kivégezték.
Az 1956-os forradalom a magyar nép legnagyobb XX. századi tette volt, ezért válhatott október 23. a széthulló Kádár-rendszer idejében jelképpé. 1989-ben ezen a napon kiáltották ki Magyarországon a köztársaságot.
1956 tavaszán Vizinczey a Rákóczi úton járt, mikor megpillantotta a zömök, paraszt-bajszú, hatvanéves férfit, aki előtte sétált a járdán a napfényben.
„…Semmije sem volt, amiért bárki irigyelhette volna, de a Rákóczi úton valamennyiünket elfogott a tisztelet. Senki nem kiabált vagy lökdösődött, senki nem próbált közelebb kerülni hozzá, hogy megnézhesse. Mágikus kör képződött körülötte, melyen senki sem lépett át.
Az emberek meghatódása nagyobbnak bizonyult, mint kíváncsiságuk. Százan és százan jártak mellettem, mögöttem és előttem. Legtöbbje egyetlen pillantást sem vethetett reá, de ott jártak velem együtt és a tudat boldogította mindnyájunkat, hogy ott sétál valahol a tömeg szívében.”
Ezek voltak azok a pillanatok, mikor az ember először vette észre, hogy – minden kifogása ellenére – Nagy Imre az ország vezére. Nem úgy, mint Tisza István, Bethlen gróf vagy Gömbös Gyula. Hanem úgy, mint Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. Alighanem ez volt oka, hogy amikor a forradalom legelején Nagy Imrét kívántuk miniszterelnöknek, kevesen tartották ezt méltánytalan
követelésnek. Úgy tudom – ha jól emlékszem, Vas Zoltántól, de dokumentumot erről nem találtam –, hogy mikor már Romániában voltak rabságban, Kádár megkérte Nagy Imrét: csatlakozzon hozzá és miniszterséget ajánlott néki. Nagy visszautasította, noha tudnia kellett: halál lesz ezért a fizetség. Gondoljunk rá: milyen lenne 56-os forradalmunk emléke, ha annak vezére Kádár
szolgálatába áll?
Varga Tamás: Nagy Imre - Budapest, Belváros (Fotó: Legeza Dénes István)
A Bem téri eseményeknek más valami adott igazi jelentőséget. A tér egyik oldalán, szemben a Dunával, egy több emeletes honvédkaszárnya van. A kaszárnya ablakai az ünnepség alatt
megteltek katonákkal. Fiatal katonafiúk nyitott ingnyakkal, zubbony nélkül és fegyver nélkül kihajoltak az ablakon, itt is, ott is zászlókat tűztek ki. A tömeg éljenezni kezdte a
hadsereget. A katonák, akiknek ez szemmel láthatóan jólesett, mosolyogtak, integettek. A kaszárnyaőrséget a tüntetők ölelgették, meleg szavakkal dicsérték. Itt vált világossá a tömeg
előtt, hogy ez a hadsereg nem fog a népre lőni.
Márai Sándor: Mennyből az angyal
(részlet)
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor -
Az álomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik -
mennyből az angyal.
Az 1956-os Kossuth téri sortűz emléktáblája (fotó: Legeza Dénes
István)
– 1956 szellemi, politikai, demokratikus öröksége látszik-e megjelenni a mai magyar társadalomban,
a kezdődő új demokráciában?
– Nem lehet egyszerűen és egyértelműen válaszolni erre a kérdésre. Egyfelől természetesen látszik, hiszen Magyarországon szabadság, többpártrendszer, demokrácia van. A közeli napokban az
utolsó szovjet katonák is eltávoznak Magyarország területéről. Mindebben ’56 valósult meg. Másfelől
az is tény, hogy ’56-ot azért inkább az határozta meg, hogy mit nem akar, semmint az, hogy pontosan
mit akar. E tekintetben tehát nincs viszonyítási alap. Harmadrészt: van, amiben ’56 nem valósul meg.
S épp ez a legfájdalmasabb azok számára, akik megélték ’56-ot. És itt nem a vitákra, parlamenti
veszekedésekre vagy ellentétekre gondolok. Ez előre látható volt, ez hozzátartozik a demokráciához.
Arra gondolok, amit az ember az újságokban olvas, vagy amit hall, hogy ’56 ma már senkit sem
érdekel. Ezt a mondatot én harminc évig hallottam az emigrációban. Olyanok szájából, akik hódoltak
a Kádár-rendszer előtt. De rendes emberektől is, akik nem hódoltak, csak éppen tudomásul vették a
létét. Ők azt mondták: miért csinálsz te magyar lapot, miért szerkeszted az Irodalmi Újságot Párizsban,
és miért lengetitek az ’56-os zászlót? ’56 ma már nálunk senkit nem érdekel.
A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.
Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.
Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.
Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás.
Számunkra több is ennél, mert kötelező örökség hűséggel szeretnők ezt az örökséget hordozni. Nehéz, de megtennünk mégis az egyetlen út, mert nincs feloldás.
Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. Szenvedett, mert korának eszméit, melyeket tíz év előtt reménnyel üdvözölt, idegen formában és zsarnoki módon akarták
életévé tenni. A hosszú kényszer alatt kiújultak természetesen a történelmi sebek, és nemzeti függetlenségét veszendőnek látta. Szenvedő és igaztalan sorsában gyógyulásra áhítva vágyakozott, s nemzetté lenni sóvárgott.
Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét.
Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, melyben Petőfi elveszett.
Márai Sándor: Füveskönyv
(részlet)
A hazáról
Mindegy, kik beszélnek hazád nevében? Mindegy az is, mint mondanak azok, akik jogosultnak hiszik magukat, a haza nevében beszélni?
Te hallgass hazádra.
Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben.
Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.
Nem tudunk szabadulni a kérdéstől, hogy mi a magyar, mi a helye a világban, van-e sajátos célvilágunk, s ha van, miért olyan, amilyen. Alapvető a gond, hogy milyen identitás-egyensúly lehetne kívánatos egyén és patrióta, tudat és nemzettudat között.
A kérdést nem tekinthetjük magyar különlegességnek, minden nemzetté kovácsolódott nép számára létezési előfeltétel, hogy megütközzön vele. Szerencsés esetben a válaszok nem is „válaszként” jelentkeznek, hanem mint a népi–nemzeti tudatmély spontán tartalmai, mint az önismeret és helyes önvezérlés bármikor mozgósítható provokálói. Úgy oltódnak ki a produktív szerepben és öntudatban, hogy a nemzeti létezés természeti szükségszerűségként kezelődik, s mint probléma fel se merül az egyénben, állampolgárban. Ha viszont végképp elnémulnak, nép és nemzet olyan útra lép, amelyen előbb-utóbb nem magával találkozik. Más kategória a balsors; ez az egzisztenciális eldöntetlenség. Mikor a produktív szerep és öntudat talajt veszít, és mindegyre aktuálisan rémlik föl a nemzeti lét relatív volta, a nem feltétlen szükségesség kollektív közérzete. Olyan állapot, amelyben századokig lehet leledzeni. Lehet lassú agónia, de prolongált létforma is. Kezdeti felívelésünk néhány századát leszámítva mi az utóbbit bizonyítottuk kivételes folyamatossággal, és bizonyítjuk ez idő szerint is, nem szüntetve meg a diabolikus kérdést: meddig?
