Jeles Napok - a Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház megnyitásának napja

Az első nemzeti színház (A Vörösmarty Mihály c. diafilm részlete)

1837. augusztus 22-én Vörösmarty Mihály Árpád ébredése című drámájával NYITOTTA MEG KAPUIT A PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ, melynek első igazgatója Bajza József volt. Az épület – az akkor a város szélének számító – Kerepesi úton, a Grassalkovich-telken, a mai Rákóczi úton állt, szemben a mai Astoria szállóval. A közadakozásból és Pest megye támogatásával felépített színház a negyedik magyar nyelvű játékszín volt az országban – Kolozsvár, Miskolc és Balatonfüred után. A Pesti Magyar Színház az 1840-es országgyűlésen hozott törvény értelmében Nemzeti Színházként működött tovább.

1875-ben a színházépületet megnagyobbították, még egy emeletet húztak rá, és hozzáépítették a négyemeletes bérházat, amely a színházi műhelyeket és színészlakásokat is magában foglalta. A színházépület így beékelődött a Rákóczi úti Pannónia szálló és a Múzeum-körútra néző bérház közé. 1908 nyarán az épületet tűz- és életveszélyesnek nyilvánították, majd bezárták. Az új Nemzeti Színház felépítéséről szóló határozattal egy időben született meg a döntés a régi színházépület lebontásáról.

1913 októbere és 1914 márciusa között az első Nemzeti Színház épületét lebontották. Az épületben 71 évig játszott a társulat. A telken később mozit, bódékat építettek, hadigarázsnak, parkolónak használták, majd 1989-ben eladták a telket egy svéd-magyar vállalatnak, amely üzletközpontot építettek rá.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése

(részlet)

Előjáték a Pesti Magyar Színház megnyitásának ünnepére (1837)

KÖLTŐ: Oh, drága hős, mióta elhagytál,

Mi véghetetlen, a mit szenvedénk!

Nem szólok ellenségről; mert mi nemzet

Kerülte még el ellenség vasát,

És lett dicsővé ellenségtelen?

Nem mondom a belvillongás dühét,

A meghasonlás ádáz szörnyeit:

Vér foly, mióta földön ember él,

S a népek átka: drága honfivér

Fürdője által ifjodhatni meg.

Mi elpazarlók vérünk bíborát,

Szívünkbe vertünk öngyilkos vasat,

Hallatlanúl – ön ellenségeinkért!

S a véren árult ifjodás helyett

Lassú halálnak mérge szállt reánk! […]

S ez élet álom volt, mellyben silány,

Rosz nemzedék kérődzék ősei

Nagy tettein s fő érdeműl bitorlá

Mások felett, hogy kiktől származottt

S olly mélyen elfajúlt, dicsőek voltanak!

S e nép hivé, hogy még van istene,

Ki érte őrt áll, míg ő vétkezik.

S az isten büntető haragra gyúlt:

Alunni hagyta őt egy századig.

S ott állt a bálvány, szív- s lélektelen

Az ősiségek álorcáian,

Nwem látva, nem sejdítve a csapást,

Melly nemzet-irtó kézből várt reá.

S ím, a hatalmas jött és ráütött:

Súlyos csapása megrázkodtatá

A tompa bálványt; az feléledett,

Érezni kezdé elholt ízeit,

És fájt az élet a zsibbadt tagoknak,

S a fájdalomban feljajdult a száj,

Melly annyi évek óta néma volt;

De a fájdalomban élet hangja kelt,

S az élet visszakérte szellemét,

Azon merészt, melly a gyász múlt után

A rém jövővel szembe szállni kész.

Oh, fejedelem, mi újra éledünk,

Buzogva küzdünk egy jobb életért,

Nem látva, nem segítve senkitől,

S bár kis sikerrel, még sem csüggedezve;

De hőseink nem vérben fürdenek:

Ölelni készek embertársokat,

És tűrni mindent, szent hazájokért.

Köztünk is fenn van még Prometheus,

Kinek szivét az üldöző kajánság

Kányái marják, mert szelíd vala

Embernek nézni embertársait.

S ő óriási fájdalmában is

Olly törhetetlen most, mint valaha.

Oh, hála, szent ős, hogy közénk jövél:

Felbátorodva új pályát nyitunk,

Élet- s halálban hívek nagy nevedhez.

Gyulai Pál: Vörösmarty Mihály életrajza

(részlet)

Árpád ébredése alkalmi művecske, amely a pesti, később Nemzeti Színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az Akadémia s egy központi magyar színház megalapítása egyfélszázad óta a hazafiak legforróbb óhajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, amelyet politikai intézmények nem támogattak, úgyszólva biztosítékai, avagy amint a költő mondja Árpádnak a műben:

– Kis valóság nagy remény után,

Virágbokor virágos kert helyett,

Zálog jövendő fénylőbb birtokért.

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, akit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, akit az irigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál szellemei üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító égisze alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, éppen, mint Kölcsey, aki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, amely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget, s megörökíti azt a derék napszámost, aki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbé sikerült benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába, s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indoklásra, amely komolynak kissé furcsa, és semmi esetre nem illik e mű hangulatába, és más költőibbel lehetett volna pótolni.

Rohn Alajos: A régi Nemzeti Színház belseje
(fotó: Gottl Egon)

A Pesti Magyar Színháztól a Nemzeti Színházig

Kerényi Ferenc (szerk.): Magyar színháztörténet I: 1790–1873

(1837–1840)

Ablonczy László: A Nemzeti Színház építésének és társulatának keserves-kacajos évszázada

Hitel, 2004. július

Bajza József: Szózat a pesti Magyar Színház ügyében

(részlet)

Nyolc hét híán egy évet tölték a pesti Magyar Színház kormányzásában, mostoha körülmények miatt kevés sikerrel ugyan az intézetre, de annál többel magamra nézve; mert tanultam embereket ismerni s magamat, s tapasztalást gyűjték azon mezőn, hol előbb csak elméletileg voltak eszméim. Emberismeretemnek magam, tapasztalásimnak, melyekből itt közlök némelyeket, talán mások is hasznát vehetendik, kiket a sors a színházi igazgatás virágtalan pályájára helyezend.

Célom a hazafiak figyelmét a pesti Magyar Színházra fordítani.

Nem tetszeni, hanem használni akarok, s így ha nem lesznek kedvesek, miket mondok, nem ütközöm meg benne. Ki a dolgokat saját nevökön nevezni s miket lelkének belsejében igazaknak talált kimondani is szereti, annak nem könnyű tetszésre szerttenni, annak gondolatain bár a legmézebb szavakba burkolva is, csípősség fog érzeni, mi nem minden ínynek kedves.

Pesten, szeptemberben 1839.