Ady Endre ismeretlen váradi fényképe 1908-ból (Lembert felvétel) – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár
ADY ENDRE (Érmindszent, 1877. november 22. – Bp., 1919. január 27.): költő, publicista.
Származását, életét maga is legendákkal övezte. 1888-tól a nagykárolyi piarista gimnáziumban, majd a zilahi református kollégiumban tanult. 1896. március 22-én jelentette meg első versét a helyi Szilágy című lapban. 1896-ban érettségizett Zilahon, majd a debreceni református jogakadémia hallgatója lett, helyi lapok, köztük a függetlenségi Debreczen újságírója. 1900-ban a nagyváradi Szabadsághoz szerződött. 1901-től a radikális Nagyváradi Napló munkatársa, idővel társszerkesztője. 1903 kora őszén megismerkedett Diósy Ödönné Brüll Adéllal, szerelmes verseinek Lédájával. 1904-ben Budapestre, onnan Léda biztatására Párizsba utazott. Megismerkedett a nyugat-európai modern művészeti és politikai élettel. Több magyar lap tudósítója volt. 1904-ben megállapították vérbaját. 1905-től a Budapesti Napló szerkesztőségében dolgozott. Később fölváltva élt Budapesten, Párizsban és Érmindszenten. 1908-ban barátságot kötött a mecénás Hatvany Lajossal; az induló Nyugat-mozgalom,
Nagyváradon pedig A Holnap Társaság és antológiája vezéregyénisége volt. A Nyugat, a Népszava, a Pesti Napló, a Világ munkatársa, pesti és vidéki fölolvasóestek ünnepelt szereplője. Kapcsolatba került a Galilei-körrel. 1911-től levelezett Boncza Bertával, Csinszkával, majd 1915-ben házasságot kötöttek. A világháború első éveiben Csucsán éltek. Háborúellenes cikkei miatt politikai támadások kereszttüzébe került. 1916–17-ben gyógyüdülőkben élt. Utolsó nyilvános szereplése 1918. december 1-jén a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésén volt; elnökké választották, de beszédét Hatvany Lajosnak kellett fölolvasnia.
Ady Endre költői pályakezdése korántsem eredeti: első két kötetében (Versek, Debrecen, 1899; Még egyszer, Nagyvárad, 1903) a századvég népnemzeti és városias lírájának elemei keverednek az erősebb Reviczky-hatással. Az ifjú hírlapíró szellemi és társadalmi érzékenysége hamar kitűnt, a lírikus érlelődése bonyolultabb. Huszonnyolc éves múlt, amikor berobbant „új időknek új dalaival” (Új versek, 1906). Majd minden esztendő karácsonya előtt rendszeresen érkeztek újabb könyvei (Vér és arany, 1908; Az Illés szekerén, 1909; Szeretném, ha szeretnének, 1910; A minden titkok versei, [1911] – szokás szerint előre dátumozva). A kötetek egymásutánja gondolati fölismerések sora: a művészélet egyéni kétségeitől eljut a nemzeti és emberi létezés számos egyetemes
kérdéséhez.
A tízes évek eleje a költőnek testi-lelki gyötrelem, a személyes válság ideje. A hazai közélet zűrzavaros eseményei, az európai progresszió eredményei távlatot nyitottak lírájának (A menekülő élet, 1912); a politikai és szociális motívumok, a forradalmat váró víziók meghatározó elemei megújuló költészetének (A magunk szerelme, 1913; Ki látott engem?, 1914). A kor maradi gondolkodását mind radikálisabban meghaladó költő a világháború azonnali elítélésével bizonyította szellemi és erkölcsi nagyságát. Az ő fájdalmas tiltakozása képviselte igazán a magyarság valódi érdekeit: „Ember” maradt az „embertelenségben” és „Magyar az űzött magyarságban”. Hosszú és kényszerű hallgatás után jelent meg utolsó kötete (A halottak élén, 1918), s ami ebből kimaradt, posztumusz kötetbe került (Az utolsó hajók, 1923), a korábbi
könyvek összeállításában is segédkező Földessy Gyula gondozásában.
Költői küldetését sorsszerűnek tartotta, gyakran a magyar és más népek millióinak nevében szólalt meg. Világa egymásba kapcsolódó jelképek folyvást táguló rendszere.
