Egy napon, a nagyböjti időben, a templomban szemét az oltárra szegezve oly feszülten figyelt, mintha Isten személyes jelenlétét csodálná, s vigasztalást nyert, megerősítve a hosszú ideig tartó isteni látomástól. Hazatérve, a gyengeség miatt egyik szolgálójának ölébe támaszkodott, s szemét mereven az égre emelte az ablakon keresztül. Ekkor olyan boldogság árasztotta el arcát, hogy csodálatos nevetésre fakadt. Miután egy darabig boldoggá tette az örvendetes látvány, hirtelen könnyekben tört ki, majd szemét ismét kinyitva, az iménti örömmel örvendezett, azután újra lehunyva, a korábbi könnyeket hullatta. Így, ilyen isteni vigasztalásokkal töltekezett egészen a kompletóriumig. Ezután sokáig hallgatott, egyetlen szót sem szólva, majd hirtelen megtörve a csendet megszólalt: „Igen, Uram, te velem akarsz lenni, s én teveled, és soha többé nem akarok elválni tőled.”

A szolgálók kérlelni kezdték, hogy Isten dicsőségére és az ő épülésükre mondja el, mit látott, ő pedig engedve az unszolásnak így szólt: „Láttam a nyitott eget és Jézust, aki jóságosan fordult felém, s megmutatta nekem tisztaságos orcáját. Az ő látványa kimondhatatlan boldogsággal töltött el, s távozása nagy bánattal sújtott. Ő pedig bánatomat, arcának újbóli megmutatásával örömre fordította, s azt mondta: »Ha velem akarsz lenni, veled leszek.« Őneki feleltem azt, amit hallottatok.” Midőn arra kérték, hogy azt a látomást is mondja el, amit az oltárnál látott, azt felelte: „Azt, amit ott láttam, nem lehet elmesélni, de nagy örömben volt ott részem, és megpillanthattam Isten csodadolgait.”

Történék egy napon, mikoron ura honn nem volna, hogy undok poklost megfüröszte önnön házában, es nyugtatá el az ő urának urfiú ágyán két lepedő között. Es azonközben juta haza az ő vitéz ura, íme, nagy bosszú panasszal eleibe esének az öregek; kezdék nagy erősen vádolni az szent asszont, hogy tékozló volna, es nem tartaná takarékosan ő urának jószágát, szolgáit es megölé éhel-szoméhal, es mindenestül fogva gonosz életu volna. Mondának annak felette: Ha pedig, nemes uram, szavunkat nem hiszed, menj el bé ágyasházadba es egy nagy, szörnyü undokságos poklost találsz urfiú ágyadon nyugodni. Am lássad, ha mind ilyen szertelen dolgnkat el kell engedni. Mikoron az jámbor úr azt hallotta volna, megindula rajta es nagy hirtelen mezítelen fegyverét ragadván, mondá: Mi dolog ez, akit hallok, ha immáron jószágomat nem kíméli, avagy ennenmagamat kíméllene! Nagy haraggal beüté az ajtót, hogy mind az poklost megölje, mind az szent asszont levágja. Es mikoron felemelte volna az lepedőt, látá: hát íme, az áldott megfeszült Krisztus nagy vérben keveredvén fekszik az ágyon. Ottan megrettene, es bocsánatot kére tőle, es elenyészék Krisztus Jézus őelőle. Az szent asszon feleségétől meg azonképpen bocsánatot kére nagy sírván, es áldomást ada őnéki mindenre szabadon munkálkodni.

Sokféle szent van a hitvallók és mártírok mellett, aszerint tartjuk számon őket, mi volt életük legjellemzőbb jegye. Példát mutató uralkodó volt-e vagy magasztos célokért kardot fogó katona, esetleg különleges érzék vonta a szociális gondok felé, színtiszta jósága, mértéken felüli emberszeretete kora züllött légkörében nem ítélkező, csak jóra aktivizáló részvétre mozgósította. Az Árpád-házban mindenre található példa. Van királylányunk, akinek kosarában tűzpiros rózsává lényegül az alamizsnakenyér. Szent Erzsébetnek egyébként nemcsak virágai, talpai is pirosak a sebektől, vér serked kergetett lába nyomán az irgalmasnak, aki sose talált irgalomra saját környezetében.

Történék egy napon, mikoron nagy hideg volna, hogy úgy, mint senki ne láthatná, vinne apró maradékokat az vár kapuja elében az szegényeknek. És íme, elöl találá az ő atyja, csodálkozván rajta ennenmaga, mit járna és hová sietne, megszólítá őtet: Fiam, Erzséböt, hova mégy, mit vissz? Az nemes király leánya, miért felette szemérmes vala, nagyon megszégyenlé magát és megijede, és nem tuda félelmében egyebet mit felelni: Ím, rózsát viszök. Az ő atyja kedég mint eszös ember meggondolá, hogy nem volna rózsavirágnak ideje, hozzá hívá, és meglátá kebelét, hát mind szép rózsavirág az aszjú apró portéka.

Oh nagy ártatlanság, oh szeplőtelenségnek halhatatlan malasztja, íme, az áldott mennyei királ nem hagyá az ő szerelmes szolgálóleánya beszédét hamisságában, hogy szemérmöt ne vallana, de inkább szentséges voltát isteni irgalmasság követné. Azt látván, az ő atyja elcsodálkozék rajta. Ez leánzó, ha élhetend, valami naggyá lészen!

Hasonlót mond az magyar krónika is Szent Örzsébet, Második András király leánya felől, ki minekutána Turingiába férhez ment volna, történt, hogy urának sok számú fejedelmi vendégi volnának, kíváná azért, hogy felesége is igen drága és ékes köntösökben öltöznék, kit megmívelvén, midőn az urához menne, ímé az garádicson egy szegény mezítelen koldus alamizsnát és ruhát kér vala. Ez szent asszonyállat megszemlélvén az szegény igyefogyott koldusnak mezítelen voltát, fogá drága szép palástját, s odaadá az szegénnek, ki legottan elméne az palásttal. Azonban az szolgák e dolgot hírré tévék az urának, ki nehezteli vala ezen adakozást, s midőn feleségéhez akarna menni, azt megdorgálni, ím Istentől csudálatosképpen oly fényes és drága palást adatott Erzsébetre, hogy mind férje, mind penig az szolgarend, sőt az vendég fejedelmek is aztot nem győznék csudálni és dicsírni.