Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Ezért emlegetik a szegedi öregek kisbűt, tápaiak ádventbűt néven. Szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. E böjtöket az ország több vidékén az öregje, így a bokortanyák evangélikus tirpák népe is tartotta. A zajos mulatságtól is tartózkodott, csak a disznótorok családias hangulatában olvadt egy kissé föl.

Régen ádvent kezdetét éjféli harangszóval jelezték, amelyet hazánkban egyes helyeken (így a budai cisztercita plébániatemplomban) felújítottak.

Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy angyali mise, a régiségben aranyos mise, liturgikus szóval roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa.

A hívek a hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást, mint hajdan a próféták. Hagyományőrző helyeken alig veszik észre, ami pedig egyébként nehezükre esik: a korai fölkeléssel, a hóval, faggyal járó áldozatot. A havat különben még a templomba menés ideje előtt illik elsöpörni, de ezért e korai munkáért sem zúgolódik senki.

Ha a neki szentelt ünnepek számát illetően ez nem is tűnik fel, hiszen csak egy Mária-ünnep fémjelzi: a dec. 8-i Szeplőtelen Fogantatás emléknapja, advent mégis a „nehézkes Mária” időszaka. Ez mindenekelőtt a liturgia szimbolizmusában ölt formát, mely adventet a hajnalhoz hasonlítja: mert miként a hajnali derengés előre jelzi a naptámadatot, úgy advent is a napisten – akarom mondani – a Jézus Krisztus születésére való várakozás, felkészülés jegyében telik. Erre utal, hogy az időszak hagyományos liturgikus színe a lila és a rózsaszín (az utóbbi advent 3. vasárnapján). Mindkettő a hajnalpírt idézi. Nagyböjt színei is a lila meg a rózsaszín (az utóbbi nagyböjt 4. vasárnapján, az ún. rózsavasárnapon), és pedig ugyanezért. A húsvéti föltámadás is napkelte értelmű, úgy is ábrázolták (Grünewald vagy Kolozsvári Tamás például). A Mária körüli adventi figyelemre utal, hogy advent jellemző szertartása a – Szeplőtelen Fogantatás napja kivételével – december 16-ig kifejezetten az Ő tiszteletére tartott hajnali mise: a rorate.

Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.

Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

A Stille Nacht, heilige Nacht andalító dallamára ébredek. Utána jó néhány amerikai karácsonyi dal. Gospelek. Egyik szebb, mint a másik. Egy idegen énekesnő magyarul elénekli a Mennyből az angyal…-t. Elfogadhatóan jó magyar és hozzá kedvesen amerikaias kiejtéssel.

A hanglemezboltok karácsonyi kínálata ez most a rádióban. A karácsonyi magyar népénekek nagy kincstárából, úgy látszik, ezúttal semmit se kínálnak. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” „Most kinyílt egy szép rózsavirág…”

Mi is van még? Sepri ki az én lelkemből a valamikor oly drága dallamokat a Nagy Amnézia.