Költészetének alapélménye a látomásszerűen bemutatott „magyar ugar”, a feudális kiszolgáltatottság, a társadalmi és szellemi szegénység (A Hortobágy poétája). Mítoszteremtő „magyarságverseiben” egyszerre élte át nemzeti történelmünk megannyi tragédiáját, és ezzel állította szembe a megújulás lehetőségét. Párizsi tapasztalatai nyomán idézte meg a pénz mitikus hatalmát, az ellentétes érdekek agresszióját (Mi urunk: a Pénz). Itthon a parasztságot és a munkásságot egyaránt progresszív erőnek hirdette „forradalmas” költészete (Dózsa György unokája, Csák Máté földjén, A Tűz csiholója, Rohanunk a forradalomba). Az élet viszonylagosságának dermesztő érzését bölcseleti nyugtalansággal és talányos képek, különös képzetek sorozatával dolgozta föl (Özvegy legények
tánca, Kocsi-út az éjszakába, A föltámadás szomorúsága, Az eltévedt lovas). A halál, a magányosság, a művészsors problémái mindvégig elkísérték. A hívő s ateista, a keresztény és pogány szemlélet együtt formálta újszerű istenképét (Álmom az Isten, Hiszek hitetlenül Istenben, Menekülés az Úrhoz). Hagyománybontó szerelmi lírája is: önpusztító életének, fölfokozott szenvedélyeinek jelképes kivetítése. A férfi és a nő párkapcsolatának addig elhallgatott titkait, a modern érzelemvilág összetettségét elsősorban a Léda-versek tárják föl.
A motívumkörök alapján minden Ady-kötet átgondolt kompozíció. A versek, a rendszerint háromszavas címek, a sorrend, a ciklustagolás többnyire tudatos szerkesztői munka eredménye, amelynek révén az egyes lírai darabok a kötet szerkezetében sajátos jelentőséget kapnak. A költemények nyelve eredeti, régies és újkeletű kifejezésekkel, jelzőkkel érzékletes és markáns igékkel is súlyos. Prozódiájának találmánya a szimultán ritmus: az időmértékbe belépő hangsúlyosság vagy fordítva; általában a jambusnak vagy a trocheusnak és a magyaros ütemezésnek sajátos együtthatása.
Elbeszélései lírai műhelyének termékei: ezek is föltárulkozó Ady-versek Lírikusi hév és kifejezés jellemzi több mint kétezer kisebb-terjedelmesebb, de mindig gondolati lényegre törő publicisztikai írását is. Színházi és irodalmi kritikái külön említést érdemelnek.
Ady Endre líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Költészete majd minden európai és keleti nyelven megismerhető, bár ritkán egyenrangú fordításban. Mind eszmei, mind esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség (Borbély Sándor szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Ady és a modernitás? Számomra – mindennek ellenére – döntően és végérvényesen Ady a legjelentősebb modern magyar költő. Mint Baudelaire a franciáknál, ő az, aki Atlasz módjára megfordította hátán a régi világot, mondhatnám úgy is, a régi magyar világot. Ilyen tettre csak szuverén óriás vállalkozhatott. Hogy mások Európa modernebb törekvéseit közvetítették volna? Mit számít? Ady egy irodalomtörténeti pillanatban a glóbus ránk eső pontján magára vette és meg is fordította a világot. A többi irodalom. És többnyire csak irodalom már.
Ady Endre 1898-ban a Debreceni Reggeli Újság szerkesztőségében - az Ady Endre c. diafilm részlete (fotó: Kiss Ferenc)
Tiszteletére már nem rendeznek hetente ünnepséget, iszonyú előadóművésznők nem szipogják a pódiumon Zozó levelét, a fiatalok egyelőre nem „esküsznek rá”, amit már csak azért sem kell fájlalni, mert hisz az esküt az előttük járó nagy esküvők sem tartották meg; viszont érteni kezdik lényét. Az emberek már nem szavaitól rúgnak be, hanem attól, ami a szavak mögött van; attól könnyülnek bátrakká, abból merítenek erőt szembeszállni az idővel és a valósággal. Verseit már nem megszállottan az utcán szokás szavalni a szélbe, amikor az ember a saját indulatát önti a sorokba; Berzsenyi és Arany között tétovázó kézzel, este a könyvespolcról vesszük le műveit, bár betéve tudjuk. Félve írom le: klasszikussá vált?
