Szentkereszt föltalálása a keresztfa egyik ünnepe.
Legendába hajló históriája szerint Nagy Konstantin császár édesanyja, a később szentté avatott Ilona buzgólkodására 320 szeptember 14-én ásták ki a Kálvária földjéből. Mindhárom kereszt előkerült, külön a titulus, vagyis az INRI–tábla, amelyet Pilátus az Úr keresztjére tűzetett. Nem lehetett megállapítani, hogy a három közül Krisztus melyiken adta ki lelkét. Ezért Makárius jeruzsálemi püspök mindhármat hozzáérintette egy halálos beteg asszonyhoz. Az egyiktől meggyógyult. Így jelentődött ki, hogy melyik Krisztus keresztfája. A császárnő a kereszt
egy részét és a szögeket fiának küldte Konstantinápolyba, a másik rész ezüst tartóba foglalva Jeruzsálemben maradt. Ezt a püspök minden nagypénteken nyilvános imádásra tette ki.
Amikor Ádám közeledni érezte halálát – így meséli az egyik változat – elküldte fiát, Sétet a paradicsomba, hogy számára a könyörület olaját megszerezze. Sét el is jutott az Édenkertbe, de Mihály arkangyal közölte vele, hogy Ádám bűnére majd csak a Megváltó hoz feloldozást. Az ígéret zálogául három magot adott Sétnek az Élet fájáról. Amikor Ádám meghalt, fia a magokat a nyelve
alá helyezte, s úgy temette el. A három magból három örökzöld fa sarjadt: cédrus, ciprus és fenyő (illetve pálma vagy olajfa). E fák időről időre felbukkantak a zsidók történetében, végül Krisztus keresztjének alkotórészeként fejezték be üdvtörténeti szolgálatukat. (A cédrus Jézus királyságát jelképezi, a ciprus föltámadását, a fenyő halhatatlanságát. A változatokban szereplő
pálma vértanúságának, az olajfa a békének a jelképe, melyet ő hirdetett meg az emberek között.) A körülményes történet mellékszálai elterelik a mondandóról a figyelmet. E mondandó jegyében a kereszt szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt a világ tengelyében áll, és helyét sohasem hagyja el. Az Élet és a Halál, valamint a Tudás egymásba csavarodott törzsű fái a Paradicsom
közepében, a föld köldökén állnak, amióta Isten odaültette őket. Itt, a fa tövén van Ádám sírja, itt, az Édenkert helyén épül majd föl Jeruzsálem, itt áll majd a kereszt, amelyről Krisztus vére a koponyára hull, hogy megkeresztelje az emberiség ősatyját, és megváltsa ezáltal faját az első bűn terhéről. (A középkori misztikával telített mondandó a geocentrikus világkép
szellemében fogalmazódott meg. Ebben minden a föld középpontjából égbe nyúló tengely körül forog.
A nagy istennők teljes törzsű nemzetségfáján Szűz Mária az utolsó hajtás. Ne arra az asszonyra értsük e hasonlatot, akiről oly szűkszavúan szólnak az evangéliumok, hanem a nép jámborság odaadó imádattal övezett Égi Királynőjére, a szeplőtelen Szűzanyára, akinek évszázadok során kialakult tisztelete a pogány istennők kultuszában gyökeredzik.
[…]
Ézsaiás próféta jövendölése és a virgo, virga szavak megelelése nyomán alakult ki a középkorban az ún. „Jessze fája” kép, mely Jézus krisztus nemzetségfáját ábrázolja az evangélumokban foglaltak szerint. Az írás a Megváltót mind József, mind Máriá ágán Jessze fiától, Dávidtól származtatja (Mt 1, 1 skk; Lk 1, 27), akinek a törzséből a prófécia szerint a messiásnak születnie kell.
