Miért is főnév az én édesapám, mért nem ige, mely köztudottan a legmozgékonyabb és-lendületesebb minden szóféleség közt? Vajon nem gyilkosság édesapám főnévvel édesapám, való megnevezése ezen ige ellen? És ez az ige nem volna-e százszor (vagy száztízszer) szivárványosabb és személyesebb, mint a főnév, édesapám? Édesapámra vonatkozó antropomorf elképzelések, jelképek éppen ezt a személyességet volnának hivatva közvetíteni. De az élő létezést, a levést, hogy édesapám egy élő lév, nem tudja kifejezni. Ha volna ez az ige, akkor édesapám lehetne az, amelyben élünk, mozgunk, amelyből merítünk s a magunk igéjét megteremtjük. Kérésre egy ízben apám azt válaszolta, vagyok, aki vagyok. Erről az önmeghatározásról már sokat bölcselkedtek, hogy pl. édesapám nem akarta prédára adni a nevét, fölmerült a pater absconditus kifejezés is, a rejtezkedő apa, illetve hogy a válasz a kérdezőre utal vissza, vagyis, hogy érje be avval, amit kap, lássa be korlátait, tegye, mit apám mond. Volna azonban egy értelmezés, amely abból indulna, hogy édesapám fogalmazásában a „lenni” igét értelmezhetjük jövő idejűként is. Ekkor édesapám szavai ezek volnának: Vagyok, kinek majd mutatkozom. Tehát az, hogy ki édesapám, nincs lezárva. Édesapám mutatkozni fog, újra, újra.

– Tizennyolc éve vagyok apa, tizenkét éve pedig duplán az vagyok. Két gyermekem sok örömöt, sok meglepetést adott. Érzéseket, amelyek nélkül nem teljes az élet ismerete. Különösen kicsiny, még egészen civilizálatlan korukban tanultam tőlük sokat és érdekeset. (Később inkább már csak hasznosat.) Így aztán Wordsworth híres verssorának, hogy „a férfi apja a gyermek”, lassanként kettős értelme lett számomra: a gyermekem nemcsak a saját őse, „apja”, de „apám”, vagyis nevelőm, alakítóm énnekem is. Két gyermekem érlelt férfivá.

– Hogy mit tanultam tőlük? Néhány megíratlan, összefoghatatlan, sőt tulajdonképpen hihetetlen fejezetét az embertannak. Dolgokat, amelyek csak gyakorlatból ismerhetők meg. Ilyen a szülői érzés; ilyenek a legalsó ösztönréteg megnyilatkozásai, amelyek valósággal az ősembert idézik vissza minden újszülöttben; s ilyen az a tapasztalattömeg, amelyet a család kis kollektívumáért küzdve az élet sok-sok területén szükségképpen megszerzünk.