Most kezdődik számára is a klasszikusok erőpróbája: minél többször olvassuk, annál több új szépséget, tartalmat, hitet, emberséget fedezünk fel benne, a remekművek ezzel jutalmazzák híveiket. Az ember már nem lebke mámort kap tőle, hanem tartósat, és ijesztő szó, tőle is okulást, élni. Szeretném, ha élne. Nem azért, hogy mit szólna, ehhez vagy ahhoz, maradi lenne-e vagy haladó; ilyen badarsággal szellemét csak azok zaklathatják, akik még ma sem értik ezt a szellemet. Minderre ő megfelelt, állandóan felel, szerencsére nem a pártok nyelvén; ezek éppúgy széttépnék, éppannyi csapdába szorítanák, akár életében. Külön győzelme, hogy a pillanatok bajnokain, a pártokon is felülemelkedett, ő már valóban ideákért küzd. Hangja most érik az egész magyarság hangjává. Neki már az idő dolgozik, művét az tökéletesíti. Beleszólnunk alig lehet, szavunktól arca alig változnék többet, mint akár Horatiusé. Csodálattal nézhetjük csak ezt a titkos, vigasztaló munkát, s az anyagot, amelyet ő e munkára átadott.
Középtermetű, parasztosan zömök volt Ady Endre. Széles váll, domború mell, cigányfekete fej: a népmesék izmos kovácslegénye volt, aki vasgyúróval birkózik, és egy csapással beveri az üllőt a földbe. A parasztost, a népiest, a kovácslegényit hangsúlyozom. Kritikusai – pesti újságírók –, akik minden örökölt rikácsolás és kölcsön-fölényesség dacára a parvenü lúdbőrözésével tikkadnak el a »történelmi« születés előtt, szerették őt az utolsó magyar úrnak, a nagyúrnak, valami Zrínyi Miklós-féle oligarcha-utódnak stilizálni. És benne is sokszor megvolt – ennek miértjét később fogjuk megérteni – bizonyos előkelősködés, úriságának hangsúlyozása modorban és szavakban. Nem kell félreérteni: itt nem született királyságának gőgös tudatát értem, nem a zseni vérszerinti fejedelemségét, melynek széles bíbora átizzott egész lényén és versein is.
Ady Endre 1912-1913-ban Budapesten - az Ady Endre, a Hortobágy poétája c. diafilm részlete (fotó: Székely Aladár)
Ady Endre 1908-ban - az Ady Endre c. diafilm részlete
Hinnéd, hogy egy vidéki színész robban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér polgármesternénél… Máskor az ifjú Eugén Anyegin bundáját keresnéd rajta, amint szenvelegve jár mulatozásai után.
– Lédával voltam – te Bolond! – harsogja legjobb barátja és lakótársa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szemrehányásokat tegyen.
Csinos, vidékies úrfi.
A kezét néznéd: olyan tiszta, mint egy fiatal szerzetesé, amelyet az imént mártott a szenteltvíztartóba.
A haját vizsgálnád: ama sánta lord jutna eszedbe, aki költői ihletében átúszta a tengerszorost.
A szemében egy ijedt, beteg gyermek félelme, akit elalvás előtt dajkája a kapufélfának támaszkodó öreg Halál kalandjaival mulattat – míg a másik pillanatban akár olyannak is láthatod a szemét, mint egy mohó kalandorét, aki Nagyváradtól Párizsig minden gyönyört felhabzsolni, minden női testből való drágaságot magához ragadni óhajtana.
Ó, ezek a felejthetetlen szemek!
Néztek mélázva, borral és szennyel meglocsolt kocsmaszobák felett, mintha szétnyíltak volna előtte egy pillanatra a falak, hogy lássa a messze elterülő, melankolikus Magyarországot!
Néztek kihívóan, és dacosan, mintha félelem nélkül merednének szemközt a halálos Sorssal, amely csak azért nem éri utol a Három Hollóban, mert az Andrássy úton nem talált bérkocsit, mind elvitték őket a sors menyasszonyai, a Cifra Nők, akik ilyenkor, hajnaltájban szoktak hazafelé menni.
De legtöbbször mégis hízelkedően, bocsánatkérőleg néztek ezek a szemek, mintha végtelen szelídséggel előre pardont kénének az alkalmatlankodásért, amelyet tulajdonosuk majd itt Magyarországon okozni fog.
…S befut a szent, nagy Óceánba”. – Ezt általában úgy értelmezzük, hogy a vidékről
eredő költő nosztalgiáját fejezi ki a világirodalom iránt. Valami világirodalmi beteljesülés
vágyát; a világirodalmi elismertetés áhítozását, reményét, büszke bizonyosságát.
Miután megtudtuk, hogy Ady a kisujját se mozdította meg sem Párizsban, sem
idehaza, hogy verseit idegen nyelvre fordítsák, ezt az értelmezést, azt hiszem, jó volna elvetni.
Mit jelent hát ez a vers?
Talán azt, hogy a magyar lélek, legprovinciálisabb eljegyzettségében is kommunikál
az egyetemes emberivel, ha tetszik: a nagy költészettel.
Ez az értelmezés hasonlít az előbbihez, a közkeletű értelmezéshez, de nem ugyanaz.
