A VÍZ VILÁGNAPJÁnak megünneplését az 1992. évi Rio de Janeiro-i környezetvédelmi konferencián kezdeményezték. Ennek hatására az ENSZ március 22-ét nyilvánította e nappá, felhíva a kormányok, szervezetek és magánszemélyek figyelmét a víz fontos szerepére életünkben. Cél, hogy óvjuk, védjük környezetünket, s ezen belül a Föld vízkészletét.
A következő hónapban Szegedre utazik. A paprikák városa Velencének álmodja magát. Ezt a szomorú álmot megy megnézni. Mert egy jó témáért sohase rest elmenni még messzebbre sem. Minden városban van egy „bratyinkója” (ő szokta így nevezni), egy bizalmas major domusa, mint a fejedelmeknek. Pozsonyban Samarjay volt, Szegeden a kis köpcös Keméndy Nándor; annak a társaságában járja be ladikon a vízborította várost és környékét a Jókai utcától kezdve egészen a makkos-erdőig. Megdöbbenti az ár által felszaggatott temető, honnan a koporsók beúsztak a városba. Bármily rendkívüli is volt a látvány, a nagy költőt nem hangolta valamely munka megírására, melyben e világrázó katasztrófát megörökítette volna – nem ösmerte jól Szegedet, és eredeti népét, nem volt alkalma megmelegedni iránta jobban húzott szíve a maga kálvinista Debrecenéhez s azt használta helyszínnek az alföldi ízű szüzséihez. Mindössze néhány forgácsszerű jelentéktelen apróságot írt A Honba, mint ennek a csónakázásnak az emlékeit.
Az ég kieste magát, a föld megelégelte a vizet annyira, hogy iszonyú szárazság következett. 1866-ban, olvasom a Veszprém (Vegyestartalmú hetilap. Szerkeszti Eötvös Károly) című újságban: „A nedves 1853-ik év óta… folytonos szárazság van, s a szárazság 1863.-, 1864.- és 1865.-ik évben s a jelen évnek július havában oly magas fokra emelkedett, hogy gyümölcstermésünk semmi, a
gyümölcsfák nagy része (különösen a szilvafák) kivesztek, s a szőlőinkben nem csak a fürtök sültek le, hanem a tőkék is kiégtek és elszáradtak – 1863-ban 1/3-a, 1864-ben fele, 1865-ben 2/3-a kiveszett.”